Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő

Halász Gyula: Szibériai garnizon
Markovits Rodion regényének új kiadása - Genius

«A nagy háború»-t vaskos könyvek regélik el - írásban és képben. Bennük vannak ezekben a hadosztályok, hadtestek és hadseregek mozdulatai Európa sakktábláján, a királyok és vezérek «húzásai», tornyok eleste, futárok cikázása, talán még a huszárok vörösördögi bravúrjairól is megemlékeznek itt-ott ezek a nagytudományú történelmi visszapillantások.

De hiába teszik elém a «nagy háborút» buzgó könyvterjesztők, mondván, hogy én is benne vagyok: látatlanul is tudom róla, hogy mi «gyalogok», a nagy háború kisded munkatársai, nem vagyunk benne.

Mi, akiket végzetünk lépésről lépésre tologatott előre (csak kezdetben léphettünk kettőt egyszerre), mi, akiket a háború sakkszabályai szerint oldalról kiütöttek a sorból, vagy akiket a végső mezőről elcipeltek a fogolytáborba, hogy végül más parasztokkal «kicseréljenek»: mi százezrek nem vagyunk benne a háború históriájában.

*

Kiadóink és szerkesztőink oly sikeresen védekeznek a háborús írások ellen, hogy ma, a béke «kitörésének» tizenkettedik évében alig van könyv, amiből megtudhatnánk valamit arról, mi történt velünk a háborúban. Egy-két őszinte cikk, levél, «egyszerű gondolat»: ez minden a háború átkozott ötvenegy hónapjából és a hadifogság ráadás-esztendeiből. (Üdítő kivétel Bokor Ervin agyonhallgatott könyve, «Menekülésem Szibériából», és Fleissig József Szibériai naplója - ezek véletlenül átcsúsztak a kiadók rostáján.)

Mindezidáig nincsen megírva az a hatalmas korrajz, amely egész mélységében és szélességében ábrázolná a nagy idők sok százezer apró emberét az ő nagy-nagy szenvedésükkel. Mint a rossz lelkiismeretű adós, nem akarunk emlékezni rájuk, a nagy idők élő tanuira. Nem akarunk tudni róluk, akik benne éltek a golyósüvítésben, ágyúk dörgésében, eleven, vérző céltáblái voltak ötvenegy hónapon keresztül az ugató ágyúk, emberkaszáló gépek pergőtüzének...

Így van-e vajjon? - kérdem magamtól. Igaz-e, hogy a ma embere elfordította tekintetét a meggyűlölt háború egykor annyit magasztalt hőseitől?

Nincs így. Nem azért nem írták még meg a háborút, mintha kihalt volna a fogékonyság kortársainkból az aligmúlt idők iránt, a százezer és millió embertestvérünkön keresztülzúgó viharok élő és halott áldozatainak szenvedései iránt. Nem. Az érdeklődés elevenen élt a lelkekben, mohón várta mindenki a háború igaz regényét. Inter arma a «háborús múzsa» nem hallgatott. Versenyt dübörgött az ágyúkkal, túlharsogta a halálhörgést.

A háború és a háborús «irodalom» méltók voltak egymáshoz. Bömbölt és rombolt, hajigálta a bombát, ontotta a mérgező gázokat mind a kettő. Aknavetőkkel, lángszóróval dolgozott.

Az «írók» csak a külső történetről beszéltek: hamis Hőfer-jelentéseket dagasztottak világraszóló győzelmekké, politikusokról, hadvezérekről, marnei csatákról, verduni ostromról, rarancei pergőtüzekről, huj-huj-hajráról lelkendeztek. Megfestették a véres színre mázolt keretet; a képről mindenki megfeledkezett. Akárcsak a Mars (!) csillagban figyeltek volna meg valami izgató világomlást, ahol nem tudjuk, élnek-e emberek, s ha tudnók is, nem érezzük, nem értjük, nem sajnáljuk őket.

Nem az érdeklődés apadt el. Az irodalom. Elhallgattatta, megfojtotta a kiadó, aki csak a huj-huj-hajrá-irodalomnak, a vörös-ördög-irodalomnak kegyelmezett - annak is csak addig, amíg a közönség falta ezt a szadista ál-irodalmat.

Jött azután a fordulat. Sokasodtak a háború sebesültjei és lelki sebesültjei, mindenkinek volt valakije, akit féltsen, szánjon és sirasson: az emberek ráeszméltek, hogy álháborúval, ál-irodalommal táplálták őket éveken keresztül. Sokasodtak a szemtanuk. Azokból, akik a háborút a tulajdon vérükkel «írták» a frontokon (mint ahogy a fölfedező utazók vergődő karavánjai csinálják a földrajzot) - olvasók, kritikusok váltak. A szemtanukat, a vértanukat, nem lehetett többé megtéveszteni. Ők voltak az elsők, akik megundorodtak a vértelen, lélektelen háborús «irodalom» - vérözönétől.

Inkább semmit! Ha nem mutatjátok meg nekünk a háború igazi arcát, inkább hallgassatok! Némuljatok el. Elég volt. Nem akarunk több katonát látni - görögtüzes-hősöket.

A kiadó ráeszmélt, hogy már nem kelendő a «háborús irodalom». Ettől fogva a rosszat se adta ki. Kimondta a jelszót, hogy a közönségnek nem kell a háború. Ráfogta a kortársakra, hogy nem érdekli őket, mi történik a testvéreivel, a fiaival, az apákkal és a gyermekekkel. Most már a kiadó sem akart több katonát látni.

- Ha nem kell nektek - mondotta duzzogva - az én vörösördögöm, görögtüzes katonám, nem kaptok semmit.

A fegyverek elnémultak. S a múzsa, amelyet elhallgattattak a fegyverek, továbbra is némaságra volt kárhoztatva.

Most végre megszólalt. «A közönség fölfedezett egy regényt» - hirdeti a Szibériai garnizon tetszetős új kiadásának címszalagja. (Úgy hírlik, már útban a harmadik.)

Kiderült, amit mindig éreztünk, hogy van olvasó, van érdeklődés s bizonyosan könyv is van valahol, csak elő kell venni az íróasztal fiókjából.

*

Markovits Rodion «kollektív riportregénynek» nevezi kétkötetes regényét: a Szibériai garnizon-t. Pedig: igaz és egyéni, se nem kollektív, se nem riport. Sőt nem is regény. Kár is lett volna regényt költeni köréje. Aki átélte a világtörténetnek ezt a gonosz álmát, nem kellett egyebet tennie, mint fölébrednie belőle s tiszta fővel, talán még remegő kézzel leírni a hihetetlen, lidércnyomásos álmot - azok számára, akik nyugodtan aludtak, amíg őt, bennünket, üldöztek az álmok kísértetei, s azoknak, akik máig sem riadtak föl álmukból.

Markovits Rodionnak sikerült megrögzítenie frissében a «hihetetlen» történetet, a háború és főként a hadifogság kínzó emlékeit, mielőtt szétfoszlottak volna keze között. Így született meg emberséges könyve, a Szibériai garnizon. Vagyunk egynehányan, akik talán ugyanígy éreztük, ugyanígy láttuk az eseményeket, akiknek ugyanígy fájt ez a korszak. De mi többiek, amikor fölriadtunk, sietvén-siettünk felejteni. Szétszórtuk kínzó emlékeinket. Visszatartott valami - fájdalom, bántottság, gőg - hogy összegyűjtsük, elbeszéljük őket. Kiknek beszéljük el? Bajtársainknak? Fogolytársainknak? Ők ismerik a titkot; ha meg nem ismerik, úgysem értenének meg, hiába voltak ott ők is testi mivoltukban. Avagy az itthonmaradottaknak, akik négy éven át nagyobb hősök voltak nálunknál?! Némaságba burkolóztunk, pedig majd szétvetett az emlékek robbanásig forrósodott hője, hiába igyekeztünk elhajítani, lehántani magunkról az emlékezés égő ruháját.

Markovits Rodion boldog ember, boldog művész. Fölgyújtotta őt is az emlékek villámütése, de nem égett ki a szíve a halálos érintéstől. Jótékony áramkörbe fogta a romboló erőt, összefogódzott tízezernyi emberi lélekkel: olvasóival. Akik könyvét olvassuk, megbizserget még a belőle áradó eleven villamosság, de ez a borzongás már jóleső: szelíd emlékeztető a félelmetes égiháborúra, amely egykor mindnyájunk feje fölött csapkodott.