Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám

Laczkó Géza: Hajnali tánc a sarkon

A szennyes, kopott lépcsőházból nyílt az ajtó a szörnyű oduba, amelyet vastagon feküdt meg a csiriz, a friss bőr, a cigaretta, az emberi pára s a kis vaskályhán fortyogó főzelék egymásba vegyült súlyos szaga. Hagyománytól szentelt és szutykos két kis csizmadia-asztalka állt benne, rajta a foltozó varga dikicse, szurkos cérnája, skatulyás fa-szegei, csirizestálja, bőrdarabok és sarok-roncsok; előttük egy-egy háromlábú szék. Az egyiken egy pofoktól borzas és riadt inas-gyerek, a másikon a gazda ült. Ott ült már vagy harminc éve s ezt a daloló, káromkodó vagy makacsul hallgató évtizedes ülést nem igen szakította meg más, mint az éjszakai és vasárnapi pihenő. Éjszakai pihenőjét a feleségével osztotta meg, a vasárnapit meg a barátaival. A feleségében nem telt sok öröme: nem volt gyereke az asszonynak. A barátai meg mind tovább maradtak józanok, mint ő, akit már a második fröccsnél bőbeszédű lázas lelkesedés szállt meg. Az inasról ne is beszéljünk, mafla és nem szereti a mesterségét.

Ezen el lehet elmélkedni, mi? Egyáltalán, a suszteráj a legelőkelőbb foglalkozás, minden szennyes, amit csak kezébe vesz, de amit kiad belőle, az mind finom, tiszta, formás és gusztusos. Így van az elmélkedéssel is. Ide bejön kérem a műhelybe a ronda vici, a morgó házmester, a sok bolond kuncsaft, - mert a kuncsaft mind bolond, az egyiknek ez kell, a másiknak az kell és fogalmuk sincs a cipész-ideálról, mi a lényege a mérték után készült lábbelinek s milyennek kell lenni a valódi műtalpalásnak - és mindegyik össze-vissza beszél, aztán elmegy s itt marad az ember és elmélkedik, közben műremekeket alkot, amelyeket ki lehetne állítani akár múzeumban is, mert nem kis vicc ám, kérem, egy szalonnássá avult női antilop-cipőre új sarkot verni vagy teli szögelni művészi ábrákkal egy turista-bakkancs talpát, az ábra legyen művészi, de azért minden szeg úgy helyeztessék el, hogy például bütyök alá ne kerüljön, no és közben elmélkedik az ember azon, amit hallott. Aki azt mondja: suszter, cipész, csizmadia, az azt mondja: elme és előkelőség.

Mondja? Csak mondta. Mert a világ hanyatlik s a lenge kedély összeáll, mint a csiriz. Diktaturák és gummi-talpak, ez a helyzet szignaturája. A szabad iparos szabad szava nem számít s a gummi-talp évekig tart, nem igényel művész-talpalást, csak vulkanizálási összeragasztást. A cipő jobbadán gyárakban készül és itt van a forgalmiadó, így lesz a műcipészből foltozó varga. S ez súlyos jele az elkövetkezendő időknek. Ez és a csirizes lélek. Bizony!

Harminc évvel ezelőtt! A perzsa sah sétált a pesti utcán. A perzsák magas sarkot viseltek, a sarok beleakadt a rossz kövezetbe, levált, a sah bejött, leült és megvárta, míg lábbelije díszét és elengedhetetlen támasztékát a mester művész ujjai visszaillesztik a helyére. A menyasszony kiszállt a templom előtt a kocsiból és krekk! leszakadt a finom kis fehér szatén sarok, nosza mesterért iziben, jött a mester pár szerszámmal s ott a sekrestyében diszkréten, zajt nem csapva, kopogástalan kalapáccsal visszaadta a kis cipőnek elengedhetetlen díszét és lenge támaszát, mert lenge volt akkor a világ. És lenge a lélek.

Az inas megkapta az utolsó pofot és nyitva volt előtte a világ, egészen Nürnbergig. A magyar vándorlegény szíve szabadon dalolt az osztrák sógor országútjain, csókot és megrendelést aratott, amerre csak járt. Úgy tért meg hazájába és lakába, mint egy diadalmas cugszfürer a boszniai okkupációból...

Így elmélkedett a kegyelem 1928-adik cipőszaggató évében Mekenzics János mű- és gyógy-cipész háromlábú tányéros faülőkéjén, egy kegyetlenül hideg téli nap estébe hajlásán, illetőleg csak akart elmélkedni, de hirtelen különös izgatottság szállta meg. Felkelt. Koponyáját úgy nyomta valami, mint vándorlólegény korában egyszer-egyszer, amikor hosszasan aludt árokpart puszta földjén hanyatt. Szédült is. Kilépett hát a lépcsőházba, ahol egy macska menekült megjelenése elől. Mekenzics mester megcsóválta a fejét s rosszalóan szólt: “Jellemző!" Befordult újra odujába, ahol hirtelen megakadt figyelme az egyik csirizes tálon, nem különös-e, hogy egészen olyan, mint a felesége arca. Meg is győződik róla rögtön. Újra kilépett hát odujából s hátra ment az udvar sarkába, ahol egyszobakonyhás lakása volt.

- Igaz! - állapította meg mingyárt a küszöbön, amint az ágyazással épp most elkészült felesége hátratekintett a belépőre.

- Mi az? - mordult rá a felesége.

A mester megsimította csúcsfején a még megmaradt pár szál hajat, két csipegető ujjal végigszálazta dús szemöldökét, párat pislantott apró szürke szemével, kapart egyet szomorú uborka-orrán, vánnyadt arca alatt kétfelé nyomta őszülő bajuszát duzzadt ajkairól s a világ legtermészetesebb hangján kijelentette:

- Aludni is mehetek - s nyugodtan az ágy felé indult, levetkőzött, lefeküdt és befordult a falnak.

Az asszony csak nézte, de nem mert egy szót sem szólni, mert a mester pár nap óta igen különös, szokatlan dolgokat művelt s ha ellenkeztek vele, dühbe borult, ütött és tört-zúzott. Fejet csóvált hát csak egyszerűen s kiment a műhelybe megenni a kis vaskályhán fortyogó káposztafőzeléket és ellenőrizni az inast, aki a műhelyt terhelő teljes felelősség súlya alatt egyedül görnyedve, lángoló arccal izzadt a műtalpalásba kerülő csámpás és szutykos cipők fölött.

A mester, magára maradva, egy ideig mélyen hallgatott a tarka dunyha alatt. Szeme nyitva volt, de nem látott, fülében éber a figyelem, de nem hallott, fejében szolgálatra készen minden gondolat, de nem gondolkozott. Csak szédült, minden ok, cél és értelem nélkül csak szédült, mintha a hasába valaki egy tengelyt nyomott volna, amely körül úgy forog, mint az Angolparkban a csodakerék, laposan és szédítőn. De halt! záróra, az Angol-parkot becsukják, mindenki távozik, de a kijáratnál beszámol eddigi életéről.

Erős elhatározás szállta meg, hogy okosan fog beszélni s minden idevágó lényeges dolgot elmond.

- Előbb vegyen mindenki magának egy fejnyomást! - hangzott láthatatlan helyről egy váratlan, szigorú parancs.

- Nekem már van! - szólt hangosan a mester s abban a pillanatban úgy érezte, szétpattan a fejét szorító vaspánt, koponyájának dongái szétesnek s egész élete kiömlik, mint erjedt bor a hordóból, amelyet felrobbantott.

- Tehát én következem, - szólt Mekenzics mester, a tarka dunyhát elhárította magáról, mint az alkalmatlan jelent, felült ágyában, amelyről lógó lábbal hosszabb szónoklatba kezdett, - igen tisztelt ipartestületi választmány, gyermekkorom nehéz volt, poffal és bablevessel tápláltak, mint a spártai dózsékat a keresztes hadak kapitánya, ennek következése volt, hogy a szegek mindig hosszabbak voltak, mint amilyen széles volt a cipőtalp s így a kuncsaftok állandóan panaszkodtak, hogy szög nyomja a lábukat, de elmultak a gonosz idők s a képemen összegyüjtött pofonokat tenyerembe lecsusztatva bőkezűen osztottam őket legénységem mellett serdülő új inasoknak, akik hallelujával és a Radetzky-marssal bucsúztattak, amikor kezembe vettem a vándorbotot, hogy külföldre induljak ismereteimet gyarapítani, ami meg is történt, mert, tisztelt körzeti gyűlés, más a csizmatalpalás és más a német cipő fejelése, amihez alapjában véve a perzsa sahnak épp úgy nincs köze, mint a kelkáposztának, viharos ellenmondás jobbról, ami nem egyéb, mint taxiengedély, mert, kérem, nincs elég taxi s a talp elázik az esőben, holott elvitte a víz a szappant s utána küldték a kappant, mint a nóta mondja oly találón, így kerültem aztán haza, vissza szép hazámba, ha a föld, a föld Isten kalapja, úgy hazám, hazám bokréta rajta fiúk, a vonat megérkezett s én itt ülök most harminc éve a csámpuló sarkak és málló talpak lázadó birodalmában az 1928-adik évi negyedik törvénycikk értelmében, majnap-azeest-córaiujság, szenzáció...

Hirtelen kiapadt a szóáradat forrása s Mekenzics sírva zuhant vissza az ágyba, a magára rántott tarka dunyha alá. Úgy érezte, a szivét csavarják, mint a mosogató rongyot s egy pillanatra déli világosság gyúlt benne, hogy egész élete, nyomor, szenny és bánat volt. Aztán megint minden összezavarodott s az egész értelmetlenség egy nagy sötétségbe hullott alá, amelyből lassan kezdett kiemelkedni az új Mekenzics János, mű- és gyógy-cipész, aki megtalálta a vidám élet titkát.

Kiugrott az ágyból s úgy, ahogy volt, egy ingben, alsó nadrágban kisétált a szobából, végig lejtett a piszkos, sötét, néptelen udvaron, ki a ház elé, a sarokra, ahol elkezdett halkan énekelni és táncolni a friss hóban, míg össze nem szaladt az utca népe...