Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Szinházi figyelő

Schöpflin Aladár: Martinovics
Kisbán Miklós drámája a Nemzeti Szinházban

Igaz-e, hogy nagy eszmék megvalósításához csak tiszta kézzel lehet hozzányúlni? Erre a kérdésre talán kompetensebb gróf Bánffy Miklós, a volt külügyminiszter felelni, de az egyszerű történelem-olvasó polgárembernek is joga van megállapítani, hogy tudomása szerint a történelem nem minden nagy dolgát, ami az emberiség fejlődését előbbre vitte, végezték abszolút tiszta kézzel. Viszont épúgy joga van Kisbán Miklósnak, a költőnek ahhoz, hogy erre a tételre alapítsa drámáját, mert a költőnek szabad a dolgokat a postulátumok és nem a praxis alapján tárgyalni. Csak éppen azt követelhetjük meg joggal a költőtől, hogyha ilyen erkölcsi bázisra állítja a drámáját, erre a bázisra élő embereket állítson s valóságos emberi konfliktusokra építse fel a mű egész szerkezetét, az erkölcsi principium pedig legyen az a kovász, amely áthatja az egészet anélkül, hogy az ízét folyton érezni kelljen.

Martinovics bűnhödését Kisbán Miklós abból vezeti le, hogy vétett az erkölcsi törvény ellen, mikor II. Lipót császár alatt rendőrkémi szerepre vállalkozott s ezzel érdemtelenné vált arra, hogy a forradalmi eszmék, a szabadság méltó képviselője lehessen. Ezért a dráma szerint bűnhödése nem az, hogy vérpadra jut, mert hiszen épúgy vérpadra jutnak tiszta és feddhetetlen társai, hanem az, hogy egykori rendőrkémi szerepe miatt ezek a tiszta és feddhetetlen társak megvetik és azzal a tudomással mennek a halálba, hogy vezérük, összeeskövésük szervezője aljas áruló volt. Ez eddig mind rendben volna, de nem kaptuk meg a feleletet a lényeges kérdésre: hogy lehet az, milyen lélektani vagy más körülményekből érthető, hogy Martinovics egyszerre rendőrkém is tudott lenni és a francia forradalom eszméinek életveszéllyel dacoló propagálója, hitvány bérenc és szabadsághős? Az, hogy szerelmesével, Verdianával való jelenetében próbálja ő maga ezt megmagyarázni valami Übermensch-féle elmélettel, lehet logikailag kielégítő s némi kevés történelmi ismerettel el is fogadhatjuk ennek az elméletnek a plauzibilitását, nézhetjük Martinovicsot voltairei, XVIII. századi jellemnek, akiben békésen összefér a perfidia az eszmékért való önfeláldozással. De ha drámáról van szó, ezt nem elfogadni akarjuk, hanem látni: cselekvésen keresztül belenézni azokba a lélektani rugókba, melyek ezt a duplicitást emberileg érthetővé teszik. Ha mint ember az embert, megértem, a gonosztevő is érdekelhet. Kisbán Miklós Martinovicsában ezt nem találom meg. Nincs az alak lelkileg megvilágítva, rendőrkémi és forradalmi szerepe nincs belsőleg összekapcsolva s ezért nem látom azt, amit az író láttatni akart velem. Az író azt akarta demonstrálni, hogy egy fenkölt eszme elbukik, mert nem tiszta kézzel nyúltak hozzá, de én, az egyszerű szinházi néző, csak azt látom, hogy egy silány moralitású ember fulladt bele a saját szennyesébe. Ez a Martinovics, akit a szinpadon mutatnak nekem, túlságosan kicsiny ahhoz, hogy bukását fontosnak érezzem, nem duplex ember, csak kétszínű, - tulajdonképpen nem is ember, csak két különböző szinre festett bábú egy történelmi muzeumból. S itt van az, amin a darab elsiklik: nem tudja a történelmi anyagot emberileg megformálni, belőle az emberi sorsokat kiemelni és szemlélhetően felmutatni. S ez nemcsak Martinovics alakjában van meg, hanem a többi összeesküvőkében is. Valamennyien túlságosan és észrevehetően ragaszkodnak ahhoz a jellemrajzhoz, amelyet Fraknói könyve ad róluk, néha úgy érzi az ember, kolloquálnak Fraknóiból. Ugyanott vagyunk, ahol a legtöbb történeti színdarab összeomlik: nincs a történelem emberiesítve. Ebben az esetben pedig annál sajnálatosabb a dolog, mert a szerző szemmelláthatólag érezte a tulajdonképeni témát, meg is fogta, de elejtette, nem tudta megcsinálni. Egy szép igyekezet dől dugába, egy érdekes koncepció vált semmivé az eszközök fogyatékán.

A darabnak legjobb része az, amit az író a maga elképzeléséből adott hozzá: Verdiana alakja. A szerelmes nő, akinek tiszta női ösztöne visszariad annak a férfinak a hitványságától, akit szeret s aki mégis mindent megtesz a megmentésére, mert mégis csak szereti, - ebben van emberi, női igazság, s ebben a nő érdekessé, vonzóvá lesz az érdektelen és ellenszenves Martinovics mellett. S a harmadik felvonásban Martinovics poziciója összeesküvő társaival szemben, akik nem akarják hinni, komédiázásnak tekintik fogadkozását, még a Marseillaiset sem akarják vele együtt énekelni, ő pedig belátja, hogy nem szabad elfogadnia a Verdiana által kieszközölt «szöktetési kegyelmet», meg kell halnia, mert csak a vérpad igazolhatja őt és az eszmét, - legalább helyzetileg drámát hoz a színpadra. Itt látni meg, hogy a darab mégis csak tehetséges író munkája, aki valami különös belső akadály miatt még eddig nem tudott teljesen feljutni a saját tehetsége színvonalára.

A rendezőhöz volna néhány kérdésünk. Martinovics gondol a házkutatás eshetőségére. A lakásában van egy rejtett kamrája, melynek ajtaját elmaszkírozza egy nagy szekrénnyel. De ez csak olyan kasirozott szekrény, csak egy nagyon vastag falú ajtó, amelyet ha kinyitnak, ott látható a kamra vasajtaja. Hát nem gondolt arra Martinovics, hogy ezt a szekrényt a házkutatók ki is nyithatják? Micsoda házkutatókra gondolt hát? Mibe került volna egy valóságos szekrényt odatenni? Továbbá: az összeesküvési jelenetben, a második felvonás végső jelenetében, a harmadik felvonás ítélethirdetésekor mért kell a szereplők csoportját olyan merev geometriai módon elhelyezni? Nem lehetett volna egy kis mozgást, életet belevinni ezekbe a glédában álló csoportokba?

A színészek minden elismerést megérdemelnek, Ódry Árpád mindent megtesz, hogy emberi életet vigyen Martinovics alakjába s a harmadik felvonásban, ahol az író erre lehetőséget adott, ezt a lehetőséget ki is használja s Martinovics történelmileg is hű maszkjából valóban emberi arcot villant ki. Várady Aranka tiszta, szerelmes asszonyi hangokat emel ki Verdiana alakjából s teljesen kihozza a drámát, ami ebben az egyetlen drámai alakban rejtőzik. Csortos masszív Hajnóczyja széttágítja az író által adott kereteket, a banális vezércikkszavak dacára, melyeket a szerep a szájába ad, megérezteti az összeesküvés legderekabb tagjának komoly, sztoikus jellemét. Horváth Jenő, Mihályfi Béla, Lehotay Árpád, Radó Mária, Fáy Szeréna tőlük telhetőleg mentik, ami menthető.