Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám

KAMPIS LAJOS: ÉJJELI TŰZ

A hegy tövében élt a falu.

Egy kis falu ez csak: csöndes házai, rongyos kerítéssel, görbe fái, bokrai, állatai és lakói vannak. Kis falu, milyet mindenfelé találni: minden megvan benne, mi egy falut faluvá tesz. Jóformán egy ucca az egész itt, amint lenni szokott: a főucca. Legfeljebb még ott, a kápolna-előtti térnél az a kis zsákucca számít pár házával, melynek végén a kastély áll. Bizony, még falunak is a kisebbek közül való ez, se iskolája, se papja külön. Igaz, minek is kellett volna oly nagyon annak a 30-35 familiának külön pap, iskola, orvos, meg ilyesféle, hisz ott volt, nem messze, a folyón túl egy nagyobb helység, hol mindezek megvoltak. Egyik öreg olyan bíróféle volt, a többiek meg mind egészen egyformák. A gyerekek átjártak iskolázni a szomszédba, már amelyik járt. Templomba is oda tért át, aki akart, mert ebbe a kis kápolnába itt a téren, csak nagyobb ünnepeken jött át a pap. Hát nem volt valami pezsgő élet itt, meg kell adni... sőt: talán inkább olyan túlcsendes, álmos. Talán a hegy volt az oka ezeknek?... Hm: ez a hegy... ni, ott áll merev, hideg tömegével, szinte ránehezedik a falura... nyomja, fojtja... szinte rádűlni látszik az utolsó házakra, melyek félve húzódnak, alázatosan görnyedeznek előtte.

Régebben - mondják - furcsa köveket fejtettek a nagy hegyből. Akkor nőttek ki itt-ott a kis házak, mivel előtte egész lakatlan volt ez a vidék, csupán a folyó tulsó felén laktak. Már egész kis falu keletkezett a hegy körül, mikor egyszer omlás történt: a hegy eltemetett egy sereg embert, házat... bosszút állt fagyott nyugalmának megzavaróin. Attólkezdve úgy állt ott, félbenszakadva, torz alakkal, gyomrának vad, üreges szikláit tárva a falu felé. A bányászást akkor abbanhagyták s elköltözött a legtöbb ember a környékről. Pár ház azonban épen maradt az omláskor, annak szegény lakói mit tudtak mást tenni - itt maradtak. Aztán, hogy a hegy nyugton maradt, kissé lemúlt róluk a félelem s óvatosan szaporodni kezdtek. A romokból összekotortak valami háznak valót s építettek-ragasztottak. Így aztán kialakult a falu lassan, de olyan maradt mindvégig, mint sziget. A környéken sehol nem lakott ember a falubelieken kívül. Idegen nem járt erre, nem nősült innen s az is igen ritkán esett meg, hogy egy-egy legény elment másfelé szerencsét próbálni. Félig-meddig elátkozott, babonás helynek tartották a többi emberek és mindenfélét suttogtak róla. Annyi igaz is volt, hogy a hegy, mióta beomlott, olykor különös gőzöket párázott magából, meg a kutak vize is néha egész zavaros lett minden ok nélkül. Így aztán a falubeliek sem érintkeztek a többiekkel, ha nem kellett. A folyón túli rész mintha egy idegen ország lett volna: ez a falu a hegy uralma alatt görnyedt, arrébb meg sík földek tágultak a folyón túl, termékenyen és naptól megsütve - hogyne inkább ott települt volna le a nép. Ezek magyarázzák némikép, hogy kissé különös volt a hegy alatti falu népe... lassan és titokzatosan élő.

Pedighát tulajdonképen semmi különös nem volt az ő életükben: álmosak, szegények, nyomorultul tengődők - ezen nincs semmi titokzatos, dehát a többiek, a folyón túliak könnyen beszélnek ilyesmit. Igen, hát furcsa környék... az a zord hegytömb igen furcsa ott egyszerre... szinte nevetségesek a vak sziklák, amint a folyón túli végig sík vidéket oly hirtelen megtörik, a falura nehezedve, napfényt elvéve s beteges kigőzölgést adva helyette. Ha a szem a folyó felé néz el, nevetni kezd a napsütötte tájak, dús földek, erdős halmok kellemes szépségén. Csak fordulni kell egyet s íme: vad kőtömeg nyirkos árnyéka fűszál nélkül, sovány, köves földek, görnyedező házak, csenevész pár szál fa - a szem el sem akarja hinni. Hát itt éltek ők, a falu lakói. Nyáron megdolgozták a sovány földet, mely éppen csak fentartotta őket - télen pedig megültek csendesen vackukban. Olyan lassúak voltak ezek az emberek itt. Mintha valamibe egyszer igen megfáradtak volna, kipihenni meg nem tudják. Lomhán jártak, senki nem sietett itt, hangos szó is ritkán esett. Kocsma sem volt a faluban - nincs pénz inni, nincs tehát mulatozás sem. Ha olykor borhoz jutott egyik-másikuk, hát az se okozott nagyobb bajt, zajt: hazament, berúgott és mégnagyobbat aludt mint máskor. Az asszonyok ellátták csöndben a háztájat, megszülték gyerekeiket, kik közül legtöbb alig élt pár hetet-hónapot. Minden a megszokott keretekben folyt. Természetes volt, hogy az ember megverte az asszonyát, mint ahogy az állatját is megveri, ha nincs vele megelégedve. A külömbség csak az volt, hogy az állat ordított, ficánkolt, az asszony pedig egészen természetesnek találta ezt. Minden nap egyforma volt, az ünnepnap sem külömbözött a többitől.

Igen hamar öregedtek az emberek ebben a faluban. Ugyan lehet, hogy sosem is voltak talán fiatalok, öregen születtek talán már ők, mert a gyerekek arcában is annyi volt már a ránc, ott ült az a különös, álmos kifejezés: mintha mindig törnék a fejük valamin. Harminc éves korukra az asszonyok kész öregasszonnyá értek s úgy nekik, mint embereiknek csúnya golyvájuk nőtt ekkorra, némelyiknek előbb is. Azt mondták, hogy a víztől van ez, meghogy a levegő is olyan itt a hegytől, annak a mérge jön ki rajtuk. Ez mintegy meg is különböztette őket a környékbeliektől, kik - ha golyvás embert láttak - azonnal tudták, hogy ebből a faluból való. Talán ez is egyik oka volt elkülönülésüknek. Ez azonban talán eszébe se jutott egyiküknek se. Ők azt gondolták, éppen olyanok, mint más... csakhát azok máshol élnek, ők meg itt élnek. Fogalmuk sem volt róla, hogy életük olyan, mintha egyszer valaki megátkozta volna.

Mikor a bánya üzemben volt még, akkor építtették a «kastélyt». Valami különc mérnök csináltatta, a bányaüzem akkori vezetője. Sok ember jött ide akkor, a hegyet vizsgálták mind és egyszercsak elkezdték a kőfejtést. Úgy beszélik, hogy ez a furcsa mérnök mást is keresett ott a hegyben, nemcsak a követ - mert naphosszat otthon bujkált akkor és olyan furcsa formájú üvegekben kevergetett mindenfélét. Este, meg éjjel is zöldes, meg pirosas lángok és gőzök jöttek ki a kéményen, amitől a parasztok féltek. De amúgy csendes ember volt, nem ártott senkinek, sőt mindig akadt pár jó szava, ki útjába került - ezért aztán nem is igen avatkoztak a dolgába: ő tudja, mit csinál. A pletykálkodást persze nem lehet ilyen helyeken megszüntetni, mindig akadt valaki azért, ki suttogott ezt-azt: igen... biztos aranyat csinál... azért mászik le olykor a barlangba (ez a barlang az omláskor egészen betemetődött) s marad ott naphosszat és mindenféle furcsa követ hoz fel magával... más emberfia megfulladna abba a kénköves levegőbe - őneki meg semmi baja nincs tőle... Így sugdolóztak kíváncsiságukban, de azért nem mertek a barlang felé menni... hiszen néha füst meg mérges pára ömlött onnan, mitől holtan fordultak le a madarak is.

A mérnök pedig csak dolgozgatott csöndben és úgy látszik jól, mert sokszor idegen urak jöttek a bányát megtekinteni, kik igen tiszteletteljesen szorongatták a kezét. Máskülönben ki se mozdult a házából, melyet kastélynak neveztek a falusiak. Igaz, hogy szép kis park is volt a ház körül. Amúgy egész csöndes volt a házatája is: egy öreg dajka és egy kis csöppség, tán két éves lányka tartozott hozzá. Senki nem tudta, hogy az ő leánya, unokája a kicsi, vagy csak fogadott gyerek - nem beszélt róla. Az öregasszony ellátta a konyhát s egy falusi fickó járt be fát vágni, miegymást. Egész egyszerűen élt az öreg. - A hegyomlás szerencsétlensége igen megviselte őt. Saját magának ugyan semmi baja sem lett, de igen lelkére vette az egészet és szinte teljesen búskomorrá vált attól, noha a hivatalos vizsgálat kiderítette, hogy részéről semmi mulasztás nem történt. A sok halott, kiket a hegy magaalá temetett - nem hagyott nyugtot lelkének. A bányászást abbahagyták, ő meg teljesen visszavonulva élt ott, soha ki nem mozdult a házból. Persze szóbeszéd akadt megint elég: hogy biztos az ördöggel cimborál... azért mászkált le mindig a barlangba... biztos összeveszett az ördöggel, azért döntötte rá a hegyet a falura... meg így. Pedig okuk nem igen volt rá, hogy így beszéljenek - sokukat megsegítette pénzzel, miegymással az öreg mérnök a szerencsétlenségkor.

Pár hónap telt el csak a hegyomlás óta. Egyik nap megölte magát az öreg: ott lógott egy fogason reggel. Akkor sok ember jött a kastélyba, idegenek és a parasztoktól is kérdeztek mindenfélét, de azok csak ott álltak. Rá nemsokára az öreg dajka is elköltözött a kislánnyal valahová. A kastélyt bezárták, ablakokat, ajtót beszögeztek - úgy maradt ott árván.

Vagy húsz év telt el így. A kastély azóta üresen állott s az idő szürke festékkel vonta be. A sarkokat belepte a pókháló, a parkban eldudvásodtak a virágágyak, az utakat fű és gaz futotta be, kerítést rozsda ette, kéményeket vihar marta. Kinn a faluban azonban még ugyanazon élet folyt: csak éltek. Az öregek helyett újak születtek, a felnőttek pedig beértek lassan... úgy hasonlított egyik a másikhoz, nem változott semmit a falu képe: ők voltak, a hegy alatt kussoló falu álmos parasztjai - az álmos falu volt: a parasztok életének őrzője.

A mérnökről, ki egyszer a kastélyban élt, már régen elfeledkeztek és egészen megszokták, hogy a kastély mozdulatlanul virrasszon ott az ucca végén. Régi, elváltozott mesék keringtek: öreg varázsló... ördöggel cimborált... megátkozta a kastélyt...

Hát egyik nap túl a folyóról csak kocsik jönnek, bekanyarodnak a kápolna előtt és a kastély kapujánál állnak meg. Egy idegen úr hivatta a bírót... a fél falu odagyűlt... álltak és bámulták, hogy a több, cselédféle ember, ki a kocsin volt még - nyitja, feszegeti a rozsdás kaput, törli a pókhálót, nyitja az ablakot, gyujtja a tüzet. Az úr értésére adja a bírónak: az öreg mérnöknek egy nevelt lánya volt, arra hagyta a kastélyt, ki azóta férjhez ment s most ide fog költözni.

Nagy sürgés-forgás kezdődött akkor. Kitakarították a kertet, parkot, kifestették a kastélyt, nagy kocsikon új bútorokat, élelmet szállítottak be és nemsokára megérkezett a tulajdonos. Akkor már beletörődtek a parasztok a változásba s nem is csodálkoztak annyira, hogy füstölnek a kastély kéményei.

Tavaszból nyár lett s kinn dolgoztak a kis földeken a parasztok. Kicsit jobb soruk lett azóta, hogy az uraság itt élt, mert mindig akadt valami munka hol ennek - hol amannak, amiért jól megfizettek és valami finomul ehettek, ihattak addig az urasági konyháról, főleg ez tetszett... Valahogy rájöttek, hogy még más is van, mint amit ők tesznek itt végig mindugyanúgy... olyan furcsa volt ez... De azért a mendemondák is kiújultak. Az öregebbek, kik éltek már az omlás idejében s tanui voltak az öreg mérnök halálának - csak elejtegettek itt-ott megint pár szót, hogy így meg úgy... a kastély... De a fiatalabb dolgos legényeknek inkább a finom, ismeretlen, jó étel-ízek meg bor szaga lebegett az orruk előtt, mellyel tele a pince.

Vad, meleg kánikula jött nemsokára. Nem emlékeztek ilyenre még az öregek se. Égett szaga volt a levegőnek s a hegy kövei egész éjjel pengtek-pattogtak. Az uraság elutazott cselédestül mindjárt az első melegebb időszakban valahová a tenger mellé. Bezárták a kastélyt és megint csend lett, de olyan forró, fülledt, idegen csend volt szerte mindenfelé is. Sokan elmentek a folyóhoz... Két gyerek bele is fulladt.

A silányas gabona kezdett beérni, néhol arattak is már. A folyón túl, távol dús földek értek ilyenkor s roskadó gyümölcsfák duzzadtak már. Víg dallal arattak ott fürge emberek, hűs szél elfujt arrafelé, itt a hegy elfogta. Nagy csordák legeltek arra a réteken, madarak húztak a folyómenti mocsarak felett s ott messze, a lágy dombok aljánál szőllőkarók ezrei futottak föl sorban, szemezett már a szőllő. Itt mindebből semmi: gyümölcsfa kisorvadt ebből a földből, szőllő nem termett - gabona is csak silány, meg krumpli. Próbálták régebben, de a föld nem akarta és a föld győzött. Sokszor nekikeseredtek a bütykös, durva férfiak, ha néha áthallatszott víg szüreti ének messzi hangja onnan a folyón túlról - de nem tudták kifejezetten, hogy mi az, csak nyugtalankodtak pár napig, aztán elmúlt. Valahol egészen mélyen élhetett talán csak bennük a tudat, hogy mily elátkozott is az ő életük. Minden nap egyforma és az ének is... semmi jó, semmi más, csak a falu, az apró házak, meg a kis köves föld, meg a hegy, az átkozott hegy, mely itt ólálkodik, kísért, elveszi a napot is... Nyugtalankodtak, de a napok vitték őket előre azért a szokott keretben s a nyugtalanságra mindig alvás jött, az jó volt. Aludni jó volt, azt könnyen lehetett - reggelre meg mindig olyan más, amit este elhagyott az ember... megjön a szokott munka is, mindugyanaz...

Még tartott a forróság, egész lázas volt a föld és minden rajta. Felhő nem járta az eget s ma, hogy az alkonyat felé a hegy mögül - hol messze valahol most nyugodhatott el a nap - piros felhők másztak szét, megnézte sok lomhán hátrahajló fej őket. A folyón is megcsillant a piros visszfény - csak itt a faluban volt örökös az árnyék... Már lassan szállingóztak hazafelé, kik nappal a határban mozogtak, vékony, kékes csík már megindult pár ütött kéményből s lassacskán belehulltak az égbe a nagyobb esti-csillagok. Aztán elmúlt az árnyék és egész este lett. Mindig mélyebb lett a csöndesség kint is, már éjszaka volt... a hegy sötét tömege hidegen őrködött a falu álma fölött.

Benn, egyik szobában nagyokat nyögött az öregasszony:

- jahh... még az éjjel... meg én... meghalok!...

Kormos, büdös lámpa égett a falra akasztva oldalt. A levegő nehéz s kinnről mintha a sötétség be akart volna nyúlni mindenáron. Az egyetlen ágyon feküdt az öregasszony, rongydarabok, takarókkal össze-vissza bugyolálva. Sovány, töpörödött testét olykor fájás megrázta, hogy nyögött:

- jahh... ma éjjel...

Egy nagytermetű, görbehátú paraszt dörmögött fel, földön ágyazott vackából:

- nem... hallgass már no... aludni se lehet tőle...

Még ott mormogott, de azért fölkecmeredett szalmazsákjáról s lomhán az ágy elé bicegve darabig nézte az asszonyt... mondani akart még valamit talán, mert az egyik kezét is megemelte - de aztán nem szólt s keze is visszament helyére. A lámpa alá bicegett és nézte. Az asszony törte a szókat:

- azt a kendőt még... aztán oltsd le... majd hallgatok... elhallgatok én majd...

- Nagyobbik sógorodék holnap átmennek kocsin, majd szólunk a doktornak... de most aludni kéne - aztán lecsavarta s megfujta a füstölgő lámpát s visszabotorkált vacka felé a görbehátú. A lámpa párat pislant még, aztán kilobban s nyomban utána erős bűz áramlott szét a szobában pár pillanatig. De valahogyan nem lett egészen sötét. Halvány, pirosas négyszög világlott az ablaknyílás helyén s gyönge fény ütődött a szobába tőle. Felült a görbehátú s megdörgölte szemét, úgy nézte a szokatlan fényt - de az csak nem tünt onnan... A hegy - gondolta első pillanatban ösztönös borzongással s furcsa hideg megszaladta hátát. Akkor kinnről kutyavakkantás beütött s nyomban utána emberhang is, ajtócsapódás. Erre valamikép lemúlt a félelem róla: föltápászkodott s morogva az ajtó felé indult. Az asszony megint nyögni kezdett akkor.

Ahogy kiér s odaáll szétbámulva az ajtó elé - jobban hallja már a hangokat s meglát arra a kápolnán túlról valami vöröslő fényt. Az ég olyan fönn, de lejjebb mind világosabb... ott meg ni - a házak fölött egy-egy szikra, tűznyelv is felugrik már, sötétvörös füst ömlik... A házak halványan látszanak az uccán tovább, kutya vonít mindenfelé, kapukból emberárnyak kelnek, csoszogás, zörgés... aztán távolabbról jött hosszas elkiáltás:

- tűűz vaan!...

Már többen mozognak, jönnek el s arrafelé oldalognak... már mondják is páran: a kastély...

Elindul hát a görbehátú is lassan arra. Hogy odaér, már többen ott mozgolódnak. Páran kezükben szorongatnak valamit: ezt-azt, mi éppen került. Egyik vasvillát fog, másik husángot... kapát meg kötelet. Arcuk olyan csodálkozó, még szája is tátva van párnak, amint ott bámulnak. A kastély akkor már jókora füsttel-lánggal ég, szikrát szór, pattog, piroslik. Egy-egy puskalövésnyi zajra pengve vágódik szét egy ablak fönn az emeleten mindig, lenn azonban még egész nyugalom van, a tűz valahol fönn indult s most még csak a padláson tart...

De mostmár jócskán összegyülekeztek: majd ott az egész falu. Ott a bíró is... elől áll s bámulja a tüzet... szólal is:

- ég a ház...

Aztán még morog utána valamit, de abból csupán a szájamozgását látni, nem válik hanggá az. De rábólintanak többen, sőt egyikük a ház felé is bök a rúddal, mely kezében van. Pár asszony feltűnik, egy banya megkezd jajgatni, akkor aztán a többi is neki, amint asszonyhoz illik: jó vékony, vonító jajgatással. Még fejüket is velehimbálják páran... Valaki vízzel teli sajtárt nyomott a bíró kezébe, most előbbrelépett és ott fogja kezében, vigyázva. Egy zömök, vörösesszakállú, kinek igen fejlett a golyvája, elég határozott hangon mondja:

- be kell törni az ajtót, hogy kihordjuk, ami benn van... - A bíró rábólint, aztán odalép a falhoz s meglóbázva kezét, nekiloccsantja a kannányi vizet a háznak, melynek nagyrésze lesiet a földre és eltűnik ott. Arrébb két ember görbe létrát cipel esetlenül, utat engednek nekik. Gondterhelt arccal áll ott a bíró, egyik kezéből másikba engedi az üres kannát s néz. Végre a vörösszakállu egy másikkal együtt cipelni kezdi kocsirúdját a belső kisajtó felé. Többen vizesedényt szorongatnak, topognak ide-oda, néznek... A lángok meg lassan az emeleti ablakokon kezdenek kiugrálni, a fényesség növekedik...

Jóformán az egész falu itt van már. A fiatalabb legények szemében valami furcsa, félelemféle csillog, de más is az... nem csak félelem. Legtöbben állnak és bámészkodnak csak. Asszony s a pár nőttebb gyerek, ki kijött anyjával - mindannyiszor felkiabálnak, valahányszor nagyobbat roppan az égő tető, de aztán csak megint közelebb merészkednek. A görbehátú is - ki eddig meredten állt egyhelyt - most mozdul a ház felé, hol a vörösszakállú vezetésével nagyban csapkodják már a kis-ajtót. Egy legény bedugja fejszéjét a résbe, jól megfeszegetik, mire rozsdás recsegéssel kiszakad az ajtó. Most mind megállnak szinte hőkölve, páran a bírót kezdik elébbtuszkolni, de ő is nehezen mozdul befelé.

- Ki kéne hordani mindent - int kezével, aztán visszalép óvatosan. Mind többen semfordálnak oda s lassan betólják a legelsőket, mikor meg már látják, hogy pár ember benn van - hát mind nekitolong egymásnak, hogy bejusson. Vakon tapogatódznak először, de aztán, hogy egész kiszedték az ajtót, beverődik valamelyes fény, úgyhogy körül lehet tekinteni. Egész csönd van itt még, a tűz csak fönn tombol, csupán a finom füstszag árulja el... Egyik ember lámpát kerített, pár legény fejszékkel nekilát a többi ajtónak és csakhamar kifeszítik belülről a lépcsőház felőli nagyajtót is... A bíró kilép, kezében nagy díszvázával, mely az alsó lépcsőoszlopon állt. Szétnéz, aztán nem messze leteszi a kőre. Pár asszony körülállja s tiszteletteljesen bámulják. Egyik legény rúddal a betáblázott földszinti ablakokat veri be s ott mászik be egyik alsó szobába. Az emberek már hordják ki a bútorokat, ami éppen kézbe akadt. Egy hosszú soványas legény megtalálta a kulcsokat s most diadalmasan csörgeti a bíró elé.

- Ki kell nyitni mindent - szól az s máris kapkodják szét a kulcsokat. Nyilnak az ajtók sorban, némelyük a lépcsőn is fölmerészkedik, de az emeleti ajtókból kipöfögő füstcsomók meg a furcsa döbörgő ropogás visszakergeti őket. Egyik legény zsákot hozott ki a vállán s most körülállják.

- A konyha - magyaráz kezével, de akkor már ott jön bicegve a görbehátú is csomó edénnyel kezében, mások meg élelmiszereket hoznak: lisztet, cukrot, zsírt, kávét, füstölthusokat. Leteszik és nézik. Az asszonyok odafurakodnak, ők is nézik, de egymást is nagyon nézik. Egyik kövér asszony óvatosan kezébe vesz végre egy dobozt, mintha csak nézné, de akkor pillanat alatt lecsapnak rá a többiek s kimarják kezéből s neki a többi élelemnek, tépik-kapkodják szét mélyebb hangokon visítva, mint előbb. Két banya sonkán veszekszik, egyik a másik hajában, az meg a kövér sonkával püföli emezt kiáltozva. A sonka leesik végre, egy harmadik fölkapja, mire elengedve egymást erre rohannak mindketten. Kövér liszteszsákok már felhasítva s a fehér liszt a tűztől vörösre festve világít az udvaron, száll szerte, föl, összekeveredik a hulló pernyével, mint varázslatos tűz-eső... A vörösszakállu megjelen a kisajtóban nagy kulcsot szorongatva s ordít:

- a pince... - aztán int és rohan el oldalt, többen utána. A konyha mögött a vasajtó, mely levezet. A vörösszakállú kinyitja a dobbanó pinceajtót, aztán lebotorkál a lépcsőkön, de perc mulva jön is vissza, keze teli üvegekkel. Bugyborékoló hangon felröhög s egyik hosszú üveg nyakát a vasajtóhoz koppintja, mire a kettévált üvegből földrecsordul a jó bor s szaga szétárad menten. Úgy iszik aztán a vörösszakállu, még meg is vérzi száját a csorba üvegen, aztán nekifordul megint a pincének. Ott már azonban üvegekkel megrakodott alakok bujnak elő, oldalognak tovább. Négyen hasas hordót vonszolnak ki nagy egyetértéssel... A bíró kijön az előcsarnokból nyugtalanul, kezében egyszerű fogast szorongatva, melyet valamelyik cselédszoba faláról akaszthatott le, hogy kihozza - és most látva, ami itt kinn történik - kétségbeesetten pislogva füsttől könnyes szemeivel, félhangosan egyre csak ezt hajtogatja:

- emberek... emberek...

Kinn, szerteszét hevernek a holmik a földön. Páran ott mászkálnak a bútorok között, de legtöbb asszony a földön guggol egy-egy kis halom élelmiszer előtt, készen, hogy rávesse magát, ki hozzá közeledne. Olyik csámcsogva fal valamit. A legények meg ki-be jönnek megrakodva ki üvegekkel, ki mással. Amelyiknek van valakije ott az asszonyok között, hozzá viszi amit hozott, aztán ujra be. A bíró csak ott áll... szeme hunyorog, piszkos könnyek folynak belőle, kezében a fogas.

Akkor egy nagyobb roppanás hallatszik s benn egyik emeleti ajtó, mintha robbantották volna - kivágódik, nyomában füst és láng fujtat ki s a földszinten is erőteljesen hallatszanak a pattogások attól. Akik a bútorokat hordják, ijedten igyekeznek kifele, csak a pincéből cipelik továbbra is oly nagy bátorsággal a hordókat. Hárman épp egy jókorát cipelnek, de igen inog a lábuk. Ahogy a lépcsőhöz érnek, mely bevezet az udvarba a kőjárdáról - egyikük csak megbotlik, engedi el a hordót, mire az nagy döngéssel szétvágódik a lépcsőn, a bor belőle meg patakokban csurog le. Rohannak erre ember, asszony, gyerek s nagy ordítozással ki edénybe próbál fogni, ki markolva szürcsöl, ki meg egyszerűen nekifekszik, jó hasra és lafatyol... Fenn, tetőn már égnektör a lángözön, üszkös gerendák görbülnek ott sírva és fujtatva... ablakok okádják a füstös lángot fönt s pattogzik a fal vakolata. Egy gerendavég zuhan, s nyomában állati ordítás: egyik fejére kapta az égő áldást. Négyen, kik fenenagy szekrényt cipeltek éppen le a lépcsőn, dobják azt s futnak hátrább, szétlökve a szürcsölőket, meg elcsúszva a kiömlött boron s káromkodva-gurulva, de aztán föl se kelnek onnan: a bor még mindig csurog a széttört hordóból. A dobott szekrény szétnyílt, a ruhaholmik belőle kibuggyantak. Most az asszonyok, lányok következnek aztán. Mit ilyenkor a sziporkahullás, tűzcsata, a lesujtott kínordítása! - rohannak s neki sikítozva a ruhaholminak. Őrültmód kapkodnak ott, perc alatt széthordva-tépve nehéz, régi sok ruha s szövetféle, talán az öreg mérnök asszonyáéból valók még, meg foszló selymek, fehér és színes terítők, alsók, ágyruhák, csipkék... A leütött ott hörög a sarokban. Egész fekete a képe s égett, vérző fejét piszkos kendővel nyomkodja, de a vér csak átüt rajta mindig s az is egész fekete. Oda se neki a többi... ni egy némber fölugrott a szekrényre s valami rudas-szerszámmal űzné el a többit, hadonászva, a maradékról. De azok se hagyják: félszemű golyvás banya hátulról odalopódzik s megkapva a fennálló szoknyáját - lerántja onnan őt, hogy kalimpálva esik hanyatt. A többi rá - és ütni, karmolni kezdik, mígcsak tépetten, sikítozva el nem rohan, lobogó sörényével és kilógó ráncos fél-mellével, véres hasítással homlokán, ugrálva.

A tócsát fölnyalták már nagyjában, csak szaga érzik erősen. A ruhák már messze kerültek, szét a többi zsákmány mellé. Egyik lány, ni - ott öltöget magára valami nehéz, uszályos ruhát, oda se figyel, hogy közel áll a házfalhoz, honnan folytonosan potyognak, pattognak le az égő darabok. Aztán hát leszakad rá egy féligégett ablakráma csomó törmelékkel és akkor ordítni kezd. A ruha ugyan valahogy felfogta az ütést, de azért elég neki így is. Ruhája meggyulladt, maga meg vinnyogva ugrál-vetődik, lerogy meg fölugrik, kergülve tántorog, de hiába: ég már haja is és vére sisteregve gőzöl a tüzes szöveten. Már ott tekergőzik a földön, visszacsúszott égő szoknyáiból fehér és piros lábszárai mint veszkődő kígyók - táncolnak, vonaglanak. Aztán elcsendesül. A láng elaludt a nedves, véres ruhán, most meg sűrű, égettszagú füst párázik onnan... Oda se neki a többiek: a lépcsőn egyik teleivott legény most kapkodja a mellette bort nyalt asszony derekát s rántja magához. Az ordít, de a legény nem enged - aztán legurulnak mindketten pár lépcsőfokon a puhább földre. Távolabb üvegekkel hadonászva énekelnek, kurjongatnak az emberek. Lányok, páran, fantasztikus ruhákat magukraszedve ugrálnak mámorukban. Vén, golyvás, kócos banya aranybrokát köpenyben, valami kékszínű kendővel fején áll s nézi a tüzet, hogy a vérvörös, ugráló fényességben mint elátkozott, pokol mélyéből felhozott boszorkány tűnik fel... Egyik földszinti ablakban ott ül a vörösszakállú, iszik, aztán vágja falhoz az üveget. Egyik lába benn, másik kívül lóg le, mintha lovagolna, úgy kurjongat, hatalmas golyvája kocsonyásan reng ritkás szakálla tövén. A házban már senki... de ni: - a bíró ott botorkál, megtorpan, motyog, mutogat valamit a kezében szorongatott kis fogassal. Arcán most is az a gondterhes kifejezés, de szemei tágak és úgy csillognak most. Szuszog s nézi a fölötte recsegő emeletet, az égő lépcsőt, dúlt házat, betörő lángnyelveket, hulló szikrát. Néha görcsösen megmozdul, izma odafeszül, mintha bele akarna rohanni, ahol a legpirosabb...

Akkor egyszerre irtózatos ropogással szétbomlik tető, emelet s az egész massza leszakadva a földszintre zuhan. Nyílegyenes lángkévék szöknek fel, a fény megtízszereződik s elönti az eget végig a millió tűzsziporka, a felverődött pernye, tüzes por, füst meg felhőkben gomolyog el. Csak a csonka, omlott falak állnak, merednek feketén, belül égő, zuhogó lángcsata tombol... Ahogy a nehézfüst elül, a felnőtt fényben jól meglátni mindent. A bírót ott, a bejáratban borította el a törmelék, egyik keze látszik csak ki a füstölgő, égetthús szagú halomból. Végre kiengedte a fogast: öreg, bütykös ujjai szétnyílva, feszülve merednek. A vörösszakállú üvöltve ugrott le az ablakról s rohant ki, el a háztól a szakadó tűzzáporban. Kapott párat s haja meg szakálla is meggyulladt, de a kezében levő üvegből hirtelen fejére önti a bort, aztán, túl a veszélyen, gurgulázva kezd röhögni leleményességén, a tűzre mutogatva: az akart rajta kifogni!...

A föl-le hullámzó lángok éles árnyékokat vetítenek szét s az ide-oda ugráló őrjöngők földön táncoló árnyékaikkal olvadnak össze, az egész kép: mint pokolfenekén torba vadult ördögsereg kín-vigassága... az élet igazi arca... a test tiszta győzelme lehányt igákon túl... visszaálmodása ős-életnek... igazi arcunk medúza-tükre...

Egy-egy, lányraaggatott fehéres szövet, ruhaholmi erősen kiviláglik a tarkaságból. A röhögve ordítozó vörösszakállú is látja. Koromtól fekete, égett arcával ugrik is egy fehér lányhoz s rántja róla a ruhát. Mikor már buggyan a fehér mell, utánakap - de az, mint gumi, kipattan újjai közül. Erre aztán rekedtre kanul ordítása s neki kétkézzel a lányszoknyának, meg sem áll, míg lent nincs az. Hogy aztán kinn a fehér jó comb is, hörögve nyomintja hátra a sikítót, kinek nem liliom a dereka, hát hanyattesik egyenest a földre. Ott már aztán nincs is védekezés... meg az Éjszaka a lányon is rajta: nyomakodnak-szuszognak hát... élet indul hát méltó ágyban. Kapálódzik a fehéres comb a piszkos nadrágszárak között. A tűz zenél hozzá a részeg, ordító-éneklő árnyak táncolnak... Egy sarokban páran holtrészegek már, csak feküsznek. Pár könnyebben sebesült jajgat vagy káromkodik. Arrébb, a virágágyakban nehéz mámorvirágok nyílnak: fiuk-lányok fekve ott egymáson, ki viaskodva, ki megadva. Egy meztelenre cibált alak rohan el a fák közé hosszú, vékonylábú legénytől üldözve, visítozva. A lány botlik s elvágódik nyekkenve, a fiú rá, gurul is még párat utána, de aztán ott marad fekve, el is alszik csakhamar, míg a lány bicegve sántít tovább, egy rongyot kapva maga elé. Egyik hordó tetején némber üvöltöz borosüveget lóbálva, odébb két ember veri egymást, de leesnek, aztán úgy, összeölelkezve elalusznak. Hátrább két banya óvatosan cipel szakadt liszteszsákot a falu felé. A lángok megcsak zúgnak s repednek a falak... Hordók, törött üvegek közt részeg alvók, éneklők - máshol kurjongva, tántorogva táncolnak. Körül a bútorok össze-vissza hányva, meg a kihordott holmik: képek, dísztárgyak, ép és összetört edények. Pár gyerek mohón zabál valamit, mások meg ott kutatnak a holmi között, szemük különös fényben csillog nekik is.

Zúduló ropogás megint szétcsap s a föld is megdobog: beomlott a főfal, rázúdulva az égő tömegre. Hamu és porfelhő szétszáll s utána, mintha megelégelte volna, szűnik a lángolás. Alig páran vannak lábon még. Kettő a falu felé botorkál összefogódzva, de egyikük lefekszik, csakhamar, aztán egy dülöngél már csak.

Szikrazápor, füst, por, pernye, égés meg borszag, hortyogás, nyögés... Aztán csendesül mindez. A tűz is hunyódik, fénye nem lobog már, nem zúg láng, nem pattog fa...

Benn a faluban még egyre vonítnak a kutyák...

Kelet felől az ég már halványodik. Az összedőlt falak közül apró, kékes lángnyelvecskék ugrálnak elő márcsak itt-ott. Sziporkaeső már nem pattan föl s a vöröslő izzás halványul... És győz a reggel: elfeketíti egészen az izzó romhalmazt a növekvő világosság, csak a kicsapkodó forróság sejteti, hogy ott belül még tüzes kemence az egész. A felnőtt fény aztán furcsa képet tár föl: a hordók, mint óriási állatok, bontakoznak elő. Aztán a széthányt bútor, törött üvegek, arrébb a dúlt virágágyak, közöttük a mámoros alvók... De más mindez ebben a fényben... A vastagon lehullott pernye s hamu, mint dér, fekszi meg a kertet, emberalakokat, mindent. Az égés és borszagba most valami facsaró, izzadt emberszag is vegyül, de néha csak a felcsapódó friss, ujjongó hajnalszél tiszta illata érződik. Hortyogás, nyögések... alvó arcokon gyűrött, kormos fáradtság, bamba közöny. Hervadt, sárga a bőr, csípás a szem, olyiknak nyitott szájából nyál öklendezik. Néha leverődik a füst, akkor pillanatra eltűn minden, aztán megint egyszerre ott az egész kép... Lassan megérnek a rozsdás felhők égőpirossá és egyszerre fölbukik a sugárzó aranyözön egy felhőrongy szélén... Az új élet hangja szállt át mindenen, végetért a reggeli szent tisztulás: állatok, fák ébrednek, friss szél álmosságot kikerget egyszerre... Csak szemben a hegy... félig sötétben, komoran ahogy ott ágaskodik...

Megmozdulnak a kábultan alvók is. Egyik felül, aztán úgymarad percekig, megmerevedve, bambán. Mások is ébrednek a hűs hajnalban: egyik lány, szemét nyitva, hirtelen sikoltozni kezd, úgy löki le aztán magáról a legényt, kivel együtt aludt. Akkor legtöbben felébrednek: néznek, mormognak, szemük dörgölik... Lányokról letünnek az idegen ruhadarabok, kik szégyenkezve sompolyognak a falunak. Az emberek fölkecmeredtek már mind, s most ott állnak tömegben, összehúzódva mind egymás mellett, mint riadt birkanyáj. Egyik-másik magában motyog, de szót ki nem érteni belőle. Egyiknek kezében félig teli borosüveg maradt: ránéz, aztán leejti a földre, hogy a bor bugyborékolva folyik ki belőle.

Úgy össze vannak húzódva... olyan kicsinyek, álmosak, fázósak mind. A vörösszakállú egész töpörödött, öreges és égett hajával, szakállával inkább nevetséges, mint félelmetes... Félénken mutat oda a füstölgő romokra:

- a tűz... éjjel... tűz...

aztán fejlehajtva, sunyin elindul a falu felé... A többiek is oszolnak már egyesével. Egyik se néz már a másikra és mind futna már, ha a többi nem látná. Egy öregebb alak megáll az uccaközépen s a hegyet nézi. Motyog valamit s megfenyegeti kezével, de csak óvatosan, mintha azért félne is tőle...

Már alig páran vannak csak a romoknál. Egyik megszólal:

- majd a bírónak meg köll mondani, hogy... - de aztán nem folytatja. Így kiürül a kastély udvara lassan. Az uccán csöndben mennek, csöndben eltünnek, kiki a maga viskójában. Percek mulva néptelen a falu. Ha egy-egy kutya elő nem ugatna valahonnan - hát egész kihaltnak lehetne hinni.

A füstölgő romok feketén meredeznek a reggeli napfényben. A nap lassan följebbkúszik az égen. Egy földön heverő ezüsttálca szikrázva csillan meg hirtelen a felütődő fényözönben...

Benn a szobában összehúzódva hever ágyán az öregasszony. Olyan kicsi a teste, mint gyermeké. A sok kendő, miegyéb le van szórva szerte a földre: utolsó vajúdásában dobálta le magáról. A nap beszökken s rávilágít az asszony nyitva maradt szemefehérjére. Arca olyan, mintha nevetne, nevetne valami ördögi, rémes vigyorgással... Talán utolsó pillanatában megérezte az életet és most kineveti a többieket, kik ittmaradtak.