Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Az objektivitás a leplezetlen szubjektivitással kezdődik; a tollforgató szerénysége azzal, hogy nem igyekszik magát személyentúli személynek feltüntetni, nem kerüli a kelleténél jobban az egyes szám első személyt s nem áll olyan fagyott ábrázattal a nyilvánosság elé, mintha nem volnának privát élményei, pretenciói és indulatai. Bevallom, hogy elfogult vagyok Erdélyi József ellen. A világért sem az ember ellen, kit a maga különös, érdes-legényes speciesében bájos és szeretnivaló egyéniségnek ismerek, intenzív lüktetésű és eredeti koponyának. S tulajdonképpen nem is a költő ellen, kiről minden polemikus kifogás előtt és minden poétikai aggodalom felett azt kell megállapítani, őszinte reverenciával, hogy vérbeli költő. Olyan, aki semmit nem lát s nem hall anélkül, hogy eszébe ne jutna róla valami egyéb; olyan, akiben a mindennapi élet mindennapi jelenségei, s különösen a természeti s falusi mindennapiságok, megvilágosító asszociációkká szüremlenek össze; olyan, akinek szemében, mint a vallásalapító ősemberében, a dolgok néha annyira érzékletesen rajzolódnak ki, hogy mindjárt személyekké is válnak s a személyek valóságos kis mitológiai anekdóták hőseivé: a vadgesztenyefák kopasz ágait üres képkereteknek látja.
...mikből az ősz
ködlepleiben valaki
tündéri képeket lopott.
De a nagy gesztenyerügyek
enyves, bojtos, dús ecsetek,
mikkel egy titkos kéz kegye
Isten dicsőségére új
remekműveket festeget,
a diófát, a «szőlőhegy fejedelmét» pedig azért sajnálja, hogy «derekasan rájárt a rúd»:
Minél jobban meg vagy áldva,
annál jobban meg vagy verve.
Ezeken a példákon talán megérezhetni nemcsak az Erdélyi költői talentumának valódiságát, hanem azt is, hogy mi az hát ebben a valódi talentumban, ami ellen elfogult vagyok - sőt megérezhetni azt is, hogy miért tartom elfogultságomat jogosultnak, igen: helyénvalónak. Mert igaz, szépek az allegórikus elgondolások, melyeket itt, a kötet legjobbjai közé tartozó darabokból kivettem. De: