Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · DISPUTA

DISPUTA
«A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF»
TÓTH ALADÁR

Ignotus Pál a Nyugat legutóbbi számában Erdélyi József költészetének «népiességét» párhuzamba állította a modern magyar zene «népiességével». Bár kitünő írótársam hangsúlyozta zenei téren való járatlanságát, egyes megállapításainak kritikai igénye mégis bizonyos kritikai megjegyzéseket provokál.

1. Ignotus Pál mélyreható különbséget lát abban, hogy míg Erdélyi közismert népi elemekkel dolgozik, addig Bartók és Kodály zenéjének népi elemei forradalmian ujszerűek voltak és merészen szembehelyezkedtek a magyar népzenéről kialakult köztudattal. Ez a szétválasztás azonban esztétikai szempontból mit sem mond, mert tulajdonképen nem Erdélyi költészetét különbözteti meg a modern zenétől, hanem a népköltészetről kialakult köztudatot, azaz korunk irodalmi műveltségét határolja el a népzenéről kialakult köztudattól, azaz korunknak még fejletlen zenei műveltségétől. Ignotus Pál szétválasztása tehát csak azt mondja, hogy míg művelt társadalmunk már ismeri népköltészetünk eredeti remekeit, addig népzenénk eredeti remekei Bartók és Kodály fellépésekor ismeretlenek voltak és a népies műdalokhoz s a belőlük táplálkozó mai cigánymuzsikához szokott fülekben ujszerűen, idegenül csengenek. De még ez a megkülönböztetés is csak relatív: hiszen társadalmunk még ma sem ismeri eléggé a népköltészetet, másrészt pedig régi népzenénk sem merült teljesen feledésbe; sok olyan «művelt osztályhoz tartozó» városi urat ismerek Erdélyből, akinek Bartók és Kodály zenéjében a népi melódika a világ legtermészetesebb és legközismertebb dolga, egyszerűen azért, mert Erdélyben a régi népdalokat jóval gyakrabban éneklik, mint nálunk és ott ezek a dalok gyakran eljutnak a városi ember füleihez is. Egyszóval: erdélyi füllel hallgatva modern muzsikánkat, annak népi elemei ép oly kevéssé újszerűek, mint Erdélyi József verseinek népi motivumai. Erdélyi és modern muzsikusaink igenis közös népi forrásból merítenek. Erdélyi: multszázadbeli névrokonának és Krizának gyüjteményéből, a muzsikusok pedig: az összegyüjtött versekhez tartozó dallamokból. Arról nem tehet sem a költő, sem a muzsikus, hogy míg a népi verseket már a multszázadban összegyüjtötték, addig a hozzájuk tartozó dallamokat csak egy negyed századdal ezelőtt kezdte gyüjteni Vikár Béla, majd utána maga Bartók és Kodály. A művész eredetisége egyébként nem az átvett és feldolgozott motivumoknak, hanem azok egyéni koncepcióba való beillesztésének függvénye. Ignotus Pál viszont ahelyett, hogy Erdélyiben megkereste volna ezt az összefoglaló egyéni koncepciót, a népi elemek «eredetiségét» kereste és így zenei műveltségünk elmaradottságából muzsikusaink javára olyan előnyt kovácsolt, melyből valóban semmit sem kér Bartók és Kodály géniusza. Ellenkezőleg Bartók és Kodály szívesen osztozna Erdélyi szerencséjében és nagyon örülne, ha népzenénk kincseivel nem kellene «megdöbbenteni» a magyar füleket; muzsikusaink többször elpanaszolták népzenéről írt tanulmányaikban: milyen kár, hogy népzenénk dallamait nem gyüjtötték össze már akkor, mikor a verseket összegyüjtötték és hogy ezek a dallamok így kivesztek a művelt osztályok köztudatából.

2. Ignotus Pál Bartókkal és Kodállyal kapcsolatban «melódiátlan melódiákról» beszél. «Melódiátlan melódia»: ezt nem értem. Bartók és Kodály zenéjét azonban értem és ezért tudom, hogy ez a muzsika tele van bűbájos dallamokkal, csodálatosan zárt, orgánikus melódiavonalú témákkal, tudom, hogy ezt a muzsikát a modern zenében mint a szigorú dallamvonal-rajz, a melódikusság reneszánszát üdvözölték, hogy ez a zene a magyar népzenéből olyan új «Cantus firmus»-t merített, mely Debussynak (és általában az impresszionistáknak) érzékenyen vibráló, tuldifferenciált dallamvonalai után, igenis úgynevezett «leegyszerűsödést» jelentett (leegyszerűsödést: abban a külsőséges formai értelemben, ahogyan ezt a szót Ignotus Pál használja cikkében). Ha Ignotus Pál azt mondaná, hogy Bartók és Kodály melódiája, mint minden igazi művészé, új és egyéni: ezt érteném. De «melódiátlan melódia»? Csak nem akarja kitűnő írótársam a zseni nagyságát a nyárspolgár-pukkasztás mércéjén lemérni?

3. Ignotus Pál szerint Erdélyi egyáltalában nem hasonlít Kodályhoz. Ellenben Bartók igenis hasonlít Adyhoz. Hasonlóságokban nem igen érdemes vitatkozni: az egyik azt mondja a gyerekre, hogy a papához hasonlít, a másik azt mondja, a mamához hasonlít; ilyenkor az a legfontosabb, hogy a papa-mama-gyerek: egy család. Ezért én is csak azt mondhatom: Erdélyi hasonlít Kodályhoz, Ady is hasonlít Bartókhoz: mert mindegyikük poéta és magyar poéta. - Persze beszélgethetnék még más hasonlóságokról, teszem ilyenekről: Erdélyi annyiban is hasonlít Kodályhoz, hogy ő is fokozott mértékben merít a népköltészetből, de talán még inkább hasonlít Bartókhoz, mert akárcsak Bartók, nemcsak a magyar, hanem a román népköltészetből is merít stb. stb. Bartókot (Kodállyal szemben) Ady közelebbi lelki rokonának mondani, úgy, ahogy azt Ignotus Pál cselekszi, természetesen már merészség. Hiszen amit Ignotus Adynak múltbanyúló kapcsolatairól mond, az sokkal jobban illik a Balassit, Csokonait, Berzsenyit megzenésítő, virágének- és kurucnóta-tónusokat idéző Kodályra, mint Bartókra. Bartók különben is a magyar művészettörténet egyik legizoláltabb jelensége, akinek közelebbi rokonságait még találgatni is alig lehet, amolyan üstökös-féle tünemény, amilyen volt a magaidején és magamódján Petőfi. Adyra engem Bartók alig emlékeztet, ha már valakire, akkor inkább (ismétlem: talán!) a tragikus, zord pusztaságokon ragyogó, fényes álmokat idéző, viziós Vörösmartyra; de itt is: Bartók szenvedélye embertelenebb, álmodozása szűziesebb, gyermekibb. Annyi bizonyos: olyan plauzibilis párhuzamot mint Adynak és Kodálynak vallásos-biblikus költészete, (melynek legszebb megpecsételése az «Ádám, hol vagy» dal) Ady és Bartók között nehéz lenne találni. Legalább is ilyen párhuzammal Ignotus Pál adósunk maradt. De hagyjuk a «hasonlóságokat», a «különbségek» mindig termékenyebbek, hiszen rajtuk keresztül láthatjuk meg igazán a valódi összetartozásokat. Ahogyan Osvát mondja: «A Rész önállósága az Egész csele. A teremtményeiben élő Bölcseség divide et impera-ja.»

4. Nos, Ignotus Pál beszél a «különbségekről» is, azaz azt mondja, hogy nem ő mondja, csak hát úgy hallotta, hogy Bartók ilyen, Kodály meg amolyan, hogy az egyik kultúráltabb, a másik erőteljesebb és így tovább. Véleményem szerint ha az ember értékelő ítéleteket kölcsönöz másoktól, akkor nem elég azt mondani, hogy «úgy hallottam», hanem meg kell nevezni a forrást, ahonnan ezeket az ítéleteket vette, mert az esztétikának nem lévén objektív mértékegysége, súlyosan esik latba, hogy valamely értékítélet kitől, miféle szellemtől származik.

Végül még egy, egészen szubjektív megjegyzés:

Erdélyi Józsefet, függetlenül «népiességétől» és függetlenül attól, hogy hasonlít-e Kodályra vagy sem, tisztán mint egyéniséget tartom igazi költőnek. Népi vonatkozása nem «érdem», hanem sajátság, igaz, hogy olyan sajátság, melyet nagy általánosságban minden nagy költőben megtalálunk. Gyulai Pál mondja, hogy alig képzelhetünk el olyan nemzeti költészetet, melynek legalább egyik eleme nem a népköltészet. És még valamit mond Gyulai Pál; azt mondja: «Amely esztétikus nem tudja élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és sajátságos» - majd hozzáteszi: «Csodálatos, hogy kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja méltányolni, csak a népiest tartja isten csapásának».

Ez nem azért igaz, mert Gyulai Pál mondta, hanem azért mondta Gyulai Pál, mert igaz. És úgylátszik az öreg Gyulai igazságai ma ép olyan aktuálisak, mint voltak hatvanhat esztendővel ezelőtt.