Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)
(REGÉNY)
27.

A javítótelepből komoly, nagy gyár lett. Új frontot építettek hozzá s az udvar egy részét befödték üvegtetővel, a mázolók és fényezők dolgoztak alatta. A szerelő-osztály az épület utcai oldalán volt, szellőző ablakokkal és erős villanyvilágítással. Miklós szépen haladt a mesterségében s a javítóműhelyből áthelyezték ide, az elsőrangu munkások közé, a szerelőbe. Szerette a munkáját, jó kedvvel dolgozott s összefért a szomszédaival. Még néhány hónapja volt a fölszabaduláshoz, de már régen segédszámba vették s ő érezte s örült ennek a megbecsülésnek. Azok közül a munkások közül való volt ő, akik nemcsak a bérükért dolgoznak, élvezetet találnak a rájuk bízott föladat végrehajtásában s mennél nehezebb föladatot bíznak rájuk, annál maradéktalanabbul élik ki benne gondolkodó eszüket és teremtő erejüket. Úgy nyúlt hozzá a szerszámhoz, mintha élő, engedelmes vagy engedetlenkedő lény lenne az s ujjai tapintásával megkülönböztette a nyers anyagok sajátos természetét. Nem érezte büntetésnek azt, hogy dolgoznia kell, de azért nem is vakult bele a mesterségébe, meglátott és meghallott mindent, ami körülötte történik s érezte, hogy ő is számottevő része a világ történéseinek. Hetenként két este bejárt a technológiára, készült a soffőri vizsgára, többi szabad idejét pedig az egyletben vagy külső agitációs munkákban foglalta le. S akármerre nézett, mindenütt talált elvégzendőket.

- Mért nem pihensz kicsit, hiszen se éjjeled, se nappalod - mondta neki az anyja. - Ki mit ad neked azért, hogy így lótsz-futsz mindenfelé.

Miklós meggyőződéssel felelte:

- Ez már a természet dolga. Vannak, akik kerülik a munkapadokat s csak arra leselkednek, hogy valaki egy pohár bort vagy sört fizessen nekik. Én más természetű vagyok s nagyjából meg is vagyok elégedve magammal. Jobban szeretné, ha olyan lennék, mint a többiek? Hiszen még csak inas vagyok, s máris mindenki úgy bánik velem, mint egy komoly, felnőtt emberrel.

- Az is vagy te már. S én is meg vagyok elégedve veled, de mégis csak jó lenne, ha kímélnéd magad egy kicsit. Fiatal vagy még és jó lenne, ha többet aludnál. Azt mondod, hogy ott bent az egyletben szükség van rád. De kell-e az, hogy te végezd el a más munkáját is?

- Sohase érzem magam fáradtnak s ez annak a jele, hogy csak annyit vállalok magamra, amennyit elbírok. Ha azt kérdezné tőlem, hogy mi közöm van nekem a kilakoltatottak sorsához, alig tudnék egyebet felelni, mint azt, hogy jól esik nekem, ha segíthetek a bajaikon. Tudja ördög, hogy van az, de én csak akkor érzem magam egészen jól, ha a szomszédaim is jól érzik magukat. Látja, magát sem bántottam még meg komolyabban az életben s nem is fogom soha megbántani, mert fájna, hogy szomorúnak lássam magát.

Az anya hallgatott kicsit, aztán ránézett a fiára, kissé rosszalólag felelte:

- Értem, értem... De mégis, hogyan hasonlíthatod össze az anyádat azokkal az idegen emberekkel? Te az én vérem vagy egészen, más hát az, amit irántam érzel.

Miklós is szünetet tartott. Hogyan is feleljen meg az anyjának? Látta, hogy az nem tudja maradék nélkül fölfogni a szavai értelmét, óvatos kerülőkkel magyarázkodott. Az ilyen beszélgetések gyakran előfordultak közöttük s a végén csak úgy félig-meddig tudtak megegyezni. Az anyja fölértette, hogy ő odaadással szereti, de nem egészen ment a fejébe, hogy hasonló szeretettel élhet mások iránt is. Pedig ez így van. Családias természetű s úgy kívánja, hogy mennél tágabb és megértőbb legyen körülötte a családi gyülekezet.

- Jöjjön, nézze meg őket maga is - mondta. - Ki tudna közömbösen elmenni mellettük, hiszen még a lakásukból is kikergették őket.

Az anya jóakaratúan mosolygott.

- Hallom, hogy milyen jól megy nekik, kocsiszámra hordják ki hozzájuk a húst, a kenyeret meg egyebeket is.

- Az első héten valóban így volt. De az emberek szíve hamar megkeményedik s aztán letakarják a zsebeiket. Két napig esett az eső s alig tudtak néhány ponyvát szerezni. Pedig egészen öregek és egészen kis gyerekek is vannak köztük.

- Bizony, bizony...

Miklós észrevette, hogy az anyja nem akar többet beszélni erről a dologról, ő is elhallgatott. Levette a munkaruháját és tisztát váltott helyette. Ott állt a tükör előtt, a nagyfogú csontfésűvel megfésülte a haját, a nedves szálak hullámzó barázdákban símultak rá a fejére. Az orra alatt már serkent a bajuszkája, két ujjával megsimogatta a finom, barna szőrszálakat. Ha nagyobb lesz, levágatom angolosra, gondolta. Vagy talán jó lenne, ha nőni hagynám s egy kis kecskeszakállat is növesztenék hozzá. De nem, minek öregítse magát az ember. Odafordult az anyjához:

- Mit gondol, mama, hagyjak magamnak szakállat?

Az anya derűsen rámosolygott.

- Erigy, erigy már, hogy nézne ki az a tejes bőröd szakállal!

- Hagyja csak, no, az apának is volt kecskeszakálla.

- Most már máskép szeretik a lányok a fiatalembereket. És a szegény apádnak olyan csillogó volt a szakálla, mintha aranyszálakból lett volna.

- Szóval, tóljam vissza, ha kibujik! - mondta Miklós nevetve s a fésűt így messziről beledobta a skatulyába, ami a sublódon volt.

- Ej, de pajkos vagy te kölyök, még eltöröd azt a drága fésűt.

- Nem baj. Szombaton tele leszek pénzzel, veszek helyette kettőt - aztán odament az anyjához és megcsókolta. - Imre bácsiék még nem voltak itthon?

- Azokba is belebujt az ördög, ott kint vannak már dél óta.

- Isten áldja meg. Majd hazahozom őket.

Hűvös este volt s nedves szél fujt a Duna felől. A férfiak már fölgyűrték a gallérjukat s az asszonyok kendőkbe bugyoláltan siettek a falak alatt. Gázlámpák égtek az utcasarkokon s nagy fényudvar remegett a zöldes lángok körül. A főútról idehallatszott a villamosok búgása és csilingelése, egy részeg napszámosféle tántorgott a járdán s valami szomorú, falusi nótát énekelt. Miklós egy épülő ház állványai alatt ment át, az egyik farakáson ott ült az őr, mikor hozzá ért, az kivette fogai közül a pipáját és alázatosan köszönt. - Hideg lesz az éjjel! - mondta neki Miklós. Az öreg visszafelelt valamit, de ő már csak az értelem nélkül összemosódó hangokat hallotta meg. Ahogy az állvány másik végén előbujt, látta az égen fölfelé úszó holdat, fázósan ő is fölgyűrte a kabátja gallérját. Pedig az ilyen időben még nem mindenki fázik. Az egyik boltból éppen most jön ki egy lány mezítláb s a szoknyája magasan föl van gyűrve, akárha csak a mosóteknő mellől szaladt volna át a boltba. Miklós utánafordult s jól megnézte a lány kemény, gömbölyű vádliit. S a lány is, mintha megérezte volna a rádobott idegen szemeket, visszafordult, ő is jól megnézte a fiatalembert. Milyen szép és egészséges volt, gondolta Miklós, s most már nem is igen gondolt egyébre, érzelmesen, magábafordultan lépegetett.

- Gyere csak öcsém, gyere, komiszul áll ezeknek a szénájuk!

Alighogy kiért a rétre, mindjárt összetalálkozott Imre bácsival. Nagyon el volt keseredve a suszter. S az egész tanya föltünően szomorúnak és kihaltnak látszott. Minden második, vagy harmadik fészek előtt égett csak a lámpa, összedugott fejekkel tanakodtak körülötte az emberek.

- Ha egy-két nap alatt nem oldódik meg, akkor elvesztettük a harcot - folytatta a suszter. - A kutya sem üti ide már az orrát a városiak közül s nézd csak, meg vagyunk szállva rendőrökkel.

Odatelepedtek az egyik csoport közé s lecsüggedten tanakodtak. Varga maga alá szedett lábakkal és hegyesen, mint a címtáblákra festett törökök, ült az egyik láda tetején. Látszott rajta, hogy neki van keseredve, félrehúzódott a beszélgetők közül s csak néha szólt bele a vitába. Indulatosan beszél s bántó gúnyolódás van a szavaiban.

- No lám, ez a fiatal kappan is megjött, most aztán rendben lesz minden - mordult föl, mikor Miklóst meglátta. - Ha tudsz, most adj nekik valami jó tanácsot!

A többiek nem mertek kötekedni vele, akárhogyan is történt volna, ha az ő tanácsait fogadják el, bizonyos, hogy most rosszul állnak a dolgok s el kell ismerniök, hogy alulmaradtak vele szemben.

- Jól van - mondta a kancsalszemű. - Határozzuk el, hogy a kilakoltatott férfiak holnap itthon maradnak s újra megkezdik a nyilt agitációt. Történjen hát úgy, ahogy te gondolod. Én is ott leszek s csak az tartson velünk, aki vállalja a felelősséget.

- Mindnyájan ott leszünk - mondta rá a suszter.

Miklós sem vonhatta ki magát s ő is azt mondta:

- Én már itt is alszom az éjjel.

- Itt didereghetsz - csípett bele Varga újból. - Mert csak valami bundáskutya tudna elaludni ebben a hidegben. Hallod, ott bőg valamelyik kölyök, biztosan az is fázik. Mindjárt azt kellett volna, nekimenni és föllázítani az egész negyedet.

A felesége is ott ült a csoportban, eddig behúzott fejjel csak hallgatott, de most látja, fele sem tréfa annak, amit az ember beszél, kétségbeesett szóáradattal nekitámadt.

- Nekem papolhatsz - morogta vissza az ember. - Engem nem fogtok elveszíteni.

Az asszony sem engedte félretolni magát:

- Tudom én azt, hogy neked mindenben a családod az utolsó. Úgy komédiázol itt, mint valami hadvezér. Kiviszed azt a zörgő csontjaidat a puskák elé, minket aztán egyen meg a fene. Ha a többieknek eszük volna, kidobnának maguk közül. Talán furulyaszóval akarsz kimenni a puskák elé, mint az eszelősek. Csak már ne látnálak azzal a csúnya, ravasz képeddel.

S most már a többi asszonyok is belekaptak a beszédbe s gyáván valamennyien támadták az embereket.

- Mirevaló is volt ez az egész komédia. Most itt vagyunk a gyerekeinkkel együtt a szabad ég alatt. Hősködni, hősködni, de senki sem gondol azzal, hogy mi lesz az apróságokkal.

Varga, mint valami elvadult kakas, leugrott a ládáról.

- Hát talán én pocsékoltam el a házbért?! Ki hordta szét a pénzt a szekrényből? Hallatlan - nyöszörögte tehetetlenül. - Hallatlan! No mit szóltok ehhez?

- Ne kiabálj úgy, már a rendőrök is idecsődültek - szólt rá súgó, mérges hangon a kancsalszemű. - Mondtuk, hogy reggel elmegyünk.

Egy ideig még ott gubbasztottak a vaksi lámpa körül, de nem beszéltek tovább. Mindenki beleveszett a saját gondolataiba s ezek a gondolatok veszedelmesül hasonlítottak egymáshoz. Ezekben a pillanatokban bármelyikük föláldozta volna magát a többiekért, de nem voltak fórumok, akik ezt az áldozatot elfogadták volna tőlük.

Az ég sötét volt fölöttük, mint valami piszkos lepedő s a rendőrök föl-alá sétáltak előttük a csillogó kardjukkal.

Reggel kevés reménnyel, de nagy elszántsággal nekiindultak az agitációs útnak. Az első órákban minden jól ment. Szimpátiával fogadták őket a házak lakói s arra is készen voltak, hogy az idegen házak kilakoltatottjait befogadják a saját lakásukba. De nemsokára híre ment a történteknek s nagy csapatokban megjelentek a rendőrök. Sorban bezáratták a házak kapuit s megkezdték az agitáló csoportok visszaszorítását. Valósággal formális harc fejlődött ki közöttük. A rendőrök már a kardjukat használták, később riasztó lövéseket adtak le a levegőbe. Az emberek bevették magukat az egyik házba s nem akarták föladni ezt az állásukat. Voltak, akik lent civakodtak a rendőrökkel, mások fölszaladtak az emeletekre s tajtékzó dühhel kiáltoztak és szónokoltak. A ház asszonyai is mind kint voltak a folyosókon s talán nem is tudták, miért, ők is elveszítették magukat, süketítő zenebonában keveredett mindenki.

A rendőrök fölfelé irányították puskacsöveiket s halállal fenyegetőztek.

S most egy kövér, öregedő asszony beugrott a lakásába s egy síró, megriadt kisgyerekkel rohant vissza a folyosóra.

- Lőjetek hát! Gyilkoljátok meg ezt a csöppséget! - kiáltozta eszelősen s a kisgyereket, mint valami óriás, mezítelen békát átlógatta a harmadikemeleti rácson. - Lőjetek bele, ha van Istenetek!

Borzalmas némaság szorította az emberek torkát. Ez pillanatokig tartott. Aztán az asszony visszaemelte a gyereket, leborult a folyosóra s vonagló görcsökben sírt és jajveszékelt. S most a másik emeleteken is és az udvaron is kitört az asszonyok rémülete. A rendőrök nem mertek lőni s az elkeseredett munkások megjuhászodva visszahúzódtak a falak tövébe.

Miklós még sose látott ilyen fölfordulást, megzaklatott szíve majd kiugrott a bordái közül s ő is, mint valami kisgyerek, mint valami hisztérikus asszony, majdnem sírva fakadt. A halál fekete zászlója lengett a ház fölött. Miklós érezte az elmúlás szagát és látta, hogy a suszterné is a vékony fekete ruhájában ott sír az egyik ajtó küszöbére borultan.

Később a rendőrök betelefonáltak a bankba s a gondnok és a kilakoltatottak között megkezdődtek a tárgyalások.

S ez már csak formalitás volt. A gondnok azzal az elhatározással jött ki, hogy mindenáron megegyezésre jut a kilakoltatottakkal, külömben egészen elfajul ez az ügy s egyre nagyobb és jóvátehetetlenebb kára származhatik belőle a banknak. A másik fél is a megegyezés szándékával kezdte el a tárgyalást, nagyjából már úgyis vesztett félnek érezték magukat ezek az emberek s eleve tudták, hogy minden elfogadható feltételt el fognak fogadni. De mégis a forma kedvéért egy ideig még mind a két fél játszotta a megmakacskodott ellenfelet, aztán megegyeztek. A megbizottak kivitték a jóhíreket a rétre s az emberek a megnyugodás érzésével föllélegeztek. Akárha valami kátyúból jutottak volna ki, akárha valami emberfölötti erőfeszítésen estek volna túl, testben és lélekben fáradtak voltak.

- Győztünk! - mondta némi önteltséggel Varga. - Az utolsó pillanatban mégis csak kihúztuk a kocsit a sárból.

Az asszonyok mintha megfeledkeztek volna a tegnapesti lázadásukról, más szavakkal s más okok miatt megint elégedetlenkedtek.

- Szép kis győzelem, ezzel is csak ti dicsekedhettek, mások bizony szégyellenék magukat miatta. Most aztán kezdhetjük a fizetést azokért a sötét odukért. Jól van, mi eltemetjük magunkat a dohos falak közé, de aztán ne is akarjatok tőlünk semmit ebben az életben.

- Gyerünk, gyerünk - kiabáltak az emberek s már cepekedtek is az ócska holmikkal, kézikocsikat szereztek a boltosoktól, a nagyobb gyerekeket belefogták az istrángba s megindult a vándorlás, vissza, az elhagyott lakásokba.

Estére már üres volt a rét, zsíros papírok, szétdobált csontok, rongydarabok s mindenféle ottfelejtett lim-lom hevert a legázolt mezőben.