Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám

ELEK ARTÚR: A VIZIVÁR

Az égre nevető nagy kék tónak föle a folyó, amely a világ kezdete óta kicsordul belőle és lassú folydogálással addig folyik, amígnem útját állja, azután elnyeli a nagy sárga folyó. A tótól kapott vizének kékjét közben zöldre színezik a föld festékei, melyeken sárga színeire bomlik a napsugár. Lassú folyásában egyhelyütt kiszélesedik a zöld folyó medre, nagy tóvá tágasodik, melynek partja ingovány, sás és nádas. Időtelen idők óta Mincio a neve a lassan folyó, meg-megálló és búsan elmélázó víznek. Sápadtzöld tükre fáradtan mutatja a kéttornyú zömök várnak és a vele összenőtt kastélynak képét.

A két harcias építménynek a zöld víz volt a védelme küzdelmes évszázadokban. A zöld víz, amely megközelíthetetlenné tette őket és melynek az volt a híre, hogy benne lakik a sárga halál, a lusta szörnyeteg, amely puszta lehelletével seregeket és országokat pusztít el. Régi krónikákban is meg vagyon írva, hogy a tespedő zöld vízben a halál csirája várja kikeltét, és lassan ölő mérgét nem kerüli el senki. S mégis évszázadok óta áll a város és élnek benne az emberek. Meg is halnak, de kiki a maga idejében, s a temető még sohsem volt népesebb, mint a város utcái. De míg más városok népe szaporodik, terpeszkedik, növekvő tömegével feszegeti városa keretét: le kell bontani körüle a várabroncsot, hogy elférjen és új épületeket szükséges a régiekhez ragasztani, ennek a városnak népe évszázadok óta változatlanul elfér a maga burkában. Évszázadok múlnak úgy, hogy egyetlen új ház nem épül benne. Ez a város nem nő és nem apad. Népe talán sohasem töltötte meg egészen, és ma is tág neki a város.

Csöndes utcák, kihalt, puszta terek. Az utcákban hámlott falú régi paloták, amiknek már régen nem viseli gondját senki. Az utcák kövei között nekibátorodott fű, annak jeléül, hogy nincsen, aki letapossa, sem ember, sem állat. S az a csöndesség, amelyre alig van példa a dalnak és zsivajnak gyönyörű hazájában! A kevés vér, ami a város ereiben kering, egy-egy térnyi és utcányi területen gyűlik meg: ott fut össze délben és este a város élete, ott nyüzsög az ember és harsog a jókedv. A város nagyobbik részét mintha a tespedő zöld vizek lidércnyomása feküdné meg. A csöndes utcákban csöndes házak hallgatják az idő percegését, a csöndes házakban csöndes emberek születnek, élnek és halnak meg csöndesen. Békés, szívszorongató csöndesség.

Ilyen volt itt mindig az élet? Abban az időben is, mikor a kéttornyú várnak és a csúcsíves kastélynak még fejedelmi lakói voltak? Nehéz ezt a várost másmilyennek elképzelni, mint a csönd városának. Mikor körötte rabló hadak garázdálkodtak és tűzoszlopok jelezték útjokat, mikor dúlva és fosztogatva vonult végig az országon a francia király vad serege, ez a város nyugodtan nézegette magát zöld vizének tükrében. Őt elkerülték a hadak. Féltek a zöld víztől és titokzatos erejétől. És ravasz és bölcs urai értették a módját, hogyan kell a veszedelmet csellel, rábeszéléssel, vagy árulással elhárítani felőle.

Úr és zsarnok egyet jelentett akkor. Fortéllyal és kegyetlenséggel lett a polgárból polgártársainak ura. Nyakára ült felebarátainak és ült rajta addig, míg nála is fortélyosabb és kegyetlenebb ellenfél nem bukkant föl. A ravaszabb és elszántabb huszonnégy óra alatt véget vetett az elbizakodott uralmának. Huszonnégy óra elég volt azokban az időkben ahhoz, hogy évszázados nemzetségek eltünjenek, hogy miután mindenki elfordult tőlük, megmaradt híveikkel legyilkolják minden tagjukat, az asszonyt és a csecsemőt is. Mert az asszony gyermeknek adhat életet és a csecsemőből ember lesz, ki bosszút áll a legyilkolt testvérekért.

A csúcsíves árkádú kastély gondolattalanul néző ablakai sok ilyen borzalmat láttak. Látták aztán a győztes nemzetséget bevonulni az üressé lett kastélyba. Majd látták szomszédságukban a kéttornyú várnak lassú emelkedését, vad bástyáinak, fogazatos roppant tanainak növekvését. A győztesek biztosítani igyekeztek magukat. A kastélyból a várba költözött az élet. Az idegenben ragadozó gazda oda tért meg prédájával és zsoldban szerzett kincseivel. Oda hívogatta a művészeket is, hogy a vasfogú építményt otthonná alakítsák. Áll még a Hitvesek Terme és megsebzett felülettel, kopottan s mégis halhatatlanul élnek benne a nagy padovai mester falfestményei. A nemzetség első hatalmas nemzedékét örökítette meg rajtok, a kuktasüveges és fáradtszemű férjet és apát, amint trónusán ülve mond valamit egyik hívének, s mellette Németországból hozott hitvesét, a leffentyűs fehér főkötője alól komolyan és kemény arccal néző Brandenburgi Borbálát. A két fejedelmi személy körül udvari emberek, combig harisnyás lábú udvari férfiak és kontyba kötött hajú nők. Azután a fejedelmi pár gyermekei, ünnepi ruhás, deréktől fogva ráncba rakott tunikájú ifjak. S a többi fal festményein más-más csoportosításban, mint más-más jelenetek szereplői, ugyanazok az alakok. A vadászatról megtérő lassú és súlyos házigazda, rengeteg hátaslova és vicsorgó fogú kopófalkája. És a háttérben édes színekben derengő ég és várakkal megtetézett csodálatos helyek.

Egy másik freskón a vékony lábszárú fejedelmi apa, amint apró gyermekei között a bíborosi kalappal hazatért fiát fogadja. Furcsa komolyan néznek a kép alakjai: nem egymásra, hanem vagy a néző szemébe, vagy merőn, nem tudni hová, talán a maguk bús jövendőjébe. Bűbájos építmények, várkapu, szobrok, oszlopos árkádú templom, tornyos várfal és leghátul a Bábel tornyához hasonlatos vár, melynek teteje a felhőkben vész el, mutatatják szépségüket valami gyermeki büszkeséggel a szende bájú tájon. A mennyezeten pedig a bárányfelhős mosolyú ég tekint be a balusztrádos kerek kupolanyíláson át. Szárnyas angyalkák könyökölnek a kerek rácsra, tarka páva nyujtogatja közülök a nyakát, egy-két pajkos angyalka vakmerően a balusztrád elé áll és a szédítően keskeny párkányon veti meg párnás lábacskáját. A ház úrnőjének főkötős feje is áthajlik a könyöklőn, mellette tarka keszkenőbe csavart fejű szerecsen szolgálója. Az angyalkák testvéreikre, a szomszédos fal pillangószárnyú angyalkáira néznek le, kik ágaskodva, lebegve és lobogva emelik, támogatják vagy húzzák a nagy emléktáblát, mely a Hitvesek Termének történetét örökíti meg kőkemény latin mondatokkal, és a nagy Lodovicót és hitvesét, Borbálát, végezetül pedig a festmények "incomparabilis“ mesterét, Andreas Mantinia Patavust magasztalja.

Ez a helyiség volt a hálószobája a Gonzaga-nemzetség első nagy alakjának. Ez lett utóbb az ágyasháza marcona fiának is, a hadkeverőnek és zsoldosvezérnek. Idehozta a messzi Ferrarából ifjú hitvesét, a gyermekleányt, hogy itt, a zordon kastély zordon falai között korának legsugárzóbb jelenségévé fejlődjék.

A lelkével, szellemével, egyéniségének az illatával ma is tele az ősi várkastély. Vannak szobái, melyekben négyszáz év óta alig változott valami. Az egykori fényesség megkopott, egy és más a helyéről elmozdult és eltűnt, de ahhoz, ami egykor volt, semmi új hozzá nem tevődött. Olyannak maradt, amilyennek Isabella d'Este lehelletére támadt. Nagy és óriási termei is vannak. De ő nem bennök lakott, hanem kicsiny szobákban. Azokat a maga ízlése szerint díszíttette korának legelső művészeivel. Festőket csalogatott magához, hosszú levelekben magyarázgatta nekik szándékait és bírálta meg munkájukat, sokszor szigorúan. Márvány a kerete a kicsiny szobák ajtainak és faragott medaillonok díszítik őket. A mennyezet aranyos faragásai kék alapon domborodnak. A faragások cikornyái között Isabella büszke jelmondatai játszanak bujócskát. Micsoda férfilélekhez méltó fogadalmak. NEC SPE NEC METU... UNUM IN TENEBRIS SUFFICIT. És titokzatos jelek, hangjegytöredékek, ismeretlen szavak kezdőbetűi, vagy számok, melyeknek értelme elveszett.

Ezekben a meghitt szobákban bomlott ki Isabella fiatalsága s érett meg varázsló és bölcs asszonyisága. Itt tanult meg szeretni, a harctereken tusakodó uráért aggódni, itt fejlődött ki benne a gondos háziasszony, ki szemöldökének mozdulásával igazgatta az óriási udvartartást. Itt tanulta meg a politika tudományát és fortélyait, azt, hogy szép szóval, kedveskedéssel és ajándékkal hogyan lehet a veszedelmes hatalmasokat lábukról levenni és baráttá tenni. Itt volt férjének helytartója és kicsiny államának bölcs kormányosa, kicsi és nagy bajainak elhárítója, népe fájdalmainak meggyógyítója. Innen küldözgette világgá leveleit, hosszú lélekzetű írásait, melyekben messze járó urának beszámolt minden otthoni eseményről és melyekben kora fejedelmeinek mondott kedvességeket. Innen szervezte meg azt az ügynöki sereget, amely fölhajtotta számára a művészet fölszabadult kincseit. Nagy gyüjtőtehetség volt, mert érzéke volt az igazán művészihez és értette a módját, mint kell az alkalomra lecsapni s a művész, vagy a gyűjtő halálával gazdátlanná lett tárgyat azon hirtelenében megszerezni. Korának hírességei múzsának tisztelték. Költők, tudósok voltak boldogok, ha környezetében megtűrte őket. A világ hatalmasainak diplomatái hódolva borultak elébe, és Itália álmodói sokáig vele álmodtak. A bűvös arcú asszonnyal, kinek sejtelmes szépségét lehellésszerű rajzával a Gioconda festője örökítette meg.

Paradiso a neve a paradicsomi kis lakosztálynak. Ablakaiból mindenfelől a tó látszik, a "középső“ és az "alsó tó“ - sápadt fényű smaragd-abrosz, fölötte a kék ég. Az udvarokból és a kicsiny kertekből a nyártól mámoros virágok illata árad be. A gránátalma virágában ujjongva lüktet a karmazsin vér s a magnoliafa citromillatu fehér virága élettől duzzadón feszegeti zöld bimbaját. Ők talán még látták a szép asszonyt, kiben olyan szétbonthatatlanul összekeveredett a bölcseség, a jóság és a kegyetlenség zamata. Illatjuk lankasztó nyári estéken összevegyült az övével és boldog vágyódást keltett ki mindenkinek szívében, aki a palotában élt.

Bizonyára azokban a szerencsétlenekben is, kik a kastély fenekén, lenn a földnek mélyében, ahová a napfény soha el nem jutott, sőt a levegő is alig-alig, az örök sötétségben és nyirokban sínlődtek. Száraz nyarakon, olyankor, ha a tó vize hátrább húzódik, ma is láthatni a bolthajtásos pincékben az egykori lakók üzeneteit. Falba kapart betűkkel örökítették meg nevüket, vagy számlálták a napokat, az órákat és perceket. Panaszos versikékben beszélgettek magukkal, bucsúztak el az élettől, vagy átkozták meg azokat, kik gyászos sorsuknak fölidézői voltak. A börtönök nem szoktak beszélni. De ez beszédes börtön. Szellemek lakják. Sóhajaiktól nehéz lehetett az álma azoknak, kik a fejük fölött éltek, a Paradisóban, pompázatos termekben, vagy ékszerdoboz meghittségű szobákban. De jó álmú emberek voltak és nagy egészségűek. A más ember szenvedése nekik nem volt szokatlan szórakozás. Gyermekkoruk óta látták és tanulták, hogy lehet más élőlényeket megkínozni. Megtanulták előbb az állaton, véres vadászatokon, kegyetlen lovagi viadalokon, majd azokon az emberformáju szerencsétleneken, kiket sorsuk járékszerül vetett elébük.

Ritkasággyüjteményükben nagy becsülete volt az élő anyagnak, a félretorzult embernek. A ferdevállú, púpos, a sántikáló udvari bolondnak és az udvari törpének. A nyomorult emberroncsok eredendő keserűsége, azon való vigasztalanságuk, hogy vannak és hogy olyan rútsággal megverten vannak, értékes tulajdonsággá lett, amint megtanulták, hogyan lehet torz mivoltával megkacagtatni uraikat. A komor kastélynak ők, a halálosan keserűek, voltak a földerítői. Embervoltukat megtagadva., megalázva és meg-megtiporva, olykor nyalánksággal megvígasztalva, háziállatok módjára szolgálták gazdájukat.

A Hitvesek Termének nagy családi freskóján Borbála grófasszony nehéz selyemuszályába fogódzkodva áll egy csöpp teremtés, egy női törpe. Gyermektestén mereven ül húsossá érett és félretorzult asszonyfeje. A kastély asszonyának kedvence lehetett s olyanformán került a képre, mint ahogyan a kedvenc kutyát szokás gazdája lábához festeni. Isabella valóságos törpeudvart rendezett be a kastélyban. Szép szóval, vagy csereképpen szerezte őket, néha messze földről. A nevezetes Fritellóért, ki apja ferrarai udvarában mulattatta manói humorával a nemesurakat, nem restelt hosszú levelet írni az apjának. Egyéb leveleiben is sok szó esik bizonyos törpéiről, a kedvencekről. Közülök Morgantinónak és párjának, a csöpp Deliának messze földön híre volt. Akrobatatörpék voltak, nagyszerű táncosok, mulatságos bakugrók, "csöpp testükkel nagy dolgokat mívelők“. Úrnőjüket mindenhova követniök kellett, a kíséretéhez tartoztak. S mekkora hahota volt az, mikor Morgantino egyszer úgy megázott kocsijában, hogy csaknem belefúlt a vízbe "mint egy kis csibe“.

A törpe a kor elképzelése szerint külön emberfajta volt, de sajnos, nagyon ritka fajta. Hogy magva ne szakadjon, mesterségesen igyekeztek szaporítani. Isabelle valóságos tenyészetet rendezett be számukra a kastélyban. Morgantinóból és Deliából egy párt csinált, s még meg sem született gyermekük, már ajándékba ígérte Renata hercegasszonynak. Nagy gond volt, hogy vajjon törpe lesz-e az újszülött is? Mikor a gyermek második évét betölti, felajánlja Renatának. "Bizonyosan megmarad törpének“ - nyugtatja meg barátnőjét - , "ha nem is remélhető, hogy olyan csöpp jószág legyen, mint Deliám.“ Férje, a vad marchese, berber ménjeit küldte barátainak ajándékba, ő az újszülött törpéit.

A törpék legmulatságosabbját és legritkábbját Mattellónak hívták. A bohóc és színész tehetsége egyesült benne. Senki sem tudta olyan kacagtatóan a részeg embert játszani. És minden szem könnybelábadt a nevetéstől, mikor csuhát huzott és mint pater Bernardino Mattello prédikálni kezdett. Alighanem az ő kedvéért építtette Isabella a törpék lakosztályába a törpe kápolnát. Mattello istenkísértő tréfáinak az lehetett színhelye. Mekkora gyásza volt az egész udvarnak, mikor Mattello egyszer csak ágynak esett és kevéssel utóbb meghalt. Még a betegágyán, még félholtan is mulattatta urait tréfáival és ellenállhatatlan hatású fintoraival. "A legtöbb embert könnyű pótolni - kesergett a gyászhírre a távolból a férj -, de olyat, mint Mattello, soha többé nem teremt a természet.“ Ritka egy állat volt szegényke.

Külön kis lépcső visz le a hercegi lakosztályból az udvari törpékébe. Tágas és szűkebb helyiségekben, összelapított, alacsony szobácskákban laktak Isabella törpecsaládjai. A falba mélyesztett apró fülkékben állhattak ágyaik, talán szekrényeik. Apró gyermekek méreteihez szabott alacsony és keskeny lépcsőfokok visznek a termecskékbe és szobácskákba. Valamikor jó világításuk volt, - ma csaknem sötétség van bennök. Homály és alattomosan lappangó nyirkosság. Dohos levegő, sűrűn jár benne a lélekzet. Hajdan díszesek voltak ezek a helyiségek, domború stucco-ékítmények borították mennyezetüket és lebegték körül ajtónyílásaikat. Azóta újra egykori díszességében mutogatja magát a törpék kicsiny rezidenciája.

Csak lakóiból nem maradt semmi. Nem akadt a törpék között egy költő, egy művész, a jövőbe álmodó? Egyetlen tollforgató, ki megörökítse az Isten nyomorult kisdedjeinek titkos gondolatait, fájdalmát apróra harapott és lenyelt keserűségét? Semmi olyan jel nem maradt utánuk, amiből belső életükre következtethetne az ember? Mind imbecillisek lettek volna, amilyeneknek egy-egy régi festmény mutatja őket? Az a kettő is, mely mostanában a törperezidencia egyik termében függ s egy férfi meg egy női törpét ábrázol. Üres tekintetű, sivár fejeket, olyanokat, mint némely elnyomorított sziklacsúcs, mely csak a vihart ismeri, a testét maró napfényt és a testét repesztgető fagyot. Mekkora vad keserűség gyűlhetett meg ezekben a rabszolgatartó termecskékben, amelyekben a nemes embert kényszerítették emberek kutyasorba. Itt próbálta meg mesterségesen tenyészteni törpe emberkéit a nagy Isabella. Örökössé szerette volna tenni a törpék nemét, emberfajtává különíteni őket, hogy el ne fogyjanak soha és hogy ne a véletlennek, ne a természet gonosz tréfálkozásának köszönjék lételüket. Mily szerencse, hogy szándékát nem bírta megvalósítani. Milyen szörnyű lenne ezen a világon az olyan emberfajta, melynek belső lényege az örökölt és továbbfejlesztett keserűség, az elfojtott gyűlölet és a soha meg nem nyugvó lázadóvágy.