Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Baumgarten Ferenc: A XIX. század regénye

Baumgarten Ferenc: A XIX. század regénye
BAUMGARTEN FERENC irodalmi hagyatékából
III.

De most érzem, hogy az a kifogás, mely kezdettől fogva elém áll, végre választ kíván. Érzem, hogy kettős hamisítással vagyok vádolható: meghamisítottam a század képét és a regény fejlődését. Csupán két elémtoluló név bizonyíték erre: Tolsztoj nagy és Dosztojevszkij szent neve. A regényről beszélek és mindig kiábrándulásról beszéltem, a világ értelmetlenségéről, az eszme hontalanságáról, a bensőségről való lemondásról. De itt vannak a regény örök csodái, melyek szeretetből, hitből és reményből születtek elénk, itt van Tolsztoj szent haragja és Dosztojevszkij jóslelkű szeretete.

De meghallgatást kérek. Az éveket nem ott kezdjük, ahonnét elindulhatnánk, nem a nedvek tavaszi emelkedésével, vagy édes túláradásukkal a gyümölcshozó évszakban, hanem a tél közepén, amaz értelmetlenségek egyikével, amilyeneket csak érett megfontolás után szoktunk választani. És eképpen a mi századszámításunk is gépiesen és értelmetlenül kezdődik a számtani szokást követve, de az idő lelkén erőszakot követ el. Mint mindenkinek, aki történelmi összefüggéseken tekint át, nekem is választanom kellett, hogy a lélek, vagy a sablónok ellen vétkezzem. Ha a sablónok szempontjából foglalok össze, akkor Goethe nagyon is csak részben, Dosztojevszkij és Tolsztoj pedig egészen a XIX. századhoz tartoznak. De az értelem és a szellemiség éppen ellenkező beosztást kivánnak. Az egyidejüség valami szellemi dolog, nem valami kronológikus, azaz formai. Olyan emberek és alakulatok egyidejűek, melyek ugyanazon csillagok alatt járnak, nem azok, akiket egy naptári év vagy egy századtartam foglal össze. Egyidejűek azok a művek és művesek, akikben ugyanazok a földalatti erők és földöntúli hatalmak, ugyanazok a történelemfilozófiai feltevések alakulnak ki alakítássá.

A kronológikusan a XIX. században kivirágzott, külsőleg az európaihoz hasonló orosz regény többé nem XIX. század, semmiképpen sem európai és valószínűleg nem is regény már, hanem valami egészen új dolog. Ismerjük Rilke csodálatos szavát, hogy minden más ország hegyekkel és folyókkal határos, de Oroszországnak Isten a határa. Istennek ez a szomszédos országa, a szent Oroszország tükröződik az orosz regényben. Eképpen kellett annyira mássá válnia, mint a forradalomutáni Európa kitisztultan megtisztult fájdalmas lemondásának és csak a vegetatíve burjánzó, forrón üzekedő, a sorstól terhes, a jövőben bízó orosz földhöz hasonlót.

Oroszországban az emberek közel vannak Istenhez, vagy az ördöghöz, ami egyre megy. Ott a lelkiismeretet még nem kábította el Európa gyalázatos öncsalása, amely a sors kérdéseit megoldottaknak véli, ha letagadja őket, amely az eszközöket helyezte a célok helyébe, amely koravénül gúnyolódva fölényesnek tartja magát ott, ahol vereséget szenvedett, amely boldogan kapaszkodik a látszathoz, mert nem mer önmagával leszámolni, amely csupa bensőségében egészen külsőségessé vált, mert a szellemiséget csupán reservatio mentalisnak és a meglévőt az egyedüli igazságnak nézi.

Ismerjük Oroszországot, mert Dosztojevszkijt ismerjük. Állítsuk véle szembe a legnagyobbat, ami Európa költészetét nekünk nagyértékűvé teszi és érezni fogjuk, hogy eme megfoghatatlan újság fényében minden elfakul. Gondoljunk Flaubert legnagyszerűbb oldalaira, amelyekből géniuszának egész polifóniája hangzik, ahol él és lélekzik az élet és mégis bennük van a világ szaggatottsága és a keresztrefeszített lélek fájdalma. Az életnek, sorsnak és művészetnek ez a násza csaknem fáradságos ügyeskedéssel összerótt jelenetnek látszik, ha Dosztojevszkijtől jövünk. Shakespeare ősz királyának fájdalma, aki a vad pusztaságban bolyong és az északi tenger viharával együtt üvölt, csak színház, ha szivünk görcsbe szorult a lovacskáért, melyet Dosztojevszkijnél valahol halálra vernek.

Ott nem gonosz, koravén gyermekes emberek veszekszenek és panaszkodnak nőért és vagyonért, művészetért és limlomért, hatalomért és látszatért, mint ideát Európában. Itt a harc mindig isten és ördög közt folyik és mindig egy emberi lélekért küzdenek. Itt ismét egyesült minden, ami Európában széttörött, a világ és az isten, a lét és az értelem, az út és a felszentelés, egyesült mint az ókor mythosaiban és a középkor mysteriumaiban. Itt van szeretet, mely többé nem tesz különbséget jók és gonoszok közt, Sasima staretz szeretete, aki a földre borul és megcsókolja Ivan Karamasov előtt, aki atyja meggyilkolásán tünődik. Itt van Sonja hite, aki legkedvesebbjét vallomásra és a bűnhődésre bírja, hogy lelke üdvösségét mentse. Itt van reménye, sőt biztossága a megváltásnak, amely az emberi sors tudatával mindenkit összekapcsol, a szentet és a ringyót, Myschkin herceget és Natasja Filipovnát, Aljosát és a Grusenkát.

Ez a jövő. Az orosz regény, a legnagyobb szellemi hatalom, amely nekünk él, képére embereket teremt, a jövő embereit. Itt az emberek illuziókat élnek és életük meghalás illuzióikért.

Az emberiesség itt izzó, minden meggondolást megolvasztó és minden szétválasztottat összeolvasztó atmoszféra. Aglaja, a hercegi szüz eljön a városszerte ismert kurtizánhoz, Natasához; az emelet és pince lakói találkoznak, hogy egy gimnazista vallásfilozófiai dolgozatát meghallgassák, a gyilkos Ragoschin és a züllött Lebedjeff majdnem erotikus szenvedéllyel kapaszkodnak a herceghez.

A XIX. század európai regénye a kiábrándulás története.

Az orosz regény a jövő mythosa, az örök illuziók vallomásművészete.

*

Dosztojekvszkij nem a legnagyobb költő, de a legmélyebb ember a legnagyobb költők között, fájdalma és szeretete egyedülállóvá tetszik. Annyira szenvedett és szeretett, mint senki más, ezért annyira belélátott az életbe, mint senki más.

Fájdalma nem a magányosan megcsalódottnak a lélekben kéjesen vájkáló szép szomorúsága. Nyugodtan és eltökélten tudja, hogy a világ alaptörvénye a fájdalom.

Jósága nem a kötelességnek önmagával szemben igazságos teljesítése, nem szomorú fölényesség, melyet áluton szerzett. Jósága áramló anyai érzés, mely köldökzsinórjával az egész élethez hozzánőtt.

Nagy szeretete nem a legfiatalabbak irodalmának hazug menekülési kísérlete, akik a tehetséggel a meggyőződést állítják szembe és ezenfelül a tettre való kötelezettség alól a tett veszélytelen és fáradságnélküli magasztalásával bujnak ki. Szeretete nem a közelállók szeretetében annyira szegény Nietzschének önnön természete meggyűlölésén nevelt, a legtávoliabbakra irányuló szeretete, nem a szellemiség kései szívettépő lemondása a megöregedett Flaubert szeretete előtt, aki legvégső bölcseségeül az egyszerű szív magasztalását írta meg, szeretete nem a közösséget kereső írók értelmi hevülése, mint Zolának és követőinek fanatikus, de elméletileg programmszerű, szociális részvéte.

Dosztojevszkij szeretete élet, Dosztojevszkij szeretete vér. Tudja, hogy a szeretet jutalmazatlan, ismeri a szeretet végzetességét, mely önmagát és másokat vérbe borít. De szeret, csak azért is. Vereséget szenved és veresége által győz.

Művein talán nem ömlenek szét azok a csábítások, amelyekkel gráciák kegyeltjeiket megajándékozzák, de a világot átfogó ama tudás mélyéről születtek, melyet a lélek istenségei a fájdalom, a jóság, a szeretet adnak.

Hozzáképest legátfogóbbak és szűkösek, a leglíraiatlanabbak is szubjektívek. De minden az övé és minden teljesen az övé, a szellemiség kapui, az egyszerű szív dalai, a szent, a bűnös, az angyal, az ördög. Övé a föld szaga, a vér mámora, a lélekzés varázsa. A legnagyobb pszichológus, mert a maga részére elfelejtette a pszichológiai vonatkozásokat. Övé a világ, mint azoké, akik önmagukról teljesen lemondtak. Műve nem önmagának tükröztetése, nem vallomás, nem itélkezés, csak nagy odaadás. Az egészet látja, nem részeit, nem egyes emberi tulajdonságokat, hanem egész embereket, elsőnek látja az embert körülölelő atmoszféra varázslatának hatását; az emberiséget, nem az embereket, a világot, nem az emberiséget.

Európa forradalomelőtti válaszútján Voltaire sorsszerű szelleme leszámolt az élettel.

«Kemény vagy», szólt Candide.

«Az vagyok, hiszen éltem», felelte Martin.

És ilyen volt a XIX. század. A tapasztalás szegénnyé, az élet keménnyé tette, csak a meg nem élt és túlélt dolgok maradtak meg reszketve világló vigasztalásként a föld felett: a remény és a visszaemlékezés.

A jövőt építő Dosztojevszkij az imperialisztikus világpolitika sorsfordulóján a fájdalom és a szeretet evangéliumát hirdette, áldotta a világot és áldotta az életet:

«Remeteként távozol e falak közül a világba, sok ellenfeled lesz, de még ellenségeid is szeretni fognak. Az élet sok szenvedést zúdít reád, de csak szenvedések árán lehetsz boldoggá. És csak a szenvedésért fogod áldani az életet és kényszeríteni fogsz másokat is, hogy áldják. És ez - minden.»