Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

TERSÁNSZKY J. JENŐ: BENEDEK PÉTER
A Nemzeti Szalon kiállítása.

A Nyugatban évekkel ezelőtt már írtam egy cikket Benedek Péterről. Nincs kezemnél és nem emlékszem rá, hogy megállapítottam-e azt, hogy legszerényebb nézetem szerint ez az egyszerű napszámosból, autodidaxis útján lett művész a legnagyobb magyar festő.

Ezt a súlyos kijelentést, amint ideírom, még csak túlzásnak sem tartom. Kivált most, mikor teljes gyüjteményben néztem végig a Benedek Péter több évi munkásságát.

Ha megállapításomból bizonyos nyomatékkal szeretném kiemelni azt, hogy a Benedek Péter művészete főleg magyar s mint ilyen a legnagyobb, hát ez tulajdonképpen magátólértetődőség előttem. Miután azonban mindig jó az ilyen érték-elhelyezésnél a fölfogás némi magyarázata, mégis rászánok pár szót itten, miért hangsulyoznám, hogy Benedek Péter mint magyar a legnagyobb festő szememben.

Ez a magyarázat nemleges formában a legjobb. Azért legnagyobb magyar festő Benedek Péter a szememben, mert semmi más nincs az egész művészetében, mint magyar.

Úgy érzem, már nagyon ismételném magamat itt a Nyugatban, ha hosszadalmasan fejtegetni kezdeném, hogy bármifajta művészetben szememben legnagyobb, csaknem egyetlen érték a sajátosság és eredetiség, a rokontalan és hatásoktól tiszta, elsőfoglalású művészet, mert bárha ezen felfogáson kívül is születhetnek nagy értékek, ez mégis a legtöbb és legnagyobb. De természetes, hogy megállapításom ebből a szemszögből van fölállítva. Benedek Péter azért a legnagyobb magyar festő, mert semmi más nincs benne, mint magyar.

Valami olyan kép él bennem ennek a Benedek Péternek a magyar hangsúlyozású művészetéről, hogy be tudnám helyezni Benedek Péter képeit régmult magyar korokba, mikor a magyar képzőművészet itt-ott saját lábára próbált állni vagy állhatott volna, például Corvin Mátyás, az Anjouk, vagy az Árpádok, mondjuk Könyves Kálmán idejében és ezeknek a koroknak a termése maradt volna ránk, így, ilyen tisztasággal és aztán ebből fakadt volna, erre épült volna egy idegen hatásoktól mentes magyar festőművészet.

Ilyen kép van előttem a Benedek Péter naiv, egyszerű, őseredeti, senkitől egy fikarcot kölcsön nem vett életábrázolásáról. Mert ez a művészet egészen az övé, a magyaroké, ugyanolyan forrásból, mint Kalotaszeg és Mezőkövesd írottasai és varrottasai.

Egy furcsaság ez, egy csoda, egy későn született, korokat átlépett és így már csak önmagában kiteljesedhető, szerintem további perspektivákat már nem nyitó nagy művészet ez, a Benedek Péteré. Emögött a művészet mögött nincs semmi. Elvégre ez az ember a világ minden képzőművészeitől csak annyit tanult, hogy vannak képek és szokás fösteni, akár pótkávés csomagokba rejtett nyomatokat, akár örökbecsű freskókat és vásznakat, amiknek reprodukcióira pillanthatott talán, de aztán csinálta a maga művészetét. Mert, ha talán utánozni akarta a látott remekeket, vagy kontárságokat, ez hála Istennek nem sikerült neki. Több sikerült ennél neki. A legnagyobb sikerült. Az, hogy a saját szemével tudta meglátni a dolgokat és ezt egészen a saját módján kifejezni.

De mert ez a művészet későn jött, utána sincs semmi.

Ebből a művészetből nem lehet iskola. Ennek nem lehet folytatása. Ez az egy magyar ember megfutotta önmagának azt az utat, ami az őskori barlangok falára karcolt rajzoktól a legraffináltabb és legtudatossabb impresszionizmusig a szalónok és képtárak falait diszíti pikturának. Ennek a művészetnek ősapja és késő unokája, irányítója és befejezője is csak Benedek Péter lehet.

Mielőtt úgy, ahogy tudom, jellemezném részletekben is a Benedek Péter munkásságát, meg akarom említeni, hogy tudtommal Bálint Jenő egy könyvet írt Benedek Péter művészetéről. Még nem olvastam s lehet, hogy regisztrálni fogom itten. Most azonban csak azt akarom mondani róla, hogy tudtommal a könyv felét maga Benedek Péter csinálta önmagáról és művészetéről.

Hát ez az! Benedek Péterről csak Benedek Péter beszélhet. Egyedül ő tudhatja, mit akar csinálni, egyedül ő mondhatja meg, hol érzi magát gyöngébbnek, hol erősebbnek. Ő lehet csak a mester és ő a tanítvány. Senki más egy igét nem szólhat a dolgába, csak álmélkodhat, gyönyörködhet a dolgain, vagy tudomásul veheti őket.

Én magam, aki itt méltatójának vállalkozom, legföllebb annyit tudok mondani általában Benedek Péter művészetéről, hogy aki úgyszólván a gyermekcipőkből együtt nőttem föl a legszabadabb és eddig legmagyarabb képzőművészeti mozgalommal, a nagybányaival s aztán ott voltam a «nyolcak» megalakulásánál, egyszóval úgy-ahogy konyíthatok ahhoz, hogyan kereste önmagát a modern magyar képzőművészet s jutott kétségkívül nagy eredményekhez, el egészen a formalizmus eszelősségéig, ha őszinte vagyok, bevallhatom, hogy sokszor voltak kételyeim, sokszor éreztem reménytelenséget, hogy maradéktalan hittel legyek valaha a magyar piktura abszolút önállóságáról. Hát ezt a kételyt először és maradéktalan a Benedek Péter első, furcsa vonalai és színei szüntették meg bennem.

És most azt érzem, vagy akkor mindjárt azt éreztem, hogy út és lehetőség csak ez, csak ilyen, mint a Benedek Péteré, valamihez, amit egészen önmagunkénak tarthatunk.

Keresni lehet ugyan a sajátosságot, eredetit, de ez sohasem az, mint ami jön, keresés nélkül. Ennél érezni aztán azt a megdöbbentő és némileg leverő érzést is, amellett, hogy fölszabadító is, hogy: ejnye, amit itt mutat nekem ez a művész, én is láttam, mégsem vettem észre, hogy így van.

Pontosan így voltam Benedek Péternek azzal a bizonyos sajátos magyarosságával a pikturában, amihez nem elég a nemzeti szín és a lobogós gatya, hanem valamely élet különös jellegének a megérzékeltetése kell, úgy, hogy a külsőség csak adaléka legyen a dolognak.

Ahogy Benedek Péter a magyar falut, a magyar levegőt látja egy lakásban, egy arcban, egy mozdulatban, egy tájban, azt előtte úgy nem mutatta meg senki. Ezt nehéz trivialiter még részletezni is. Lehet beszélni arról, hogyan lát ez a művész valahogy a japán és kínai művészetre emlékeztetően groteszk, keleties kontúrokban hangsúlyozva mindent. Hogyan kevereg képén a humor, érzékiesség, vidám és tarka színek játéka, mégis valami filozófiával és melankóliával átvonva. Hogyan fogja meg rögtön formában a dolgok velejét. Ez mind valahogy az, amit magyarnak érzünk, minden mástól elütően. Annak a magyarnak, amely odaragadt ehhez a földhöz, bármi irtotta, nyaggatta, önmagából kivetkőztetni akarta, az maradt, ami.

Ilyen valami önmagából kizökkenthetetlenség, valami zártság és készen adott ebben az autodidakta művészben az egész művészete.

Úgy tetszik, még csak fejlődését sem lehet a szokványos módon megállapítani. Az első kísérletei éppoly kis remekek, mint az utolsó, rutinosabb, érettebb dolgai. Azt lehetne mondani, hogy időnként visszaesik kifejezési készségében. Közvetlen a legérettebb és legrutinosabb legutóbbi művei után egy-egy kínlódó, bizonytalan, tapogató dolga jön újra. De ez nem visszaesés, ez inkább visszatérés. Mintha mindig, mindent az ábécénél akarna kezdeni.

Ez a fejlődési út így valahogy hullámvonalú. De a nívóból sohasem enged és közben valóságos bravúrokon bámulhatunk.

Ahogy például önmagát fösti meg egy ebéden, emberek közt, ahogy künn a búzaföld előtt festve vagy az ágyból menyecskére leselkedve ábrázolja magát, az, azt hiszem, még ötletnek is eredeti valami a pikturában.

Egyáltalán a figura és portré az, amiben legerősebb. Bár vannak, mint például egy hajó belseje, vagy egypár utcarészlet, ami hangulatban is brilliáns.

Nem! Nehéz ebben a művészetben előnyöket keresgélni egyik kísérletet a másikhoz vetve. Amihez ez az ember fog, azt meg is oldja, amennyire egyáltalán lehet képességeivel, úgy, hogy mondom, nem lehet egyik képét a másik ellen kijátszani. Külön, mindeniket egészen a maga értékében kell mérni és gyönyörködni benne, mert az a láz, amelyik mindenik képének megcsinálásán elénk lobog, sohsem ismer csappanást.

Nem tudna rosszat csinálni, mert egyáltalán semmit sem tudna csinálni megihletődés nélkül. Ez oly tisztán érzik minden képén, mint ahogy esti mezőt nem lehet elképzelni a tücsökcirpelés muzsikája nélkül.

Ha aztán egy műhelytitkot is elárulok itt Benedek Péterről, akkor, aki képeit látta, nem hiszem, hogy álmélkodás nélkül tudna gondolni erre.

Műteremben, képzeletből föstötte éppen a legrutinosabbnak és legérettebbnek ható képeinek javarészét. Egy utcát, hazatérő csordával, élő, mozgó állatok tömegével, tökéletes perspektívájú utcahajlattal, éggel. Egy táncmulatságot, húsz-harminc emberrel. Egy vurstli-jelenetet. Mittudomén még mit.

Ez az ember csoda! Csak az jutott eszembe képei előtt, milyen lehet ennek az embernek az agya, ha ilyen vízióknak engedelmes szolgája a keze?

Nos, a zseni agya ez, az biztos. Erről az emberről nem lehet hidegen, szárazon írni és beszélni. Ez a Benedek Péter a Jóistennek egy különös, szerencsés teremtménye, aki arra született, hogy pápaszemet rakjon embertársai szemére, amin keresztül üdébbnek, furábbnak, színesebbnek lássák a világot.

Benedek Péterről csak ilyen hangon lehet beszélni.

Ha, mint nem kétlem, hogy a róla megjelenő ismertetésekben találtatnak majd olyanféle vállveregető szólamok is, hogy még sokat lehet várni fejlődésétől, hát ilyen beszédek szörnyű badarságok lesznek ezzel a művészettel szemben, ami már kész, remek és legföllebb mennyiségben gyarapodható, minőségben csak csúcs és fény és csoda!

*

A nép fiának művészete mellett a sárközi népművészet remekei megérdemlik a külön megemlítést.

Ezek a cérnából varázsolt gyöngyök és drágakövek, amikből a virágszirmok finom, gyönge bája lehel. Nagyon szépek, igézően szépek!

Az előállításuk processzusa is mindennél érdekesebb. Szinte meghatóan érdekes.

Sárköz magyar lányai utóbb már boltból vett pántlikákkal és kelmékkel ékesítik magukat. A kis parasztházak függönyei, asztalterítői már gyári munkák. Az esztováták ugyan zakatolnak itt-ott öreg szülikék kezén, de már gyári mintákat kapnak szőni.

Mit lehet mást mondani erre, mint azt, hogy dühítően megsiratni való, ami így elvész! Ami öreg ládák fenekére és népművészeti múzeumokba van száműzve, a Sárköz paraszti, magyar művészete.

Nos, szerencsére, ezúttal más történt. Ezek az új szövöttesek úgy készültek, hogy a múzeumból és öreg szülikék ládái fenekéről kerültek vissza mintáik az első foglalók unokái kezére.

Meg kell állapítani: hogy ez így történt és ez okosan történt, az egy magyar festő, a Baja Benedek érdeme. Ahogy ő mondja, valóságos önmegtagadással és önmegtartóztatással, legföllebb aggályosan meglatolt összeállításban, hogy az ősihez hű maradjon, úgy kapják kezükbe tőle az esztovátákra a szőni valót az öreg szülikék, akiktől aztán az ifja tanul. Ha új teremtődik, ha tovább fejlődhetnek az ősi motívumok, emögött csak az erre való buzdítás áll, de maga ez a processzus a sárközi nép kezén megy végbe.

Soha okosabbat a világon! Ezt megint csak dícsérni lehet, de ezért lelkesedni kell. Mert hogy mennyire sikerült Baja Bencének ez a vállakozása, csak meg kell nézni ezt a cérnavirágos kertet.

Végre egy kiállítás, amely mögött értés, okosság, szeretet dolgozik, ahogy Bálint Jenőtől kapjuk Benedek Pétert, a paraszt zsenit és Baja Benedektől Sárköz parasztgunyhóinak ezt az új csodáját.