Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY
Ebéd után, mialatt a feketekávét szolgálta fel a szakácsnő, valahogyan félbeszakadt a beszélgetésük. Észre sem vették, elhallgattak. Némethné tejet öntött a kávéjához s lassan, óvatosan kettétört egy kockacukrot. Illés Zoltán dr., aki vendég volt az özvegyasszonynál, elmerülten kavargatta a kávét a kis mokkás csészében, amelynek fehér porcellánját apró nefelejcsek pöttyözték; Gizike pedig cigarettára gyujtott s úgy látszott, hogy mindenáron a legapróbb darabokra akarja tördelni az elhasznált gyufaszálat. Aztán Illés is rágyujtott. Ebéd alatt alaposan átmelegedett a kis ebédlő s bizony meglehetősen elnyúlhatott a látogatás; már be is esteledett. Nem kellene lámpát gyujtani? De meg sem mozdultak. Némethné szürcsölte a kávét, minden ebéd legkedvesebb fogását, a délutáni nagy kávé kellemes ízelítőjét, a két fiatal cigarettafüstje pedig lassan szállt, kavargott és egybefolyt a korai téli alkonyatban.
Kint az utcán sebesen száguldhat egy autó... megrezzennek itt a bútorok, a csillár is csilingel... az autó tülke harsogva, valami sebzett bánattal búg... hova siethet?
Némethné és a fiatalember egymásra pillantottak.
Illés mélyen szippantott a cigarettából, kissé lehúnyta szemét s elszántan megszólalt:
- Szeretnék egy pár szót váltani.
Az öreg asszony bólogatott. - Hogyne, fiam. Most mindjárt?
- Ha lehetne... Megengedi, Gizike?
A leány elsápadt s zavartan mosolygott. Önkéntelenül felállt és összesöpörte a szétmetélt gyufadarabokat.
Illés a nappali szobába vonult Némethnével és megkérte Gizike kezét. Maga is csodálkozott, milyen gyorsan beszél. Rögtön a dologra tért, alig mondott egy pár szó bevezetőt, bár érezte, hogy nem nevezhető teljesen nyugodtnak. Kissé összeszorult a torka és a szive élénkebben vert. Azt is megfigyelte, hogy nem gondolja át pontosan, mit mond: a nyelve valahogyan a gondolatai előtt jár.
- Bizonyára tudja, hogy szeretjük egymást és régi tervünk, hogy megházasodunk, ha úgy alakulnak a dolgok. Úgy érzem, hogy ez az idő elérkezett. Gizikének is ez a véleménye. És szeretnők, ha beleegyezne házasságunkba.
Elhallgatott és a szavai után nézett. Túlságosan egyszerűeknek és határozottaknak érezte. Világosak, rövidek voltak a mondatai, pedig ilyen világosan és röviden még sohasem gondolta át ezt a kérdést. Aztán kissé megdöbbent. Megpillantotta Némethné kedves, rózsaszínű, gömbölyű arcát, meghatott mosolygását, majd könnyei csöndes hullását... elmosolyodott és zavartan nézte. Az volt a benyomása, hogy valami súlyos esemény történik most... olyasmi is, amit nem fontolt meg.
- No, azért ne sírjon... - mormolta könnyedén.
Felállt, Némethnéhez ment s megcsókolta a kezét. Némethné is felemelkedett. Gyöngéden, az ő különös, édes meleg mozdulatával megfogta a fiatalember fejét és megcsókolta.
- Örülök... örülök... legyetek boldogok.
- Gizi... Gizike! - szólt ki Illés.
- Itt vagyok!
Mosolyogva, jókedvűen nézte a vidáman beröppenő leányt.
- Tudja-e, miről beszéltünk?
- Hogyne!
- Ejnye. Hát miről?
- Itt van, a magáé! - nevetett s felé nyujtotta kezét.
Illés is nevetett. Hiszen ezért szerette! Ezért a természetes, majdnem gaminos, de mindig naiv és ösztönös kedvességéért, nyiltságáért, egyszerűségeért és örökös friss, tavaszi jókedvéért... Most az lett volna a természetes, hogy megszorítsa és megrázza a leány csontos, izmos kezét, erősen megrázza és egy jó nagyot nevessenek... dehát itt volt a mama és sírt, aztán meg mindig valahogyan úgy szokták ezt csinálni, hogy... igen... hát csak szájához emelte a leány hideg kezét, megcsókolta, aztán még az arcára és homlokára is lehelt egy csókot.
- Hát ha tudja, akkor azt is vegye tudomásul, hogy ettől a perctől kezdve menyasszony.
Gizike hátralépett, feszesen kihúzta magát s karját kinyujtva Illésre mutatott:
- Maga pedig vőlegény!
- Az.
- Vőlegény! - kiáltotta újból a leány.
- Fenyeget?
Meg is fenyegette. Nevetve, boldogan, kedvesen. Némethné is nevetett, Illés is; de a szemét megütötte a fenyegető mozdulat, csak éppen nem értette, miért tünődik rajta. Kissé elborult az arca s zavarában cigarettára gyujtott, majd megnézte az óráját.
- Hű, fél öt...
- Nem baj, ha ma elkésik egy kicsit, édes fiam - marasztalta Némethné.
- Dehogynem baj - nevetett közbe Gizike -, most aztán dolgozni kell és sok pénzt keresni.
Illés bólintott. - Igaza van - mondta csöndesen.
- Mert az én hozományomból ugyan nem fogunk megélni!
Ezen aztán mind a hárman nevettek. Illés indult is már, de nem tudott ma olyan egyszerűen eltávozni, mint máskor; valami kellemes fordulatot akart adni beszélgetésüknek. Azt kérdezte végül, hogy nem mennének-e ma este valahová? Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy színházba mennek, a Nemzeti Színházba; Illés gondoskodik a jegyekről s értük jön.
Gizike az ajtóig kísérte és hosszan megcsókolta.