Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám
Messzire nőttem el anyám kezéből, jó-szava mögöttem hull le,
legjobb szeretőim ize iszap már, vékonyan szivárog át rajta a vérem,
aki most ölel, csak üres korsót zörget... kiapadtam,
talán azért ily édes itt ülnöm a nyárfa tövében.
A Nap ma lágy, arcomra ömlik, hátamnak jó a zsenge moha,
melegszem... enyhülök a csöndes melegben,
léptem felriasztott két vadgalambot,
most ujra leszállnak... Hölderlin sorsán tünődöm,
itt ő is megenyhült volna, e csendben:
sehol egy ember!... állókép: amott a siklósi vár,
nekifut az égnek, aztán hirtelen megáll,
előttem messze lenn a harsányi hegy: gúla,
érzem, hogy tevék cammogó vonala csikoz mögötte,
balra az elnyuló dombhát... puha horpadása... mintha
egy delfin lihegne lomhán a falu mögött...
de ime a széles csend anyásan rámlehel: porontyom -
lárvám lemálik, lassan megpirosodik a vérem...
szivom, szivom... a sűrű illat belém száll
fürdik a lélek... mondanám Pesten... lélek?
felszálló egyetlen hang vagyok, mint a bodza-illat vagy a rigófütty!...
rég voltam ily könnyű... fák lombja közt
ugrál a kedvem... már fenn pörög a csúcson, erre-arra hajlong a nád...
viháncos kedv szalad a rozson is... a faágak
egymást csapkodják kacagva... lenn a füszálak
felkivánkoznak, mint a kistestvér: én is... én is...