Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. Pogány Béla: IFJÚ SZERELMESEK
Michael Arlen regénye - Révai-kiadás

Ennek a regénynek majd minden alakja bukott típusa egy tökéletes emberi eszménynek. Az író attitude-je e rothadt, de vonzó melegségű lázas világgal szemben az elfojtott s fölénybe rejtett együttérzés. Elérzékenyedését igyekszik hányivetiségbe bujtatni, hogy mindenen fölülemelkedve csöndesen mosolyogjon saját fájdalma s hőseinek céltalan kergetőzése fölött. Sajátságos szálakkal szövődik egybe társadalma, mely sok, csaknem kaotikusan kavargó figurából áll. Itt mindenki mást szeret, de nem azé, aki őt szereti. Boyscrofts ezredes hős idealizmussal szereti Mrs. Serle-t, aki reménytelenül szerelmes saját férjébe, azonban Serle, a nagykarmú stréber politikus, féltékeny szeretője Venetiának, ez pedig halálos szerelemmel adja oda magát Savilenek, az írónak; Ysabel, a dédelgetett star, a revű-színpadok királynője, alázatos és féktelen cselédje Savile-nek, aki únja őt, s ugyanakkor Ysabelért őrjöng s pusztul a milliomos Raphael, sőt az édesapja is, Townleigh, az újságkirály és vele együtt a rokonszenves, bölcs Freddy is. Ott van Vardon, a dúsgazdag bankár, Venetia apja, aki szeretőket tart a házában; Alice, az egyik szereti őt, de testi szenvedélye a világ forgatagában elragadja, Párizsba megy s ott eltűnik; és később Vardon Gore-Cramer feleségét szereti, akit megvesz, de nem gátolhatja meg, hogy heti szabadnapját ne férjével töltse. Van az újságkirálynak egy leánya, Eszter, akit erkölcstelen élete s törvénytelen gyermeke miatt ki kell tagadnia. Ebben a szerelmi körhintában egymásra talál a két főszerelmes, Venetia és Savile, de a legesztelenebb odaadás és gyönyör ellenére sem tudnak hinni egymásban, sehogysem tudnak segíteni egymáson. A két főhős mással egyesül. Ezek az «Ifjú szerelmesek», Arlen szemléletének ebben van igazi, rejtett humora. Ez a szerelem komédiája, a szerelem paródiája.

Az angol regények hagyományos életgazdagsága, az élet összetett teljessége bontakozik ki Arlen nagy regényének lapjain. Érdekes ennek a távoli életnek minden részlete, a sokat emlegetett háttér kontúrjai, az atmoszférája, fő- és mellékalakjai, mert idegenségükben is ráismerünk önmagunkra, s ebben a ráismerésben kivilágosodik a mához, a mai Európához, a mostani világhoz való szoros tartozásunk. Minden ízében mai ez a regény, a hangjában, problémáiban, hitetlen hivésében, gyötrődésében. Az ifjú szerelmesek, akik nem akarnak mást, mint szeretni, de nem tudnak mást szeretni, a ma emberei. Jelzik a háború utáni nemzedékek fáradtságát, mely az élet fokozott kiélésében akar enyhületet és föloldódást találni, s egyaránt jelzik egy egész társadalomnak, egy világnak a kifáradását, amely önmagát látszik túlélni. Ujság, hogy az angol új nemzedék éppoly fáradt a háborútól, mint mi, hogy az irodalmi tükörkép szerint a nők, akik azelőtt a klasszikus angol irodalom pregnáns alakjaihoz szolgáltattak oly nemes anyagot, ma Angliában is garçonne-szerű változatok. Arlen azt mondja egy helyütt a korról: «Sok érdemes ember vélekedése szerint korunk legbántóbb különlegessége a siker vulgarizálása volt. Mások a «sexuális irodalom»-ra mutatnak. De a siker vulgarizálása és a «sexuális irodalom» mindenkor közhely volt. Ellenben a mi korunkra maradt, hogy elvégezze, amit egykor lehetetlennek gondoltak: a bukás vulgarizálását... Az irodalomban szemlélhetjük kitünő fiatalemberek nemzedékeit, akiknek semmi, de semmi más mondanivalójuk nincs, csak szarkasztikus megjegyzések sikerről és boldogságról. Igaz, hogy az ifjú író nem erősítgeti, hogy az ő szereplése is bukás. De semmi másról nem hajlandó rokonszenvesen írni, csak a bukásról.»

Ez a bukás vonatkozik minden életmegnyilvánulásra, még a sikerre is. Mert az emberi erőfeszítéseknek csupán negatív változatai érvényesülnek.

Bármennyire is közhelynek tartja a szexuális irodalmat, regénye első sorban az angolok szerelmi életére vet fényt. Nem lehet tudni, mennyiben igaz ez a kép, mert meglepő, hogy e regény minden nőalakja nagy élvező, «teste bolondja», valami furcsa, alázatos és nyers nyíltsággal veti magát az örömökre, fittyet hányva a világnak. Nyomát se lelni bennük a valóban közhelyszerű nemzeti képmutatásnak, az északi faj lefékezett nyugalmának, az angol hidegségnek. A szerelem és a testi mámor szinte azonosnak látszó szenvedélye hajtja egymás felé ezeket a nőket és ezeket a férfiakat, akik nem is angoloknak látszanak már, hanem általános embereknek. Az anyagi jólét, a gondtalanság, amelyben élnek, tetemesen hozzájárul életük töretlen íveléséhez. Giccs lenne, ha nem állna szilárdan a talpán minden alak, életének és egyéni problémájának precíz vonalaival, ha nem volna több, mint helyzetek sorozata, ahol ölelkeznek. Azonban Savile vívódásai a ma emberének tiszta, komoly, mély típusát mutatják, aki énjének rosszabbik részét sohasem győzheti le, az élet komor tényei közt leromlott idealizmust, amely a végén hozzárokkan a többek esettségéhez, föladva minden harcot, a hinni nem tudás és a beletörődés lejtőjén. Venetia meg a modern angol leányt ábrázolja, amilyen ma, vagy amilyennek ez az angollá vált örmény író láttatja, nagy, nemes, ideális figura, aki célját vesztette a mai életben, nem ismeri, nem is érzi a tilalmakat, szerelmeseinek adja magát, s nem érti meg, hogy azok miért féltékenyek miatta, tehetetlen a szenvedéseikkel szemben, bármint szeretne is enyhíteni rajtuk s csak az a szerencséje, hogy a legvégén mégis férjhez megy valakihez. Azonban a szerelem nem időtöltés náluk, nem szórakozás, nem hányódás. A szerelmi élet árnyalatainak belső, finom és komoly kultusza, elhatározó fontossága, csaknem szentsége, eredeti és angol. A boldogtalan szerelemben nincs vigasz; nem lehet továbbmenni rajta; bőrével fizet az ember, rámegy egész élete.

Élnek ezek a figurák, ismerőseink, meghittjeink. Az angolokat is megcsapta a bomladozó európai szellem s hatása náluk kirívó.

Arlen a «szemtelen» jelzőt használja leggyakrabban, a szemtelenség rokonszenves vonás a szemében, igyekszik ő is az lenni. Támadja a szentimentális, az ideális embereket, harcol ellenük s a józanságra törekszik, de azért a válságos helyzetekben elfeledkezik magatartásáról s komolyan veszi alakjait. Szereti a paradoxont, az ellentétet, az imprévu-t és ez megnyilvánul mondatai ötleteiben, a teremtett helyzetekben, hősei váratlan megváltozásában. Szereti kívülről nézni az embereket, hogy annál nagyobb legyen a meglepetésünk, amikor a történesek során a másik, a belső ember kerül fölszínre. Keresetlen, nyers megfigyelései vannak az életről s az emberek szokásairól. Mindig új, igaz és kedves. Szereti a szellemes megjegyzéseket s ha kell, másoktól idéz ötleteket. Friss, érdekes s emellett megdöbbentően okos, valóságos koravén bölcs, az izzó kiábrándultság temperamentumával. Vannak jogcímei a vonzó szemtelenségéhez.

Révait az ízléses kiadásért, Benedek Marcellt a kitünő fordításért megilleti az elismerés.