Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (6)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (6)
(REGÉNY)
19.

Alig néhány napja volt az új szolgálatban s már is tudott mindent, kiismerte a gazdája kedvét s szívesen alkalmazkodott hozzá. Mi is volt itt az ő dolga? Ha jól meggondolja, semmi. A doktor kedélyes agglegény volt, ősz hajjal s gyönge rózsaszínű arcbőrrel, ami a finom elfonnyadt almák színéhez hasonlított. Két lakószobája volt, előttük egy nagy rendelő, amiből egy kis fülke nyílott s ezt laboratóriumnak nevezték. A hall volt a páciensek várószobája, barna bőrgarniturával, középen nagy, kerek asztallal, amin mindenféle képesújságok hevertek. Ennek a várószobának, a rendelőnek és a laboratóriumnak a rendbentartására vállalkozott Miklós. Sokkal előkelőbb állás ez, mint előzőleg a kereskedőnél, a fizetése is valamivel jobb volt s egy keskeny vörös csíkkal körülfogott sapkát kellett viselnie. Határozottan elégedettnek érezte magát. Reggel kilencre ment szolgálatba s mire a rendelés megkezdődött, játszva elvégezhette a dolgát. Este hatkor tiszta ruhában, fején a csikos sapkával, szabad ember lett. S kérdezni sem kellett s mindenkinek szívesen beszélt erről az új állásáról.

- Milyen különös szagokkal van tele a ruhád - mondta neki az anyja esténként. - Azt mondhatnám, a falakon át is megérzem, hogy bejöttél az udvarba.

Miklós komolykodón válaszolt:

- A különféle orvosságoknak különféle szaguk van s ezek a szagok beleeszik magukat az ember ruhájába. Én szeretem ezeket a szagokat, nem büdösek ezek, csak erősek s jól esik, ha megcsavargatják az orromat.

- Kicsit olyan halálszagok ezek.

- Az orvosság épen a betegségek ellen van s vannak nálunk olyan orvosságok is, amiket ha megszagol az ember, egészen átváltozik körülötte a világ.

Az anya nem tudta elfogadni a fiú okoskodásait. Mikor a ruhákat kefélte, mindig a halál illatát érezte maga körül terjengeni s jobb szerette volna, ha a fia máshova, valami vidámabb helyre járt volna dolgozni. - Hogyan is lehetnek emberek, akik hosszú éveken át bajlódni tudnak a mindenféle betegekkel anélkül, hogy ők maguk belepusztulnának a veszedelmes mesterségükbe. Kemény és érzéketlen szívük van az ilyeneknek s ezért is irtózik ő az orvosoktól. - S most látja, hogy milyen különbség van az anya és az ő fia természete között. Ha reggel elmegy a fiú, ő egy kicsit nyitva hagyja utána az ajtót. Az erős szagoktól émelyeg a gyomra, talán a kávéját sem tudná meginni az ilyen levegőben.

Miklós jókedvvel állított be a helyére. A doktor ilyenkor ment el a kórházba s ő órákon át egy öregasszonnyal maradt egyedül a lakásban. Az asszony a két lakószobát takarította, ő a rendelőt s a másik két helyiséget. Fütyörészve mozgott, jött, ment a falak között s a pajkos füttyszó mint valami láthatatlan madár röpködött a nyitva hagyott szobákban. A rendelő ablakain lehúzható fehér vászon-függönyök voltak, ezeket ilyenkor fölengedte, a tiszta üvegeken át betódult a nap s megcsillogtatta a fehér bútorokat s az üvegpolcokon sorakozó nikkel műszereket. Olyan tiszta és hűvös volt itt minden, akárha a levegő is ki lenne szivattyúzva ebből a helyiségből. Közepütt fehér vaslábakon állt egy műtőasztal, nagy, fehér lepedővel letakartan. Miklós sokszor megnézegette már ezt a szerkezetet, megtapogatta s közben furcsa gondolatok búrjánzottak ki az eszében. Szeretett volna bent lenni a rendelőben, mikor valaki fekszik ezen az asztalon, tudta, hogy ide mezítelenül szállnak föl az emberek... s hány barna és szőke nő lép be ide naponta. De a rendelés idejében nem volt szabad bekukkantania. Kint üldögélt vagy álldogált a várószobában. Ha csöngettek, kinyitotta az ajtót, lesegítette az érkezők felsőruháját, fölakasztotta azokat a fogasokra és készenlétben maradt mindenki rendelkezésére. Belgyógyász volt az orvos s legtöbbnyire szépen öltözött fiatal nők üldögéltek a várószobában. Miklós nem tolakodón, de mégis állandóan figyelte ezeket a nőket, mint valami titokzatos, csinos holmikat értékelte s gondolatban találgatta a betegségüket. Vadak és összekuszáltak voltak ezek a gondolatai s olyan intenzíven élte őket, hogy néha majdnem elszédülten állt az ajtófának támaszkodva. S voltak a nők között, akik szóba álltak vele, ilyenkor idegesen feszengett, az arcbőre átpirosodott s úgy érezte, mintha mezítelenül állna ott a ravaszkodó és kíváncsi idegen szemek előtt.

A kérdezősködő bement a rendelőbe, ő odaállt az ablakhoz s elszédülten kibámult a világba. Tarka ruhába öltözött emberek jártak alatta, lenn az utcában, a szemben lévő ablakokon ragyogott a napfény, egy torony felső része látszott ki a háztetők közül, mint egy távoli csillag ragyogott a megaranyozott hegye. Könnyű rózsaszínű felhők vonultak az égen, Miklós utánuk nézett s látta, hogy elvesznek azok a külváros sötét füstbokraiban. Milyen messze volt ő most attól a vidéktől. Még egészen fiatal ember, de már határozottan érzi az itteni és ottani világ között lévő végtelen külömbségeket. Itt a fény és a tisztaság virágzik, ott a munka és a nyomorúság gyötrődik a fekete ég alatt. Kétségtelenül, itt sokkal szebb és jobb az élet, mint ott s ő érezte, hogy mégsem tudna azoktól elszakadni. Estére borravalókkal a zsebében s a rokonság érzésével ment kifelé hozzájuk.

Még egészen világos volt, derűs, hangoskodó délután. Fölkapaszkodott az egyik villamosra, amelyik a liget felé csörömpölt. Megzsúfolt volt a kocsi, nők és férfiak álltak egymáshoz szorultan. Miklós ott préselődött közöttük s a könnyű ruhákon át megérezte az asszonyok szagát. Egy feketehajú, dús szemöldökű fiatal asszony mellett állt szorosan, a válla hegyével érezte az asszony mellének ruganyos puhaságát. S aztán érezte, hogy milyen forróságokkal átfűtött ez a test, valósággal égette a vállát. Úgy tett, mintha meggondolás nélkül mozgolódna, még jobban hozzászorította magát az asszonyhoz. A szíve gyorsan és hangosan dobogott. - Milyen szép az élet - gondolta - s milyen jó lehet annak az embernek, akinek egy ilyen húsos, meleg asszony a felesége. Vajjon eléri-e egyszer ő is ezeket az örömöket? - Most úgy tele van kívánkozásokkal, hogy alig tudja visszatartani magát. Szeretne hozzányúlni, megfogni a kezével ezt az eleven testet és szorítani rajta egyet érzéssel s valami oktalanul elvadult haraggal telten. Ha már idősebb lenne s már elegendő pénze is lenne hozzá, akkor most bizonyosan megszólítaná ezt a nőt s az hiába is védekezne, nem engedné ki a szorításából. S ha mégis az volna az erősebb, akkor itt áll vele szemben egy másik, ennek is fekete a haja s kékek a szemei, mint valami kerek nagy gyöngyök. Nézi, nézi, látja, hogy ennek nem lehetnek olyan mellei, mint a másiknak, de ez nem jelent semmit. Egyiknek a melle, másiknak a szeme, s a harmadiknak már a kis rózsaszínű fülei csábítják őt, amint félig kibujnak a szőke hajak közül. Úgy érzi magát a zötykölő villamoson, a megáporodott levegőben, akárha egy szédítő kertben volna s ó jaj, tilalomfákkal van teleültetve ez az egész kert.

- Ne csibészkedjen itt, mert kidobatom a kocsiból! - Az első pillanatban nem is tudta, hogy neki szólnak ezek a pörlekedő hangok, aztán fölijedt, megriadt szemekkel nézett rá a mellette álló nőre. Jobbkezét hirtelen ijedelemmel a nadrágzsebébe dugta.

- Nekem tetszett szólni? - kérdezte és körülkapta a tekintetét a bámészkodó embereken.

- Szemtelen kölyök! Az ilyeneket csak a kocsi perronjára kellene fölengedni.

Miklós védekezni akart, de már akadtak, akik a nő pártján beleszóltak a harcba, egyszerre fenyegetővé vált körülötte a világ. Olyan lett, mint valami hirtelen meggyávult tigris, támadóan ugrani szeretett volna s behúzott nyakkal lesekedett maga köré. Egy hasas, kivörösödött úr előrefurakodott a kocsiban, már egészen ott állt a fiú mellett s a keretes, nagy szemüvege mögül veszedelmesen villogtatta a szemeit. Miklós szónélkül nézett rá, várta, hogy a nagydarab ember mindjárt az ökleivel is rátámad, de az csak lefetyelte a szavakat s a fiú most látta, mikor beszél, föl-le mozognak a sárga műfogai. Ez a furcsa látvány annyira felingerelte, hogy megfeledkezett róla, hogy ő még csak éretlen, lenézett kamasz ebben az ellenséges gyülekezetben.

- Mit akar tőlem az úr? - mondta kihívóan. - Nem csináltam semmit s különben is az úr nem rendőr, hogy beleavatkozzon a mások dolgába.

- Jó, jó! Ismerjük már az ilyen külvárosi csirkefogókat - hápogta a kövér ember. A feje még jobban kivörösödött, dagadt ujjaival idegesen kapkodott a füleibe akaszkodott szemüvegéhez. - Nem is érti az ember, hol van itt a rend, hogy ilyeneket nem tiltanak le a kocsiról?! Nagyon helyesen tetszett mondani, nagysád. A perronra az ilyenekkel, a hátsó lépcsőre!

Miklós belevadult a szájaskodásba:

- Én is olyan ember vagyok, mint az úr. Én is megfizettem a jegyemet.

A kalauz a kocsi másik végében dolgozott, oda-odanézett a pörlekedőkre, de azért nem hagyta abban a munkáját. Épen egy kartonruhás lánynak adta át a jegyet, nedves tenyerével megszorította a jegyért nyúló lány két ujját.

- Jegyet, kérem! - kiáltotta vidáman. - Kinek nincs még jegye?!

Miklós már egészen szabadon feleselt. Nem is gondolt rá, hogy valami komolyabb baj is történhetik vele, mikor egyszerre csak elsötétült előtte a világ s fájdalmasan érezte, hogy valaki összemarkolja az arcát, az orra majd eltörik az erős szorítás alatt. Elfulladt hangon felordított. A szorítás engedett, könnyes szemekkel meredt a támadójára.

Egy csontos fiatalember állt előtte, kedélyesen vigyorgott:

- Jó volt? - kérdezte. - Egy kis masszázs nem árt az ember egészségének.

Miklós tíz körmével nekiugrott a vigyorgó ellenségnek. De mielőtt még kárt tehetett volna benne, az már lefogta a két hadonászó karját s ő jajgatva megint felordított.

- Dobják le - kiabálták a kocsiban egyszerre össze-vissza. - Ki ennek a kocsinak a vezetője? Dobják le! Hol a kalauz?

A kocsi megállott s a gyereknek le kellett szállnia.

A csíkos sapkáját, mint valami elgyűrt rongyot, utánadobták.

Olyan volt, mint valami felheccelt kakas, szaladt a kocsi mellett és kiabált és fenyegetődzött:

- Gyere le, ha olyan nagy hős vagy! Gyere le, itt majd elbánok veled!

Az útközépen két rendőr álldogált, meglátták a futó és ordítozó gyereket, egyikük előrelépett és megfenyegette. Miklós abbahagyta a hiábavaló rohanást, még eldörmögött magában néhány átkozódást, aztán átsurrant a hintókkal és autókkal teli főúton és becsavargott a ligetbe.

Elfakult színekben alkonyodott. Az utak mentén kétoldalt mozdulatlanul álldogáltak a fák, koronájuk szürke volt a megülepedett portól, itt-ott madarak rikkantottak föl a sűrűségből. Fönt a magasban mint egy hatalmas zöldes-kék folyó folyt el az ég a fák fölött. Miklósnak érzékenyen figyeltek az idegei. Élt, és megnagyobbodott és kiismerhetetlen volt körülötte minden. Az emberek, akik szembe jöttek vele, mintha víz alatt jártak volna, összemosódott foltokban imbolyogtak. Látta az összekapcsolódó mozdulataikat és hallotta, hogy beszélgetnek, de valamennyien úgy ejtették ki a hangokat, mintha idegen vidékről lennének s mindenki másnak értelmetlenül csak egymáshoz szólnának. Csak egy öregember hangjában találta meg az értelmet, szép ősz szakálla volt az öregnek, a friss bőre mintha ki lett volna festve. Egy sereg egyenruhás gyerek futkározott körülötte s ő ügyetlen gyerektempóval dirigált közöttük. Valamilyen árvaházi csoport volt ez az öreg nevelőjével, úgy zajongtak, mint a fiatal csirkék a szürke anyatyúk körül. A padokon szerelmespárok üldögéltek, a gyerekek huncutkodón oda-odaszaladtak hozzájuk s talán nem is tudták, miért ugráltak, kiabáltak előttük, aztán megint csoportosan tovább indultak.

Miklóst is magával kapta ez a lármázó jókedv s minden oktalan keserűségeken túl legjobb szeretett volna ezek közé az ártatlan emberborjúk közé vegyülni és nevetgélni, teli tüdővel belekiabálni az elmerülő estébe. De ő már a túlsó parton jár s nincsenek utak, amelyek visszavezethetnék kis öccsei közé. Ő most abban a korban van, mikor se ide, se oda nem tartozik, mikor mindenből csak a keserűség és szomorúság jut ki az ő részére. Ha szárnyai lennének, mint a madaraknak, fölszállna a magasba és ott úszna az ég és föld között éhséggel a begyében és fájdalmasan hangzó dalokkal a csőrében. De le van kötve a földhöz, itt vándorol miközöttünk s mi hiába próbálunk meg segíteni rajta, érintésünkre kicsordul belőle az élet, sisteregve szétfut és sebesre marja a kemény, durva földet. Gyűlöl bennünket és fél tőlünk, szeret bennünket és föllázad ellenünk, nálunk akar maradni és átmegy közöttünk, mintha észre sem venne bennünket.

Bent a szédülő ringlispilek, repülő hinták, ordító barlangok között csavargott, pajtásokat keresett és senkivel nem tudott összetalálkozni. Keserű volt a szája, vett magának tarka, édes cukrot, aztán megútálta az édességet, vett magának citromot, belekóstolt és lúdbőrözőn eldobta. Bekívánkozott a kocsmákba, mintha égett volna a belseje, szomjazott és éhezett valamire, de hogy mire, azt maga sem tudta magának megmondani. Az egyik nagy kert-vendéglőben katonazene játszott, a sárga trombiták eszeveszetten harsogtak, a dobok dörögtek, mint az Isten mennydörgése s a vendéglő előtti úton hullámzottak és nyüzsögtek az emberek, mint a fölkergetett méhraj. Egy ideig még ott kószált bent a tömegben, aztán elindult hazafelé. Ebben a negyedben már csönd volt, a házak vakon üldögéltek a homályban, két-három ember tanakodott az utcasarkokon, az útközépen hosszú lépésekkel jártak a rendőrök. Mint ahogyan azt most esténként tenni szokta, lekanyarodott az egyenes útról, az egyik mellékutcába tért, arrafelé, ahol a suszter műhelye volt. Megállt az egyik ház előtt, két ujját a szájába tette és hívogató hangon füttyentett kétszer, háromszor. Egy becsukott boltajtó előtt állt, az ajtó fölött szennyes kis ablakon át látni lehetett, hogy odabenn még dolgoznak a suszterek. Látni lehetett az ingre vetkőzött emberek meggörbült hátát, a fonalat húzó és a kalapáccsal dolgozó karjaik árnyéka ide-oda imbolygott a plafonon. Miklós várt kicsit, aztán újból füttyentett. Meghallották. Imre bácsi odajött a kis ablakhoz és intett neki. Néhány pillanat mulva kinyílott a boltajtó és kilépett rajta a suszter s a félvállára ott kint cibálta rá a kabátot.

- Ha nem jöttél volna értem, ma talán reggelig is robotoltam volna.

Miklós mondott valamit, olyasvalamit, amire talán felelni sem kellett volna a másiknak, de az mindig tele volt, csak éppen meg kellett érinteni és úgy hullottak ki belőle a szavak, mint valami fölborult kosárból a tarka, csörömpölő holmi.

Végre, mikor a gyerek szóhoz jutott, azt mondta:

- Én a tizedrészét sem dolgozom annak, amit az Imre bácsi s higgye el, hogy néha mégis olyan szomorú és elégedetlen vagyok mindennel. Tudja az ördög, hogy mért van ez így. Én még csak gyerek vagyok, nem igaz?

- Vannak gyerekek - mondta a suszter -, akik már ilyen elégedetlenséggel jönnek a világra. Én is ilyenforma gyerek voltam és sokszor gondoltam már rá, hogy bizonyára rosszkor vagy rossz helyre születtünk. De aztán azt mondom, mi is lenne ebből az egész világból, ha itt-ott ilyen elégedetlenek is nem csöppennének bele. Megrohadna itt minden, az emberek fölfalnák egymást, így legalább mi szót emelünk a gazságok ellen. Mi vagyunk a gyöngébbek és bizony, nekünk kell a legnehezebb munkára vállalkoznunk. Vigyázz hát magadra, lehet, hogy nagy értékek vannak a te nagy elégedetlenségedben. Lehet, hogy eljön az az idő, mikor nekünk néhányunknak helyt kell állnunk azokért a nemtörődöm fráterekért is, akik most ezrével és tízezrével kínlódnak ezen a földön anélkül, hogy csak gondolnának is a saját kínjaikkal. Miért is élnek az ilyen emberek, hát nem látják ezek, hogy mi minden szép és jó van ebben az életben, amit ők meg sem nézhetnek, meg sem szagolhatnak. Ó, barátocskám, mit tudsz te még a dolgok rendjéből.

Miklós már több ízben rászánta magát, hogy elmondja a suszternek azt, ami délután történt vele, de látta, ahogy ez most lépésről lépésre jobban nekikeseredik. Nem mert előrejönni az ő kis bajaival. Hallgatott és segített szomorkodni a másiknak. Lassú, sétáló lépésekben haladtak, cipőik hangosan topogtak a földön s a szavaik kongtak az estében.

- A fiamból, abból embert faragok - folytatta a suszter. - Azt akarom, hogy kemény, becsületes ember legyen belőle. Nem várhatunk mi szegényemberek a prófétákra, hogy megváltsanak bennünket. Kétségtelen, hogy minekünk magunknak kell itt rendet teremteni. Tizennégy órát dolgoztam máma, barátocskám, hát embernek való ez a sors?! S az inasok még fönmaradtak. Olyanok ezek, mint az árnyékok, valaki idegentől függ minden mozdulatuk. S miért? Ők talán nem olyan emberek, mint akik beljebb, a palotákban laknak? Talán nekik nincsen szívük meg agyvelejük, amivel érezni és gondolkodni tudnak?

A gyerek nem tudott hozzászólni ehhez a beszédhez, de érezte, hogy igazságok és megfeneklett erők vesztegelnek ezekben a szavakban. Megütötték a halántékát és beleszivárogtak a vérébe s most együttérzett a suszterrel, jobban, mint az anyjával. Most is azt érezte, amit mindig, valahányszor ezzel az emberrel együtt volt. A másik beszél, ő hallgat és érzi, hogy pillanatról pillanatra valami elváltozik benne s érzi, hogy akaratban és erőben hogyan nő túl önmaga kicsiségén.