Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · DISPUTA

DISPUTA
«A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF»
TERSÁNSZKY J. JENŐ

Kedves Ignotus Pál!

Nem haragudhatsz, ha azzal kezdem, hogy nehéz vitatkozni veled. Magad jelented ki, hogy elfogult vagy, sőt «male-volens» jelzővel látod el egy kritikában a bekezdő cikkedet, ami egyenesen rosszindulatot jelent magyarul.

Hát rosszindulatúnak ugyan nehezen tudlak elképzelni téged, az elfogultságot azonban, ha nem is hangsúlyoznád, magam fognám rád ebben a cikkedben.

Kihívsz erre a vitára, mert hiszen Erdélyi kritikusai közül egyedül engem említesz meg, hát kérlek, felveszem a kesztyűt.

Gondolom, cikked lényege az, hogy a legfontosabbat kikerülve, melleslegességeket hibáztatsz Erdélyiben.

Item: nem akarod észrevenni ami jót ad, ellenben megrovod őt álnaivkodásáért, a kultúráltság iránt való averzióiért, anélkül, hogy a kultúráltság részese lenne, rossz verseit idézed, kihegyezetten...

Hát mit szóljak erre? Magad is kijelented, hogy nem tartasz a tárgyilagosságra.

*

Nos, ami Erdélyit magát illeti, én már véleményt mondtam róla, amit nem szippantok vissza, elhiheted.

Nem ugyan male, de benevolenciával körülbelől igyekeztem Erdélyiről való kritikámban megmondani, hogy bizony én is sok versét rossznak találtam. A hangom ugyan temperált és tapintatos volt, dehát itten legyen meg a vita hevének is a magáé.

Ennyiről lehet szó, ami magát Erdélyit illeti ebben a dologban.

Ámde te itt-ott általánosítsz megállapításaiddal és kitérsz ügyekre, amiket már nem Erdélyire, hanem bárkire vonatkozóan, okvetlen kontrollálni kell.

*

Ignotus Pál, azt hiszem, kritikusi szeszélyességed kiterjed az eszmesorakoztatásodra is kissé.

Koncedálom, hogy sok igazat és érdekeset mondasz, de aztán valahogy helytelen irányokba ferdülsz, túlzásokba, rossz következtetésekbe. Ezért nehéz megfogni pontosan a megállapításaid velejét.

Egy dolgot ideírhatok máris egyszerű, bővített mondattal. Ez az, hogy hitem szerint Ignotus Pál, túlbecsülöd azt a bizonyos kultúráltságot. Nem is szólva arról, hogy egy költő számára majdnem selejtes dolognak is védelmére kelsz, amit irodalmi napi-jólértesültségnek mondanék. Teszed ezt pedig úgy, hogy mellette majdnem a tehetséget nyomod alá melleslegességnek.

Hát ez evidens igaztalanság a nevetségig. Általában talán nem, de ha egy költőre vonatkoztatod, akkor föltétlen az.

Ahogy te állítod be aztán, az egyenesen kárhozatos.

Beszélsz Petőfiről, mint aki korának mozgalmait, kultúráját, szellemi áramlatait a kisujjában hordta.

Dehát gondold el, Ignotus Pál, hogy azt nem igen tudjuk, hogy mit használt Petőfi zsenijének az, hogy művelt és jólértesült volt. Ellenben azt pontosan ki lehet mutatni, mit ártott ez neki.

Hiszen csak nem fogsz velem abban vitatkozni, hogy Petőfinek azok a dolgai, amiken Byron és Démoulins, vagy Béranger, vagy kinek a hatása érzik, melléje tehetők azoknak a verseinek, amik sajátos magyarságúak, egyéniek teljesen. Kereken szólva amazokat az idegen levegőjű, dagályos férceket bátran el lehetne égetni mind, Petőfi akkor is éppoly nagy maradna.

Amik igazi, örök remekek, azok a utóbbiak, ahol az idegen hatást teljesen le tudta rázni magáról.

Gondolod, hogy ez a lerázási folyamat fontos és szükséges mozzanat egy költő költészete kialakulásában? Hát ez legalább is vitás. Tulajdonkép egy negatívum. Sokszor tehertétel. Sokszor végzetes csapás.

Gondolj, Ignotus Pál, Kazinczyra és Bessenyeire, akik nem tudták ezt a lerázási folyamatot sikerrel végigcsinálni, mert nem voltak zsenik. Mit tettek? Tönkretették a magyar nyelv szellemét. Rémítő dolgokat csináltak. Ahelyett hogy kinyitották volna fülüket a magyar városok és udvarházak nyelvének, vagy a parasztokénak, vagy a mögöttük levő gazdag kuruc-, hitvita- és egyéb magyar szellemi kincseket turkáltak volna föl, bezabáltak a német és francia, vagy egyéb idegen kultúrából és...

Nohát, kell ehhez tenni valamit?

Nem szállhatsz szembe, Ignotus Pál, magával a művelt nyugattal, aki Petőfiben azt találta legértékesebbnek, ami sajátosan magyar. Mert hiszen, ha a franciásságot és a németességet találta volna annak a kultúrált nyugat, akkor, gondolom, inkább Kazinczy lenne világhires magyar költő.

Mármost nézd, azt hiszem, valahol itt csiphetni el, hogy hol mondasz nagyon becsületes és okos dolgokat és hol ferdíted aztán ezeket téves irányba.

Megrósz egy magyar költőt azért, mert pongyolán, nyers utánzatban melegíti fel a Petőfi modorát. Aztán megrósz egy íróembert, aki ezt a magyar költőt majomszeretettel menedzseli és még a pongyolaságait, utánzását is meg tudja indokolni azzal, hogy helyesebb, ha magyar költő Petőfit, mintha Baudelairet utánozza.

Hát szerintem a dolog így állna. Helyes a megrovásod mindaddig, míg a rossz versekért ezt a költőt és a rossz versek pártolásáért azt az írót rovod meg. Akkor ferdül rosszra megrovásod, mikor azt az elvet akarod kikezdeni, ami nagyon, abszolute helyes elv ettől az íróembertől.

Mert tényleg úgy van: egy magyar költő inkább a belső rosszat is, mintsem a külső jót tartsa szemmel. Ez egyszer biztos!

Arról beszélhetsz, hogy ez a magyar költő egyáltalán rossz költő, akár idegen, akár belső hatás alatt. Arról is beszélhetsz, hogy ez a költő műveletlen ember.

De arról már nem beszélhetsz, Ignotus Pál, hogy ennek a rossz költőnek a rosszaságát abban keresed, hogy nem szerezte meg az általános irodalmi műveltséget. Mert lásd, erre mindjárt azt mondhatom neked, de hiszen kérlek ez a költő egy csomó versén kívül egy csomó nagyszerű verset írt, az általános műveltség hijján. Hogyan helyezed be aztán ezt a te elvedbe?

Veled szemben van érv. Az a bizonyos általános műveltség Petőfivel is iratott egy csomó idegenszerű rossz verset. Adyval is. Kazinczyval csak ezt tette. Ami jó bennük, talán van köze az általános műveltségükhöz is, de ez nem biztos. Az biztos, hogy a zsenijök íratott velük jó verseket úgy, hogy lerázták magukról azt a bizonyos általános műveltséget, hogy hozzátehessenek. És ez nem olcsó ötlet és nem paradoxon.

*

Kodályról és Bartókról beszélsz, Ignotus Pál.

Nagyon tisztázódni fog a fönti vitánk sok, finom disztinkciója, ha egy kis látszólagos ide nem tartozó kitérést teszek saját megfigyeléseim nyomán.

Tudod, Ignotus Pál, én titokban és anélkül, hogy fajmagyar családból, vagy fajmagyar vidékről erednék, rengeteg sok ősi magyarországi dalt, rigmust, kiszólást, szót ismerek, csak úgy, kérlek, anyámtól, kisvárosi polgár szomszédoktól, parasztoktól, szóval nem könyvekből, az életből magából.

Hát, mivel kissé indolens ember vagyok, kíváncsi voltam ugyan, mi lehet az, amit Kodályék és Bartókék úgynevezett elfeledt és ősi magyar zamatú nótának és rigmusoknak portálnak és dolgoznak föl, dehát a békeidők óta csak kíváncsi maradtam.

Végre az idén, egészen véletlen egy művésznő földim elénekelt és eljátszott nekem pár dalt a Kodály- vagy Bartók-gyüjteményből.

Mi a patvar? Hiszen én gyerekkorom óta jól tudtam ezeket a dalokat, más, sokkal érdekesebb szöveggel daloltam is otthon magamnak, mert hiszen másoknak, bárhol, idegen, ósdi, közönyös volt ez a fajta nóta. Holott én akár gyűjteményt csinálhattam volna belőlük, annyit tudtam és tudok.

Gondolod, Ignotus Pál, hogy azért nem kezdtem teleordítani a világot ezzel a tudományommal, mert nem volt elég általános műveltségem, hogy fölfogjam kincseim horderejét, amik lám, ma diadalmasan szaladják be a világot?

Ez nem valószínű nálam, nemde? Úgye már csak a precedensek révén sem, amiknek tudtával voltam, nagybányai festők, Nyugat körül levő írók mindannapos társaságában.

Ellenben majdnem úgy van, hogy az a bizonyos általános műveltség, az a bizonyos irányműveltség érződött előttem olyasvalaminek, ami süket és vak és sánta, így baktat valaminek nyomában, ami sokkal több nála, minek nevezzem? Életnek? Mindegy.

Biztos, hogy ez a bizonyos általános műveltség fölkap és elejt valamit, mint a majom. Nem konzervál, mert tajték, nagy mélyek felszínén eloszlik, újra felcsap, valami ilyen. Mindenesetre rettenetes zsarnok.

Erre hozod föl te Osvát Ernő nézetét, hogy: «Hiába mondjuk, hogy az irány nem mérőeszköz, nem lehet megakadályozni, hogy vele mérjenek.»

Itt abbahagyod ezt a témát. De érzik, sőt meg is mondod, hogy általános műveltséghez tartozónak és értékesnek tartod azt, ha valaki (a költő) verzátus ebben a majomjátékban.

Osvát nem mondja azt, hogy ezzel mérünk, tehát ő is kényszerűleg. Hanem mérnek. Kik? Akik nincsenek künn egy fejjel az ilyen irányműveltség árjából. Akik kinn vannak belőle egy fejjel, azok biztos, hogy a kivételes tehetségek, a zsenik, a nagy gondolkodók. És akik szintén künn vannak egy fejjel ebből, azok a nagy, konzerváló tömeg. Ezek közt lebegnek valahol, akikre Osvát Ernő azt a kifejezést használja, hogy «kényszerűleg mérnek». Kik? Hát nem tudom, merjem-e őket kultúrembereknek mondani? Szóval azok, akik abszolút értékűnek tartják a koruk irányait, a sokoldalú olvasottságot és a többit.

Ne haragudj, Ignotus Pál, de kénytelen vagyok én magam, személyemben is bizonyos lenézéssel és mosollyal lenni ezek iránt az emberek iránt.

*

Még nem fejeztem be ezt a nótagyüjtemény-ügyet.

Ide hagytam azt a részt, ami arra a bizonyos nemzetire vonatkozik a művészetben.

Hát mit szólsz hozzá, Ignotus Pál, hogy én ezek közül a legmagyarabb nóták közül egyet, mint fajoláh népdalt ismertem, csodálatosan bájos oláh szöveggel. Megpróbálom magyarra fordítani neked. Így szól:

Gyere haza János, János,
Gyere haza János, János.
Eredj eredj, majd megyek,
Csak két decit bevegyek!
Húzd a nótám héj!
Húzd a nótám héj!

A polyánán négy a tulkom,
A polyánán négy a tulkom,
Kettő a lakzimra visz,
Kettő temetőbe visz.
Húzd stb.

Otthon két fehércselédem,
Otthon két fehércselédem.
Egyik csókolja a szám,
Másik a bút hozza rám.
Húzd stb.

Eredetiben persze hangulatosabb és ötletesebb ez.

Mindenesetre elhiheted, Ignotus Pál, hogy fölöttébb megdöbbentem és elgondolkoztam ezen az ügyön.

Hallottam valamit harangozni arról a bizonyos turáni skáláról, amely, gondolom a kuruc dalok mollját teszi olyan szivszaggatóan igézővé. És olyan magyar nótákét, mint a «Cserebogár - sárga cserebogár». Ellenben nyoma sincs a mai új magyar nótákban.

Dehát tudod-e, Ignotus Pál, hogy az oláh nóták, persze csak az erdélyiek, mind ezen a szívszaggatóan igéző, turáni skálára emlékeztető mollban zengenek és ezért, valljuk be, százszor különösebbek, értékesebbek az újabbfajta melódiájú magyar nótáknál?

Hát még a ritmusuk! A csárdásé bizony limonádés, német valcer egy oláh ugrós mellett.

Én láttam, Ignotus Pál, a szememmel, egy erdélyi magyar paraszt telepes községben, hogy a magyar legények immel-ámmal járták a csárdást. Egszerre valamelyik odakiáltotta a cigányoknak: egy oláhosat! És erre csupa vad, őszinte, szívből jövő és erőltetettségmentes taglejtés lett a korcsmaterem.

Mi történt itt? Hát istenem, ugyanaz, ami Liptóban és Árvában történik, ahol a tótok magyaros, sujtásos halinában járnak, a magyarok pedig német plundrában. Ugyanaz történt, mint az én gimnáziumbeli osztályaim alatt, hogy az oláhokat úgy nevezték, hogy Gólya János, Pogácsás János, Erdős László, Karácson Demeter, Mosolygó Illés, Botor János, a magyarok pedig Tersánszky és Strohmájer, Thanhoffel és ilyen néven szerepeltek.

Szóval, mi történt? A kultúra, az általános műveltség megröstelte azt, ami a sajátja és idegen idiómák, ruhák, ritmus mázát vette magára.

Valami csodálatos, nagyszerű, egyedül értékes, lekerült a parasztok közé, a magyarok közül még a parasztok is továbbadták, mint selejtes, műveletlen népséghez illő valamit és lett a székely csürdüngölőből godreána, a kuruc nótából oláh és tót népdal és a magyar vidékből Románia és Csehszlovákia.

Ha ma Budapesten elénekli magyar dalárda azt a csodaszép magyar tábori kuruc ébresztőt, hogy

«Zöld erdőben, zöld mezőben
Sétál egy madár...»

és ezt egy francia vagy amerikai hallgatja, aki a mai Románia tanulmányozásából jön, akkor így szól magában: - Mi a patvar? Hiszen ez a magyar kuruc nóta egy vérbeli román (latin, indogermán testvér) nóta. És igaza van. Énekeld el magad, Ignotus Pál, valamelyik jó mai magyar nótát a «Zöld mezőben...» mellett és te is ugyanarra a gondolatra jösz, hogy amaz egy idegen dallam.

Mi tette ezt, Ignotus Pál? Kényszer, vagy nem kényszer, bizonyos, hogy az a bizonyos folyamat tette, hogy magyarok nem inkább a rossz magyarra néztek, hanem a jó idegenre, mint amit általános műveltségnek tartottak.

Ez nem fajmagyarkodás! Hiszen tőlem nevetség volna vegyes vérségemmel. Ez csak egy folyamatnak a megérzékeltetése akar lenni, amit más más irányban tartunk helyesnek, te is, én is.

Szóval miben maradunk, Ignotus Pál?

Te mindenhatónak találod az általános műveltség áldását a költőknél, én nem kiáltok erre vétót, csupán melleslegességnek tartom az általános műveltséget a tehetséggel szemben.

Én nem akceptálom, hogy Petőfi, vagy Ady Endre azért tudta aztán látni sajátosan magyarul a magyar levegőt, mert beleszagolt a külföldibe. Én csak azt akceptálom, hogy voltak akkora zsenik, hogy a külső hatás ne ártson nekik annyira, hogy tisztán sajátos magyar zamatú költészetet csináljanak.

Azt nem tudom, hogy anélkül az általános műveltség nélkül mit produkáltak volna. De úgy sejtem, hogy elismered, hogy Utamaró, aki soha se látta az olasz és görög művészetet, csak az önmagában kifejlődött japán kultúra fia, és így van akkora művész, mint Michel Angelo és ezt Michel Angelo és kultúrája is elismeri, hát akkor a te állításaid rogynak össze.

Így visszafordítva ezt a vitát Erdélyire, ez is téged kell meghátráltasson.

Mert íme, őt műveletlen fráternek bélyegezve, kénytelen vagy elismerni róla, hogy ennek dacára egy csomó nagyon jó verset írt. Pont abban a nemben, amit a külföld, az általános műveltség is megbámul Petőfiben, Bartókban és más nagy magyarokban.

De ez valami furcsaság, valami sajátos és ezt én igyekeztem kipécézni, szelíd példálózással az Erdélyi munkássága közül.

Te idézed egy versét, amit a sok rossz közül legjobbnak találsz. Dehát én ezt a legrosszabbnak találtam.

Az a vadgesztenyefa vers egy magyar népdalba ojtott francia szonett. Olyasvalami, amin jól érzik az általános műveltség áldása.

A másik vers, amit citálsz, egy rossz Petőfi-utánzat. Álprimitivkedés, álnaivkodás. Én is azt mondom.

Dehát kérlek, én Erdélyinek szelíd benevolenciával, hátratolva a kétesértékű dolgait, igyekeztem kipécézni azokat a verseit, amiknek a hangulatát és fordulatait Erdélyi bizonyára az ősforrásból, a magyar és féloláh vidékek kispolgári, paraszti környezetéből hozta és ami nincs meg Petőfiben sem, Adyban sem, hanem lehet, hogy most Bartókékkal és Kodállyal indul hódító körútjára.

Mit szólsz ehhez, Ignotus Pál?

Mit szólsz ahhoz, ha én azt merem már megkockáztatni, hogy ez a magyarosság már nincs is többé elkallódva és bujdosásban a magyar vidék zúgaiban. Van már rokona, fejlettebb, hogy ugy mondjam nagyvilágian udvarképesebb válfajai vannak már ennek a sajátosan magyarnak Budapest életében, a legpipiskedőbb Lipóciában is, a gyárak körül, a kereskedő és iparos és irodalmi kocsmákban, kávéházakban és társaságokban.

De hagyd, Ignotus Pál, a könyveket, irányokat és általános műveltséget. Hagyd a költőket és írókat, hogy nézzenek maguk körül az életbe. De főleg hagyd, hogy amit magyar kultúrának kell hívni, az itatódjék át itt sarjadt, magyar színekkel és nem kívülről átplántáltakkal.

Erről van szó, a tendenciáról!

*

Még valamit.

Az egyéni ízlést tisztelni kell. Te egy ifjú költő nevét említed meg cikked végén, az Illyés Gyuláét, mint aki lírájával megzengeti benned, amit meg kell zengetni a költészetnek.

Sajnos, véletlen nem olvastam Illyés Gyula költeményeit. De elhiszem neked, hogy jók.

Ámde olvastam örömmel egy csomó más fiatal magyart, hányat mondjak?

Mármost, ha azt mondod kereken, hogy Erdélyihez fogható költő akad ezek közt, sőt jobb, hát ezen lehet vitázni. Azon is lehet vitázni, hogy minek köszönheti Erdélyi a szerencséjét, hogy ime itt mi ketten is hosszú cikkekben veszünk össze rajta.

De megbocsáss, Ignotus Pál, az egyáltalán nem lehet vita tárgya sem, hogy a költészetet azon szempontból ítéljük meg, hogy a művelője birtokában van-e az általános emberi műveltségnek, vagy sem.

Ezzel a szemponttal csak egyet lehet tenni, visszautasítani a világ összes költőinek, kritikusainak, nemzeteinek, olvasó közönségének, kultúrájának nevében.

Mert ezt a szempontot, mint szintén magyaros, sőt budapesties, sajátos, zamatos, kiszólással «nem hívják semminek!»

Vagyok őszinte nagyrabecsülőd

TERSÁNSZKY J. JENŐ