Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Glatz Oszkár: Elmélkedés a jövő művészetéről

Glatz Oszkár: Elmélkedés a jövő művészetéről
I.

Hogy én milyennek látom a művészet, különösen a festészet szerepét, jelentőségét a mai világban? Miként tudok belekapcsolódni saját művészetemmel és hogy milyennek képzelem a jövő művészetét?

Ilyenekről szívesen beszélek, hisz úgyszólván vesszőparipám, kérdések, melyek állandóan foglalkoztatnak.

S nem tudok róluk beszélni anélkül, hogy mindig újból ne hívatkozzam Ligeti Pál történelmi kutatásaira, műtörténelmi megállapításaira (Új Pantheon felé). Itt csak a legszükségesebbet, a legidevágóbbat fogom megismételni. A három testvér-képzőművészet virágzása nem egyidejű, virágzásuk ideje szerint minden nagy kultúra három részre osztható, melynek elsejében az építészet, középső részében a szobrászat, az utolsóban a festészet dominál. Ezen eltolódása a művészi súlypontnak együtt jár a társadalom lassú átalakulásával a legnagyobb kötöttségtől a legnagyobb kötetlenségig.

Minden nagy kultúrhullámon belül vannak kisebbek, melyek ugyanezt a tagolást mutatják. Mi máma egy nagy, a keresztény kultúrhullám végén állunk, amely egyszersmind vége egy egészen nagynak, az egyiptom-görög római-kereszténynek és egy egész kicsinek, amely az empirral kezdődött.

Mi máma, Ligeti zseniális teóriája alapján, mely a szellemi jelenségek szinte hihetetlen törvényszerűségéről tanúskodik - az utolsó nagy görög-római kultúrhullám analógiája szerint, egy átmeneti korban élünk, de, hála az égnek, - egy újabb művészi és társadalmi föllendülés küszöbén, amely - ha nálunk Magyarországon még csak alig észrevehetőn is - de máris beköszöntött egy teljesen új, sokszor a sívárságig szigorú építészeti stílus kialakulásával. Én Ligetinek nagy hálával tartozom, mert az engem kétségbeejtő, a multtal minden kapcsolatot megtagadó őrült «izmuskodással» szemben megnyugtatott, hogy mindez «múló» jelenség, szükséges, a jövőt megtermékenyítő átmenet, másrészt elméleti előkészítése az említett művészi, még pedig kimondottan építészeti reneszánsznak.

A festészet e szerint az impresszionisztikus féktelenkedés után, amidőn a legnagyobb kötetlenségben kitombolhatta magát, - megint egyszer visszatérend az építészet béklyóiba, a szigorú kötöttségbe: várható tehát az eddigiek legnagyobb ellentéte, egy építészi szellemű «neoklasszicizmus»-féle, melynek már minden országban vannak képviselői.

Ezen neoklasszicisták a tradició respektálásával ismét a szigorú formára és konstrukcióra fektetik a fősúlyt, néha hihetetlen türelemmel részletekbe bocsátkozva, máskor a legtudományosabb szárazságtól sem riadva vissza, - a szín szerepe pedig alárendelt.

Ligeti szerint tehát rossz idők járnak a pikturára, a független pikturára, mely aranykorát a nagy francia impresszionisták idejében élte; az intim pikturára, mely mindig közvetlen a természet előtt alkotva, annak elsősorban szín- és tónus-finomságait iparkodott ellesni; - a festészet háttérbe szorul az építészet mellett és főleg mint annak kiegészítője fog szerepelni.

Amit magam körül látok, jövendőlését igazolni látszik.

Máma a gép áll az érdeklődés központjában, a gép mai gondolatvilágunk, vágyaink szimbóluma. A nagy rendetlenség után rendet áhitozunk, a sok őrültség után józanságot, az állandó bizonytalanság után nyugalmat, kiegyensúlyozottságot. A géppel a művészetek közül egyedül az építészet áll közvetlen kapcsolatban.

A gép - egyelőre legalább - ellensége a természet, a világ festőiségének, gazdag változatosságának: Európából máris kiölt, úgyszólván, minden faji, nemzeti jellegzetességet. Vége a népviseletnek, a népművészetnek, vége nemsokára a lónak, igavonónak, vadregényes vidékeken gyártelepek, erőművek éktelenkednek, a természet festői rendetlenségét mindjobban megrendszabályozza az egyenes, a szabályos vonal logikája.

Amerika, a civilizált Amerika rajtunk is túltesz és a többi földrész a fehér faj után igazodik. Mi máma a modern Japán, mi lesz rövidesen Kínából, Indiából; mi az egész világ összes festői kultúrájából! Hála az égnek, hogy a bőr színét - egyelőre legalább - még nem tudják megváltoztatni.

És az eddigi mesés gazdagság és változatosság helyett mit kaptunk? Egy, az egész világon egyformán öltözködő szürke, unalmas, festőietlen univerzális embertípust, a gyönyörű állatok helyébe autót, traktort, a falu festői szabálytalansága, rendetlenségének poézise helyett felhőkarcolókat, erőműveket. - Istenem, mindent lehet festőin látni, transzponálni és aki szegény, meg kell, hogy elégedjék a száraz kenyérrel; ha büszke, azt is állíthatja, hogy felér neki a legjobb pecsenyével, hogy jobb annál, mert nem okoz «ártalmas lerakodásokat», hisz mindenki iparkodik korával kiegyezni! Akiknek ez sikerül, természetesen becsmérlik a multat; akiknek nem sikerül, azok sokszor visszamenekülnek ama becsmérelt mult emlékeibe és annak meséivel iparkodnak bearanyozni a mai élet sivárságát. Annyi bizonyos, hogy ha megkaphatnók azokat a színes mozifelvételeket, melyeket (Flammarion «Uranie»-ja szerint) a mi földünkön történtekről készítettek a Mars-lakók (tán megkapjuk rövidesen), úgy a leglelkesebb jelenbarát is kénytelen lesz elismerni, hogy a reneszánsz korabeli világ kissé festőibb volt, mint a mai.

A festészet továbbá a «legintimebb» a három művészet közül, a képből egyén szól az egyénhez. Máma pedig alig létezik már intimitás. Európa, a világ élete mindjobban amerikanizálódik. Az amerikai pedig alig ismeri a lakás, a családi élet intim örömeit; a klubban, a nyilvánosság előtt tölti szabad óráit. Az intim érzések kifejlődéséhez idő, nyugalom, «otium» kell. Amerikában senkinek sincs ideje. A modern embernek nagy izgalmakra van szüksége, erős dózisokra, melyeket szellemi és lelki erőfeszítés nélkül percipiálhat; neki szenzáció kell, gyorsaság, rekord: a gép hozzászoktatta a szenzációhoz.

Minden percben egy újabb csoda. Ami tegnap még hihetetlen volt, máma már természetes és kezdünk oda kilukadni, hogy már türelmetlenül várjuk a még ki nem találtak kitalálását. A gyorsaság, az eddigin, a máson-túltevés máma a tömegek ideálja. Hála az égnek, hogy a sok szamárság mellett a sport is táplálkozik ebből az ideálból, beszélve itt az igazi sportról, az ember, nem pedig a gépek versengéséről. Ez a testi kultúra szerencsésen ellensúlyozza az ember mechanizálásából származó «phisikai» hátrányokat, - de a művészeteknek, főleg a festészetnek, ebből a mentalitásból csak kára van. Részben innen származott az utolsó évtizedek őrült experimentálása, az eddigin túltenni törekvésből. Minden évben egy új stílus!

De nem csak a művészi produkcióra, a keresletre is erősen befolyik a gép. Így az autóipar és kereslet kiterjedését nagyon megsinylette a képvásár, mert hisz természetes, hogy fölöslegét a ma embere inkább autóba, mint képbe fekteti. Épígy ellensége a képnek a művészi fénykép, de főleg a mozi. Az utóbbi rendesen (különösen nálunk) őrült sebességgel lepergetett gyakran nagyon festői beállítású képtömegei hozzászoktatják a közönséget az elmélyedés nélküli, a fölületes képélvezéshez: ki az ördög ül le - szorgalmas mozilátogató - odahaza egy képnek, egyetlen képnek, megtekintésére? Ismétlem, intimitások, finomságok átérzésére, titkos hangok hallására a modern ember lassankint képtelenné válik. Ezzel szemben, igaz, erős az érzéke a monumentális hatások iránt, amelyeket elsősorban ugyancsak az építészet, a modern építészet szolgáltat gigantikus arányaival.

Máma továbbá fontos a praktikusság kérdése. Az amerikai és az őt utánzó modern európai úgy rendezi be életét, ahogy az a legpraktikusabb, a legökonomikusabb, a leghigienikusabb; ami nem az, ki lesz küszöbölve.

Ezen ideálokat is csak a modern építkezés valósítja meg, mert amellett, hogy sokszor esztétikus, a lehető legpraktikusabb is, legnagyobb mértékben respektálva az ember anyagi igényeit. Elhagy minden cicomát, minden feleslegest, nincs benne semmi játszi, semmi könnyelmű; ki is mondja némely építőművész, hogy nekik nem kell művészet, hogy ők csak a józan észre hallgatnak; beton, vas, üveg az anyaguk, csupa festőitlenség. Mit keresünk majd mi festők, mi, a poloskáknak búvóhelyül szolgáló képek produkálói az ilyen fémbútorokkal bútorozott lakásokban? A modern lakásban nem is kell kép, a szobák «kiképzését» elvégzi az építész, és ha pláne az üvegfal lesz a domináló, akkor alászolgája piktura. Egyelőre még a freskóról sem akar tudni a modern építész, - de ez majd megjavul, - ígéri Ligeti.

Mindezek után érthető, hogy én nem nagyon örülök ennek az átmeneti kornak, mert mit ér nekem Ligeti biztos ígérete, hogy 80 év múlva újra elérkezik a mi időnk, újabb impresszionisták ideje, a színek uralma! Bizony sajnálom, hogy nem tudok megalkudni a végzettel, engedné meg, hogy életem hátralévő részét 80 év után pergethessem le - persze családostul. Végtelenül megörültem, mikor Ligeti megnyugtatott, hogy még nem tartunk az abstrakt művészetnél, hogy azok az urak, kik azt állítják, hogy miután a gép legyőzte a természetet, a művészetnek ezt az új Istent kell imádnia, - hogy ezek az urak a közvetlen jövőre nem bírnak jelentőséggel - és hogy most ellenkezőleg, a tradició új érvényesülésének kora következik, úgy társadalmi, mint művészi téren: - de mikor aztán láttam az új rend művészetét, a neoklasszistákat, azok csak kis részének tudtam igazán örülni, mert hiába, még mindig az impresszionizmusnak, a színek uralmának vagyok a híve, sokkal inkább, mint az képeimből kiérezhető. Végre vannak privátfájdalmaim. Parasztfestőnek születtem, a paraszt pedig pusztul. Itt Nógrádban is, hová 20 év óta járok, lassankint sorban «kivetkőznek» főleg a vasúthoz közeli falvak. Rettenetes egy parasztot, vagy paraszt nőt, ki azelőtt falusiasan járt, «mesteresen» öltözve viszontlátni; émelyeg a gyomrom! Hihetetlen, hogy így ki tudjon veszni rövidesen minden művészi, minden stílérzék a népből. Himzés már alig, az újabb falusi házak pedig karikatúrák.

Node majd csak lesz még valahol paraszt, primitív ember, amíg élek, ha nálunk már nem, úgy máshol, a civilizációtól távolabbi hegyek között és majd addig repülök, amíg rájuk találok. Mert hiszen koncedálom, hogy jóegynéhány évtized múlva a gépekből hasznot is fogunk húzni, mi piktorok is! Az a tökéletes kis repülőgép, amellyel akkor bizonyára nagyobb veszély nélkül át lehet majd repülni az Óceánokat is, - a mi zsebeink számára is hozzáférhető lészen és akkor hajrá! Ha már az emberek abban az időben kissé egyformák és festőitlenek lesznek is, tán csak akad még «érintetlen» terület, melyet az ember még «ki nem használt», itt-ott egy darabka «szűz természet», amihez jelenleg bizony nem igen juthatunk mi szegények. A legrosszabb esetben addigra lesznek rendes Hold- és Mars-repülőjáratok és jövendő kollegám majd felállíthatja festőállványát (mely akkor bizonyára nem lesz már oly hihetetlenül tökéletlen, mint a mai) ama misztikus világban, amely bizonyára tele lesz érdekes, elképzelhetetlen tájakkal, esetleg emberfélékkel is. De a közvetlen jövő perspektívájától, ismétlem, nem vagyok túlságosan elragadtatva és szívesen csúsztattam volna születésem idejét 20 évvel hátrább. Egy azonban igaz, hogy mi magyarok csak legújabban kapcsolódtunk bele a világművészetbe és máma mi piktorok egy oly kultúrbizonyító szerepet töltünk be, mely elfelejtetheti velünk egyéb fájdalmainkat. Bizony nem látom be, mért ne lehetne az olimpiászokon a művészeteket is képviselni, legalább a képzőművészeteket és a zenét. Egészen bizonyos, hogy mi ilyen küzdelemben (persze csak neutrális államok jurorjaival) nem kerülnénk a kilencedik helyre. Amivel igazán nem akarom sportolóinkat lekicsinyelni. Hisz ugyancsak Ligeti szerint a római analógia alapján a közvetlen jövőben nem a nagy, hanem a kis népek lesznek a kultúra főharcosai. Ismétlem, a közeljövő nem nekünk, festőknek, hanem az építészeknek fog kedvezni! Megérdemlik szegények erkölcsileg, anyagilag is. Egy évszázadon keresztül, mialatt a festészet egyik virágkorát élte, ők a mult formáiból szegényesen tengődtek, - most felvirradt nagy napjuk. Mi sírhatunk, ők vigadhatnak.