Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE

LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE
II.

Dosztojevszkíj indulását rendesen Gogolj említésével szokták megjelölni. Rá szoktak mutatni, hogy Gogoljnál van az a pont, ahol Dosztojevszkíj kiszakad az orosz irodalom partjaiból és vág magának új medret. Ezt az indulás-megjelölést sok minden valószínűsíti. Gogolj éppen akkor emelkedik pályája tetőpontjára, amikor Dosztojevszkíj íróasztalának kezd dolgozgatni és egész természetes, hogy a kezdő író nem tudja magát kivonni abból a bűvös körből, amellyel Gogolj maga köré kapcsolja a negyvenes évek irodalmát. Dosztojevszkíj első novelláiban gyakran kell megállanunk: olyan ismerős a hang, amely megüti fülünket, olyan ismerős az elbeszélés modora, mintha már valahol hallottuk volna ezt a hangot és élveztük volna ezt a kissé fölényes modort, amelyet kezdő író nem tud máskép magára venni, csak ha készen találja. És ha valami kételyünk maradna még, hogy talán mégsem Gogolj hangja és modora ez, maga Dosztojevszkíj eloszlat minden kétséget: sokszor tesz tanítványi hitet Gogolj, a mester mellett. Eddig rendben is volna a dolog. Ha azonban jól a kérdés mögé nézünk, furcsának fogjuk találni, hogy Dosztojevszkíjnél éppen azok a tulajdonságok hiányoznak, amelyek Gogoljt igazán Gogolj-já avatják szemeinkben. Az a levegős epika, amely a «Tarasz Buljbá»-ban éposszá lendül, az a leíró plaszticitás, amely a «Holt lelkek»-ben groteszk figurákká szobrosodik, az a falusi kedély, amely a «Mirgorod» lapjain jóízű adomázásban ömlik el és csak a «Revizor»-ban vitriolosodik gúnnyá, amikor a városi hivatalnok urakról esik szó, a délvidéki tanyák tarka világa helyett Dosztojevszkíjnél már kezdetben is városi sziluettek szürkülnek háttérként és a pörlekedő atyafiak helyét városi népség, a címzetes tanácsos névre hallgató irnokok és talajtalan kishivatalnokok sora foglalja el. Szorgalmas statisztikusok kiszámították, hogy a fiatal Dosztojevszkíj hőseinek héttizedrésze földhözragadt csinovnik, de ha érdekelte volna őket, bízvást azt is kiszámíthatták volna, hogy a Szibéria előtti periódusban Dosztojevszkíj alakjainak kilenctizedrésze városi ember. Igaz, hogy Gogoljnak is van egy elbeszélése ebből a világból: «A köpeny» és Dosztojevszkíj is erre gondol, amikor Gogolj tanítványának mondja magát, csakhogy a «Köpeny» Gogolj-a nem csak Gogolj. Nem mintha Akakíj Akakijevics mikrokozmikus tragédiája nem volna eredeti, nem mintha nem éreznénk ennek az emberparánynak sorsa-görgetésén, hogy így, miniatür technikával, csak Gogolj tud freskó-hatást kicsalni, de Gogoljé csak a mód, ahogy ezt csinálja, maga a világ, a városi élet mikrokozmosa nem az övé. Itt ő is csak követő, követője annak az általános tendenciának, amely a XIX. század második negyedében átfogta az egész orosz irodalmat és a város problémáira terelte figyelmét.

Szkobejev Prola XVII. századi históriája óta sokszor kísértett a városi ember témája az orosz irodalomban, de felbukkanása mindig csak szórványos és elszigetelt volt. A mult század harmincas-negyvenes éveiben azonban egyszerre vagy kétszáz elbeszélés és regény vetette magát ennek a témának minden lehető változatára: óriási szám ez az akkori szűkös irodalmi viszonyok közepette. Tömegjelenség. Ilyen tömegjelenségnek mindig mélyebben fekvő oka van, mint holmi iskola-hatás, mert ahhoz, hogy valamely téma iskola-témává terebélyesedjék, az utánzás vágyán kívül szociális adottságok is kellenek. Ezek nem is hiányoztak. Amerre csak Moszkva kiterjesztette hatalmát, mindenütt elfalusiasította az életet. Novgorod, Kiev, s mindazok a nyugatmenti helyek, ahol régente eleven városi élet lüktetett, lassankint feladták megkezdett karrierjüket és nagy falukká álmosodtak el. Egyedül Pétervár kerülte el ezt a sorsot. Cári akarat parancsolta várossá, az is maradt. Egymagában, társtalanul, nem mint első a hasonlók közül, hanem mint egyedüli város a végtelen falutengerben. Ha valahol, csak Pétervárott vetődhetett fel városi kérdés és súlyosodhatott el megoldásra váró problémává. Több mint egy teljes évszázadig ért itt lefojtva ez a kérdés, de aztán kifakadt: a falutól, a földtől elszakadt ember kérdése. Pétervárra gyűlt minden fény, amelyet a két világrészre szóló birodalom ki tudott sugározni magából és minden árny is, amely a bizonytalan emberi exisztenciák millióit megfeküdte. Eliparosodásról, vagy a kereskedelem túltengéséről még ekkor nem lehet beszélni, a munkás-probléma tehát, a szó fizikai értelmében, még nem égető, annál inkább az azonban a szellemi munkáé, különösen Pétervárott, amely egy molochadminisztrációnak székhelye. Gogolj a déli puszták meséivel kerül fel Pétervárra és ha nem is kopik ki belőlük, nem tud szótlanul elmenni a nincstelen csinovnikok sorsa mellett: megírja a «Köpeny»-t. Dosztojevszkíj a lényegében falusi Moszkvából került át ugyanide és ő sem tud kitérni, nem a Gogolj-hatás, hanem a város problémája elől. Ő nem hoz magával délien tarka meséket, ő mindjárt szürke városi mondanivalójával kezdi. Nem Gogolj tanítványává lesz, hanem Péterváré, legalább is mélyebben a városé, mint Gogolj-é.

A város tölti be fantáziáját, a város csigázza fel érdeklődését új szociális tervek és eszmék iránt. Ezek az eszmék a nyugati új metropólisokból szüremlenek át, s a Néva partján éppen olyan kedvező talajra találnak, mint az európai városokban. Louis Blanc, Cabet, Fourier tanai utópikus megváltást ígérnek a városi embernek és csak annak. Péterváron túl már elvesztik ugyan jelentésüket, de a kezdő Dosztojevszkíjnak ekkor még Pétervár egyenlő Oroszországgal és csatlakozik hozzájuk. Nemcsak teoretikusan, hanem testtel is résztvesz a forradalmi mozgalomban. Belekeveredik a Petrasevszkíj-féle összeesküvésbe.

Dosztojevszkíj szerepe ebben az ügyben sokáig tisztázatlan kérdés volt. A birósági aktákból még most is úgy látszik, hogy Petrasevszkíjék mozgalma erősen ideológikus jellegű volt: néhány szabadelvű fiatalember összeállt, összejöveteleket tartott a hét meghatározott napján, pénteken, vitaestéket rendezett azokról a szociális forradalmi eszmékről, amelyek 48-ban Európaszerte komoly politikai eseményeket idéztek elő. Ha voltak is közöttük forradalmár eltökéltségű emberek, ha fel is merült köztük egy kirobbantható orosz forradalom terve, csak elméleti forradalmárok voltak és nem léptek az aktivitás terére.

Ilyen forradalmi kör, mint a Petrasevszkíj-é, sok volt Pétervárott, de egyik sem jelentett komoly veszedelmet I. Miklós cári uralmára. Hogy azonban a kormány mégis belenyúlt az elméleti forradalom e darázsfészkeibe, azt inkább csak preventív intézkedésnek kell tekinteni és az összeesküvőkre kiszabott ítélet szokatlan szigorúsága sem a dolog komoly voltát húzta alá, hanem inkább elrettentő példát akart statuálni. Dosztojevszkíjt is halálra ítélték, de az ügyészi vádirat ellene se tudott több forradalmi aktivitást felhozni, mint azt, hogy az egyik zártkörű összejövetelen felolvasta Belinszkíj híres levelét Gogoljhoz. Nem főbenjáró bűn és főként nem forradalmi ténykedés. Dosztojevszkíj is, valahányszor említi ezt az összeesküvést, leveleiben és naplójegyzeteiben, mindig hangsúlyozza, hogy csak elméleti forradalmárkodás volt az egész és a tett nagyon távol állott tőlük.

Minden bírói dokumentum és önnyilatkozat ellenére is ma már azonban meg lehet állapítani, hogy e leleplezés előestéjén a Petrasovszkíj-mozgalom már aktív lépések előtt állott és Dosztojevszkíjre a tervek szerint igenis aktív szerep várt. Ő és néhány társa, az úgynevezett Durov-csoport alkotja akkor a forradalmi kör balszárnyát és itt vetődik fel az a terv, hogy a forradalmi írások terjesztésére titkos nyomdát kell felállítani. Dosztojevszkíj agitál a terv érdekében és résztvesz annak megvalósításában. Már együtt vannak a gépek, munkára készen, de még mielőtt egy sort is nyomtathatnának, a rendőrség rajtuk üt. Természetesen azonnal lefoglalják a nyomdát, de mivel a hivatalos pecsétek feltörése nélkül sikerül a berendezés javát elhurcolni és megsemmisíteni, a megmaradt felszerelés már alig szolgáltat bűnjelet és így a nyomozás figyelme elterelődik erről a fontos körülményről.

Ezek az adatok csak legutóbb kerültek napfényre Dosztojevszkíj egyik írótársának és barátjának, Majkov Apollon-nak leveléből, amelyet nemrégiben találtak meg a Puskin-házban. Ez a levél nem apokrif és nem is a mostani politikai atmoszférában készült utólagos bizonyítéknak arra, hogy Dosztojevszkíj valamikor mennyire aktív forradalmár volt. Nem, valóságos levél és bár az események után harminchét évvel íródott, olyan tényt közöl, amelyet Dosztojevszkíj maga is beismer az «Ördöngösök»-ben, Satov alakjánál. Satov-ot Dosztojevszkíj megtért forradalmárnak rajzolja, aki szintén azzal vesz részt a mozgalomban, hogy őrzi a titkos nyomdát, propagandairatokat nyomtat és terjeszt. Minthogy Satov vallásos hite, nacionalisztikus meggyőződése, a forradalomtól való lelki elfordulása és minden szava mögött az eleven Dosztojevszkíjt érezzük, egészen biztos, hogy forradalmári működésének nyomda-motívuma mögött is egy autobiografikus vallomás rejtőzik, ha kendőzött formában is. A Majkov-féle levél egymagában nem volna bizonyíték erre, Satov talán még kevésbé, de a kettő együtt feltétlen az, mert egymást erősítik.

Dosztojevszkíj tehát elindul a városból, a város szociális problémáiból és a szociális forradalom eszméjén át az aktív forradalmárságig jut - de itt hirtelen megtorpan. Falnak megy, a fegyház falának. Írói és emberi fejlődésének ezen a csapáson nincs és nem is lehet továbbja. Aki továbbra is ebben a mederben akarja követni őt, vad vizekre jut, amelyeknek nincs lefolyása. Még Szibiria után is helyet kap ugyan elbeszéléseiben és regényeiben a város, de már csak mint díszlet, amely előtt már nem szociális, hanem lélektani problémák drámái peregnek le ezernyi változatban.