Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY

FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY
5.

Nyolc órakor reggel már fejfájósan ült az íróasztalánál és a telefonkönyvben kutatott. Schmidt... Schmidt... Endre. Ez az. Bankigazgató. A telefonhoz hívták. Illés nagyon udvariasan beszélt, de a hangja helyenként hivatalosan pedánssá, sőt egyszer-másszor érdessé vált. Schmidt álmosan felelgetett s nem értette meg rögtön, miről tárgyal vele az ismeretlen ügyvéd. Végül teljesen felébredt. - Á! - kiáltotta. - Önnél járt a feleségem? Nagyon érdekes! Kérem, egy órán belül ott vagyok doktor úrnál.

S lecsapta a kagylót.

Illés érthetetlen nyugtalansággal várta. Fel-alá járt a szobában, egyik cigarettát a másik után szívta, egyre erősebben érdekelte ez az ember. Minden neszre megfordult. Egy félóra mulva megérkezett.

- Jó reggelt! - köszönt szélesen, jókedvűen és olyan bizalmasan, mintha a legjobb barátjához érkeznék.

Kezet nyujtott. Platinafoglalatban tekintélyes brillinsgyűrű csillogott az ujján. A szürke téli reggelben elegáns, tiszta, kedves jelenség volt.

- Mi az? A feleségem ide jött és panaszkodott? Hát ismeri magát?

Nevetett. Megállt Illés előtt és valami vonzó nyiltsággal nézett az arcába. Egyforma magas volt a két férfi, mind a kettő barnabőrű, feketeszemű, egészséges és jólesően egyszerű. Ez a fizikai hasonlóság bizalmat, sőt barátságot teremtett közöttük.

Illés előadta, hogy mi történt. Schmidt legyintett.

- Ugyan, kérem! Ne törődjön vele.

- De kérem...

- Ide hallgasson.

Bevallotta, hogy valóban történt egynémely ballépés, de nem szabad jelentőséget tulajdonítani neki. Nem akar elválni s biztosan tudja, hogy a felesége is meg fog bocsájtani. Igaz, hogy "elszökött“ az édesanyjához, de néhány nap alatt vissza fog térni, mert szeretik egymást s tulajdonképen nagyon boldogok. Az ügyvédnek, ha már beavatták, nem az a kötelessége itt, hogy elmélyítse az ellentéteket és mindenáron pörre vigye az ügyet, hanem legyen melegszívű, emberséges barát, aki lecsendesíti a jogosan elkeseredett asszonyt.

- Értse meg, kérem, hogy mi történt, - magyarázta.

- Mi?

- Imádom a feleségemet, de... bocsásson meg, ön csak megérti?

S tetőtől talpig végigmérte.

- Mit?

- Nézze, kérem... Könnyelmű voltam, szamárságokat csináltam, de... Az egyiknek volt valami édes, ezüstös kacagása, a másiknak pedig olyan habos barna bőre... bocsásson meg, egy asszony felháborodhatik, de ön? Egy férfi? Én imádom a feleségemet!

Dühösen az asztalra ütött.

- Jól van! Megígérem, többé nem teszem.

Lehajtotta fejét, majd csöndesen így szólt: - De most az egyszer legyen a segítségemre és kérem, nagyon kérem, beszéljen okosan a fejecskéjével. Rendben van?

- Rendben.

Illés még jóideig mozdulatlanul ült a helyén, miután vendége eltávozott. Erkölcstelen ember, gondolta. Komisz fráter, gondolta. Ezt a szép és kedves asszonyt megcsalni... Komisz ember, gondolta. De ő miért bosszankodik? Van egy ilyen ügye is, a többi szürke és érdekes között. Ez talán valamivel érdekesebb. De miért nyugtalanítja?

Bosszantó.

Az az érdekes, hogy szereti a feleségét. Nemcsak azért hiszi el, mert mondta, hanem mert érzik rajta. Akkor miért csalja meg? Ő is szereti Gizikét... hát most elgondolható, hogy egyszer... Nem, nem! Ez megalázó. Ez hazug. Nem fogja megcsalni.

Elégedetlenül sietett a törvényszékre.