Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY

FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY
2.

A lépcsőházban még egyszer megnézte az óráját... ejnye, mindjárt háromnegyed öt... alaposan elkésett s nem is telefonált az irodájának. Körülnézett, majd megindult; valóban, túl a sarkon már talált egy autótaxit.

- Siessen - mondta a sofőrnek.

Beült a kocsiba, meghúzódott a sarokban s elgondolkodott. Sűrű, fekete szemöldöke összefutott az orra fölé. - Maga vőlegény! - mutatott rá Gizike. Persze, hogy az. Miért tünődik ezen? Nem az?

Dehogynem. Vőlegény.

Valahogyan most nem tetszett neki ez a szó. Vőlegény. Furcsa szó. Tagolta. Vőle-gény. Nem. Vő-legény. Vő. Legény. Nincs értelme. Ha az ember feltöri a szót, mint a diót, nem talál benne semmit; üres. Széthull. Pedig kívülről olyan formás és olyan tartalmasnak látszik. Vő. Mert veje Némethnének. Legény, mert még nem férj. Van értelme!

Van hát, csak hogy... milyen hirtelen jött ez az egész! Tulajdonképpen... ha most visszaemlékezik rá... ma reggel még nem is gondolta, hogy... mit nem gondolt? Hogy ide jut. Vőlegény. Dehogynem. Gondolt rá. A fürdőkádban ült és akkor jutott eszébe, hogy mi volna, ha... De csak úgy játszott az ötlettel. Miért nevezi ötletnek? Nem ötlet ez, nem egy pillanat szeszélye... mégis volt valami benne, ami egy másodperc századrészében dőlt el. Mert még akkor sem határozta el, amikor leültek az ebédhez; még akkor sem, amikor behozták a feketét... hanem volt egy olyan pillanat, amikor semmi más nem jutott az eszébe, semmi másra nem tudott gondolni és ezt, csak ezt tudta tenni. Hát persze, végül is minden egy bizonyos percben történik meg, dehát nem mai keletű ügy ez... Nem, nem, az bizonyos. Egy éve, hogy ismerik egymást. És megbarátkoztak. És megszerették egymást. De ki gondolta volna még egy évvel ezelőtt, hogy megházasodik és éppen ezt a szegény, kedves, okos, egyszerű Gizit veszi el feleségül?

Milyen furcsa.

A barátai mindig azt hitték, hogy Illés Zoltán, a tehetséges, a nagyratörő, a hűvös és csöndes fiatal ügyvéd gazdag és előkelő lányt fog elvenni, ha ugyan egyáltalán megházasodik és nem tapad meg, például, valami szép szinésznőnél. Nem ő volt-e mindig, aki "elvi alapon“ helytelenítette, sőt támadta a barátai házasságát s azt hangoztatta, hogy több szépség és öröm nyílik a szabad életben, mint a legboldogabb házasságban is? Aztán egy év alatt hogy összemelegedett ezzel a jókedvű pajtással... Milyen furcsa.

És most férj lesz. Férj. Ez is egy olyan szó... Férj! Furcsa.

Kinézett az ablakon, a kocsi a Kossuth Lajos-utcán sietett át. Az esti fényben a sétáló, siető, kirakatokat fürkésző nőkön akadt meg a szeme. Ni, mennyi nő! Lányok, asszonyok... mennyi szín, mennyi változatosság... ugyanaz az egy lehetőség számtalan formában. Mi az az egy? A nő. Melegség, fájdalmasság, furcsaság, meghittség, örömök, elmúlás... ki tudná megmondani, mi ez. Seb, ami nem fáj; seb, amibe titokzatos kéz mézet csurgat. Virág, aminek húsa, vére van. Távoli, ami néha egészen közel jön hozzánk s néha csodálkozásba ejt, milyen kiábrándítóan emberi... olyan, mint a többi. Mind olyan, mint a többi. Mind hasonlítanak egymáshoz, mind egyforma? Egyformák?

Hiszen akkor mindegy, kit választ ki. De nem különös-e az, hogy éppen ezt szemelte ki? S nem azt a fekete asszonyt, aki most mosolyogva karol egy öreg úrba... vagy ezt a barnabundás, hihetetlenül elegánsat, aki egy pillantást vet a kirakatüvegre? Ez az, amit véletlennek hívnak?... Vőlegény.

Megcsóválta fejét. Valahogyan nem akarta most azt mondani magáról, hogy vőlegény.

Vőlegény. Vőlegény.

Megint látta Gizikét, aki rámutat: vőlegény!

Ejnye, miért ideges?