Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Szinházi figyelő
Igaz-e, hogy nagy eszmék megvalósításához csak tiszta kézzel lehet hozzányúlni? Erre a kérdésre talán kompetensebb gróf Bánffy Miklós, a volt külügyminiszter felelni, de az egyszerű történelem-olvasó polgárembernek is joga van megállapítani, hogy tudomása szerint a történelem nem minden nagy dolgát, ami az emberiség fejlődését előbbre vitte, végezték abszolút tiszta kézzel. Viszont épúgy joga van Kisbán Miklósnak, a költőnek ahhoz, hogy erre a tételre alapítsa drámáját, mert a költőnek szabad a dolgokat a postulátumok és nem a praxis alapján tárgyalni. Csak éppen azt követelhetjük meg joggal a költőtől, hogyha ilyen erkölcsi bázisra állítja a drámáját, erre a bázisra élő embereket állítson s valóságos emberi konfliktusokra építse fel a mű egész szerkezetét, az erkölcsi principium pedig legyen az a kovász, amely áthatja az egészet anélkül, hogy az ízét folyton érezni kelljen.
Martinovics bűnhödését Kisbán Miklós abból vezeti le, hogy vétett az erkölcsi törvény ellen, mikor II. Lipót császár alatt rendőrkémi szerepre vállalkozott s ezzel érdemtelenné vált arra, hogy a forradalmi eszmék, a szabadság méltó képviselője lehessen. Ezért a dráma szerint bűnhödése nem az, hogy vérpadra jut, mert hiszen épúgy vérpadra jutnak tiszta és feddhetetlen társai, hanem az, hogy egykori rendőrkémi szerepe miatt ezek a tiszta és feddhetetlen társak megvetik és azzal a tudomással mennek a halálba, hogy vezérük, összeeskövésük szervezője aljas áruló volt. Ez eddig mind rendben volna, de nem kaptuk meg a feleletet a lényeges kérdésre: hogy lehet az, milyen lélektani vagy más körülményekből érthető, hogy Martinovics egyszerre rendőrkém is tudott lenni és a francia forradalom eszméinek életveszéllyel dacoló propagálója, hitvány bérenc és szabadsághős? Az, hogy szerelmesével, Verdianával való jelenetében próbálja ő maga ezt megmagyarázni valami Übermensch-féle elmélettel, lehet logikailag kielégítő s némi kevés történelmi ismerettel el is fogadhatjuk ennek az elméletnek a plauzibilitását, nézhetjük Martinovicsot voltairei, XVIII. századi jellemnek, akiben békésen összefér a perfidia az eszmékért való önfeláldozással. De ha drámáról van szó, ezt nem elfogadni akarjuk, hanem
A darabnak legjobb része az, amit az író a maga elképzeléséből adott hozzá: Verdiana alakja. A szerelmes nő, akinek tiszta női ösztöne visszariad annak a férfinak a hitványságától, akit szeret s aki mégis mindent megtesz a megmentésére, mert mégis csak szereti, - ebben van emberi, női igazság, s ebben a nő érdekessé, vonzóvá lesz az érdektelen és ellenszenves Martinovics mellett. S a harmadik felvonásban Martinovics poziciója összeesküvő társaival szemben, akik nem akarják hinni, komédiázásnak tekintik fogadkozását, még a Marseillaiset sem akarják vele együtt énekelni, ő pedig belátja, hogy nem szabad elfogadnia a Verdiana által kieszközölt «szöktetési kegyelmet», meg kell halnia, mert csak a vérpad igazolhatja őt és az eszmét, - legalább helyzetileg drámát hoz a színpadra. Itt látni meg, hogy a darab mégis csak tehetséges író munkája, aki valami különös belső akadály miatt még eddig nem tudott teljesen feljutni a saját tehetsége színvonalára.
A rendezőhöz volna néhány kérdésünk. Martinovics gondol a házkutatás eshetőségére. A lakásában van egy rejtett kamrája, melynek ajtaját elmaszkírozza egy nagy szekrénnyel. De ez csak olyan kasirozott szekrény, csak egy nagyon vastag falú ajtó, amelyet ha kinyitnak, ott látható a kamra vasajtaja. Hát nem gondolt arra Martinovics, hogy ezt a szekrényt a házkutatók ki is nyithatják? Micsoda házkutatókra gondolt hát? Mibe került volna egy valóságos szekrényt odatenni? Továbbá: az összeesküvési jelenetben, a második felvonás végső jelenetében, a harmadik felvonás ítélethirdetésekor mért kell a szereplők csoportját olyan merev geometriai módon elhelyezni? Nem lehetett volna egy kis mozgást, életet belevinni ezekbe a glédában álló csoportokba?
A színészek minden elismerést megérdemelnek,