Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám

BALKÁNYI FRANCISKA: ISOTHA IMÁI ÉS MEGHALLGATTATÁSA

Csak otthon, a jó és drága aranyfestékekkel megírt házban, kastélya öltözetes szobáiban érezte Isotha jól magát. Szép akarat volt, mely ott a falakat velencei szépmívű selyemkárpitokkal bevonta, a padlózatot ezüstvirágos skárlát-szőnyegekkel leterítette és velencei tafota-függönyökkel keretezte az ablakokat. Velencei üvegszekrények mögül drága csecsebecsék mosolyt és könnyet nem ismerő bábjátékos csendje zsongott Isotha felé. Az utcán szenvedett és a délelőtti nap szokatlan fényessége mindig beteggé tette. Úgy járt az utcán, mint egy kép, mely avatatlan kezek között vágyik megértők után, hogy aranyba foglalják. Isotha nem szerette az embereket és barátnőihez sem fűzte őt melegség és azok elhalkultak a társalgásban, ha Isotha közeledett. Talán nem is élek, talán csak elátkozott tündérleány vagyok, gondolta Isotha néha. Szépmívű rakott ébenfaládák rejtették Isotha hozományát. Voltak ott arany szálakkal átszőtt ingek nehéz fehér selyemből, az élet áhitatos és könnyű fehér selyemből, az élet könnyű és karmazsin színű alapon, arany és ezüst virágokkal kivarrott selyem ingek az élet szeszélyes és kiszámíthatlan óráira. Arannyal, ezüsttel és selyemmel kivarrt hálóingek, arannyal és ezüsttel kivarrt fátyol főkötők a pihenés óráira. Vont arany és vont ezüst paplanok, aranyos bársony paplanok, tafota paplanok a leggyönyörűségesebb színekben, tenger- és lángszínűek, vánkoshéja ezüstvirágos atlaszból és aranyos és recés spanyolhímes lepedők vártak arra, hogy ébenfakoporsójukat elhagyva Isotha hitvesi ágyára terüljenek. Egy különösen szépen munkált láda pántjai velencei aranyhímzésű szöveteket és firenzei ékszereket őriztek. Isotha keze azonban oly unottan és vágytalanul járt közöttük, mintha nem is saját maga, hanem egy rajta kívül álló szigorú úrnő számára halmozná fel mindez ékességet. Mégis Isotha végtelen hiú volt, mint azok az emberek, akik nagyon távol érzik magukat a többiektől. Ma este is, a vendég tiszteletére, tündökölni akart. Lement a fürdőházba, mert tudta, hogy a fürdő kedvez szépségének. Mikor kilépett az aranyos fürdőmedencéből, tekintete az ajtó felett függő nagy feszületre esett. A Megváltó megkínzott alakja, mely ott függött a drágakövekkel és finom ércmunkával ékes kereszten, kiemelkedett a fürdő gőzeiből, mint egy késő vízió a thermák falairól, abból a városból, ahol halálra üldözték híveit. Lehet-e minden funkciónkat összhangzásba hozni a szent Kereszttel, villant át Isothán a gondolat.Talán lehet, sőt biztosan lehet, válaszolta meg Isotha önmagának a kérdést. És valami liturgikus teleológia irányította mozdulatait, mikor liliomolajjal megkente haját és megfésülte elefántcsont faragásos fésűjével, melyen sűrű lomb között Mária és Szent János alakja fölött ott lebegett az Úr, majd magára öltötte selyem ingét és pongyoláját. Szobájába érve, kitárta szekrényét, melyben tündöklő ruhái voltak meg szépen. Jóféle öreg gyönggyel sűrűn meghintett vont arany ruhák, arany prémmel prémezett vont ezüst ruhák, narancs- és királyszínben tündöklő tafota ruhák és arany és ezüst csipkékkel ékes francia ruhák tömkelegéből Isotha huzavona nélkül, ihletett kézzel emelte ki arannyal és ezüsttel vastagon hímzett és klárisokkal sűrűn ékített sötétkék bársony ruháját, hogy abba öltözzék. Mikor elkészült vele, el sem húzta aranyos rámájú tükréről a kárpitot. Annyira biztos volt szépségében, hogy nem is volt tükörre szüksége, mely hitét erősítse. A kert felől bazsalikom, rezeda és rozmaring, szekfű, tubarózsa és liliom illatát hozta a szél. A rezeda és rozmaring ott incselkedett körülötte, a liliom és tubarózsa illata felhatolt agyáig és ott elvegyült leányos karcsú gondolataival. Mikor megszólalt a vacsorához szóló harang, Isotha felvette ékszereit, liliomforma gyémántos, Jézus nevével ékített függőit, gyöngyös és gyémántos, spanyol mívű arany nyakékét az oltárszerű násfával és gyöngyből fűzött aranyos karperecét. Az ékszerek tökéletes szépsége és majdnem természetfölötti ragyogása elszomorította Isothát és halványodott tetszeni vágyással ment le az ebédlőpalotába.

A kastély közepén, a nagy ebédlőpalotában találkozott a lakoma népe. Az aranyos bársony kárpitok az ajtók felett és a szép mesterséggel szőtt, gyönggyel sűrűn meghintett piros selyem kárpitok a falakon meleg fénnyel ragyogtak fel és halványodtak el a fáklyák lobogásában. Mint két ellenséges tábor ültek egymással szemben a férfiak és a nők, mint tenger választotta el őket egymástól a selyemmel és arannyal hímzett szőrselyem recés abrosz, melyen arannyal hímzett hosszú kendő vonult végig. Isotha kelletlenül megborzongott, mikor a kézmosásos esővizes rózsavíz lepergett kezére, mert Isotha csak azokat a nedűket szerette, melyeket maga kevert. Hidegen csillogott az arany és ezüst az asztalon, a kívül-belül aranyozott fedeles kupák, a rubinnal ékített, tiszta aranyból vert kannák, a gránátalma és szőlőformájú, kívül-belül merőn aranyos poharak. Egymással szemben ültek és mindent a tulsó parttól vártak. Isotha is a vele szemben ülő ifjútól várt mindent, csodát, megváltást, feledést, mámort. És Isotha úgy érezte, hogy a gondolatformáju poharak megállnak, a szárnyas asztaldíszek leejtik szárnyaikat, a delphinek mélyebbre merülnek és elpihen minden, mint egy mesebeli állomáson, csak a szemközt ülő ifjú hangja hallszik. És új hullámverés, a lovag hangja száll feljebb és messzebb, a baglyok és sólymok nekilendülnek és a griffek megindulnak a mesebeli tájak felé, melyekről a lovag oly vágykeltőn beszél. És vágy fogta el Isothát rég látott tájak után, megjelenik előtte sejtelmesen és csábítón, egy bezárt templom, egy tér, ahol valaha járt, vágy, mely erősebb, mint ember után érezte valaha. És Isotha úgy érezte, hogy ezt az embert követni tudná bárhová. A zenészek emelvényéről ömlött a hang, a kannákból a bor. Koccintani akarlak, szólt hévvel a lovag Isothához és Isotha egész testében megremegett, mikor a lovag roppant nagyságu billikoma összecsendült Isotha filigrán, törékeny, finom poharával, melyet ezüstből vont finom háló védett. Majd ami eddig elválasztotta őket, az asztalok eltűntek. És a lakoma népe, mely oly szűzi renddel vonult be, elől a férfiak, azután a nők, és akik szemben ültek egymással klastromi módon mint két felékített oratórium, most a táncban és egymás karjaiban mindent felejtettek. És a drága bibliás násfák a hölgyek keblén idegen vágyaktól színüket változtatták. De mire az ólom közé foglalt ablaktáblákon beszűrődött a hajnal, zene és tánc örömei elhamvadtak. Tekergőző füstfonatok tépázták meg a fáklyák fényességét és az Anjou liliomokkal ékes termen, hol a virágosan szőtt nehéz selyem kárpitokba bibliai jelentések voltak szőve, az átvirrasztott éjszaka nehéz köde, az elűzött szent éjszaka bosszúja terült el. Gyűrött volt az abrosz és a csipkék a ruhákon. A finom illatszerek elszálltak és nehéz selymek almáriomszaga elvegyült a lakoma gőzeivel. Nagy elhagyatottság, egymástól való vészes hajnali menekülés érzete költözött a szívekbe. Az óra négyet ütött.

A zöld fákkal írott spanyolfal mögött szólt a lovag és Isotha egymáshoz:

- Igazad van, lovag. Mit sem ér az életem. Minden reggel unottabban és fáradtabban veszem elő újra.

- Légy az enyém. Ami aztán jön, végtelen sor. A percek ott sorakoznak lépteid mögé, megöl a csend, újra szül a csók.

- Megöl a csend. Meghalok? Ez jó lehet, valóban. De miért örülsz ennek? Félek a kígyószemes gyűrűdtől. Nem tetszik nekem örömöd halálrakészségem felett.

- Nemes lelkek ékessége, hogy nem félnek a haláltól. Egy eszméért készek meghalni...

- Nem érdekel, lovag, amit mondasz. Felette únom. Fáradt vagyok én a vértanukoszorúhoz (és e szavaknál meglazította ezüst hajtűit). Lelkiekkel sem győzném végig. Nem, ez nem az, ami nekem kell. Lovag, nem jó az udvarlásod. Meghalni, igen, szeretnék, de nem egy eszméért, hanem egy semmiségért... Ha jönne egy király és parancsot hirdetne, hogy aki az utca baloldalán jár, az halálfia és én ezt nem tudnám... De úgy látom, Te ennek is örülsz?

- Igen, Isotha, ez is elég nekem.

- Újból félek a gyűrűdtől, lovag. A kezed fehér tenyér, a hangod lágy és mégis emlékeztetsz valakire...

- Mondd ki, mondd ki, mert a ki nem mondott gondolat jobban megvéd, mint a Szűz Mária palástja...

- Emlékeztetsz egy álarcra a legutolsó farsangból...

- Mondd ki, mondd ki, mert a ki nem mondott gondolat jobban megvéd, mint a legszentebb ereklye...

- Lucifer maszkja volt, ha éppen tudni akarod... Jó, hogy megmondtam. Most már elmult minden. De úgy látom, Te lázban égsz és én láztalanabb vagyok, mint valaha... És neked jobb lehet, mint nekem. Vedd el hát láztalanságomat...

- Azt akarom. Jöjj velem, kövess. (És kiléptek az oszlopos előcsarnokba.) Jöjj, menjünk a toronyba. Ott egyedül leszünk. Add ide a kezed.

- Olyan jó és olyan mindegy, hogy ki fogja a kezem és olyan, mintha nem is volnál jelen...

- Igazad van, én nem is vagyok jelen, csak Te...

- Mámoros vagyok. Mámoros vagyok a mámortól, hogy mámoros vagyok. A vágyban nem ér utol senki...

- A vágynak örök körforgása ez...

- Sok leánytestvéremmel járhattad már ez utat, hogy az áhítat lépcsőin oly lágyan vezetsz és biztosan... Ó, milyen jó, hogy nem én vagyok Neked az első...

- Milyen jó, hogy én az első vagyok Neked...

- Igazán? Hát olyan szép volnék?

- Olyan szép vagy.

- És hátha nem is vagyok olyan szép? Hátha nem is leszek olyan szép?

- Az is csak egy más formája a szépnek... De vigyázz, mert hátha lezuhanunk, velünk zuhan a mindenség rendje... De nem fogunk lezuhanni... Ha elereszted a korlátot... Ha elereszted magad egészen... Egészen... Így...

- A Tiéd lettem, lovag és szeretlek, és olyan mindegy már, hogy szeretsz-e Te engem, csak hadd szeresselek én... A tiéd lettem lovag és nászi gyolcsaim még érintetlenek. A tiéd lettem és Veled megyek.

- Nem jöhetsz velem.

- Hetven lóval, sok szolgával érkeztél, azt hittem, megkéred a kezem.

- Nem lehet, mert el kell mennem.

- Hogyan? Elhagynál most, mikor az én szerelmem kezdődik?

- Éppen ezért.

- Mi lesz akkor velem?

- Adok valamit, ami elkísér és vigasztal az életünk végéig. (És a lovag övéhez nyúlt, derekán megcsörrent a fegyver és kihúzta sárgarézből kivert írószerszámját és az aranyos metszésű papíron megvillantak a sorok.) Írj nekem, itt megvan, hogy hova.

- És ezt adod nekem? Ha tőrt rántasz és megölsz engem, kegyes lettél volna. Ha ciliciumot nyujtanál át nekem, szintén kegyes lennél... De ez több annál, mit ember ember ellen véthet...

- És több annál, mint amit adnom kellene... De hadd cseréljem el emlékül szívformás gyűrűdet kígyóköves gyűrűmmel...

- Mindjárt, édes lovag...

- Isotha, mit akarsz tenni?

- Ezt - szólt Isotha és teljes erejéből meghúzta a harangkötelet. A harangzúgásban a lovag sietve menekült és Isotha kezei erőtlenül lehanyatlottak. A harang elnémult és Isotha legnagyobb ámulatára megszólalt:
 

† Nevem Jézus és Mária. Íme elűztem a Sötétség hatalmait. Te, ki hallottad hangom, térj meg hozzám. Avagy nem bízol bennem?
 

Ezt olvasták le Isotha szemei a harangról. Isotha összekulcsolta kezét, mert e percben mást nem adhatott az Istennek és így ment szobájába. Lángszínű ágykárpitjait félrehuzta és belehullott ágyába, hogy teste és lelke pihenést leljen. Meggyötört látása előtt lovagok vonulnak fel és címereik szeszélyes vonalai és félelmetesen tekergőző sárkányaik és oroszlánaik fenyegetik Isothát. Meggyötört hallása félrevert harangok zúgását hallja. Egyetlen lidérces álomban aludt Isotha másnap késő reggelig. Azután elcsendesedett az álma és megjelent neki a lovag, aki békét hozott. Címere a minden mértani formák legkülönbje, a formák formája, kör. Kör fehér mezőben. Mező galambszárnyakkal, hófehér köntösökkel. A félrevert harangok zúgása elült és egy csengő hang: Térj meg, avagy nem bízol bennem? ébresztette fel Isothát. Éjfél után a tizedik óra volt. Isotha sietve öltözött, majd a kastély káplánjánál meggyónt. Gyónó lelke mélységeit, kánoni szent parancs szerint, fedje el titok szentséges leple.

Isotha a közeli templomba ment, hogy szent intimitásban, szent társalgásban merüljön el Istennel. A vörös és fehér dúsan mintázott padlózat fekete márványvirágain nyugodtak Isotha lábai. Az aranyba és növényi gyolcsba öltözött ékesen faragott márványoltárokon pihentek meg Isotha szemei. Oszlopok római és ravennai márványból boltívet emeltek föléje és drága mennyboltozat angyalfejekkel és csillagokkal domborult feje fölött. Vánkoson nyugvó öregedő missálék és firenzei könyvesboltokból való csonttáblás aranykeretes kánonok köteteiben, ezüst bogláros arannyal írott bezárt bibliákban lapozott Isotha lelke. Legékesebb fémből formált szent kegyszerekből merítettek kenetet Isotha érzékei. És a Főoltárhoz menve, amint az illő és üdvös, legelőbb a Teljes Szent Háromsághoz imádkozott:

Hozzád jönnek a hegyek, az erdők és a kertek, az örök halmok, az örök vágyak kívánsága szerint. Neked hajlik meg az érc és a fa és a virág, hogy ékítse szent helyedet. Tebenned lesz testvérré minden és itt templomodban kezdettől szólt a hang a fényhez: Két egy-testvér vagyunk, erő vagyok én is, te is, de mindkettőnknél erősebb az Úr.

Hozzád jön a Megtörtént és meg nem történt, és az is, ami megtörténhetett és meg nem történhetett. Hozzád jönnek síkok és a vonalak, és a vonalak, ha a sík alá merülnek vagy föléje domborulnak, magassággal és mélységgel Téged keres minden.

Neked peregnek az órák és az orsók és szövik a növényi gyolcsot, melybe kánoni szent parancs szerint Oltárod öltözik, hogy távol tartsa Oltárodtól és minden szolgádtól az idegen gondolatokat, érzéseket és vágyakat. Hozzád jönnek a sírok és az élők vágyai és a szél az örök hegyek felől hozott ide engem is.

Azután, amint az illő és üdvös, Szűz Mária közbenjárását kérte:

Nem kisebb, mint Szent Lukács Evangélista alkotta meg első képedet, mikor a Sion szent hegyén időztél, térdelve előtted. És mikor elkészült vele, szóltál: Kegyelmem vele lesz. Kegyelmed vele volt és a többiekkel mind. Szent folytonosságban Tőled vették az ecsetet és Neked adták vissza. A nem elhagyatottak művészete ez, kiket láthatatlan testvérkéz vezet! És hogyan vezetted őket, mikor Templomod falát ékítették, mely a Tiéd, mely Neked emeltetett és melyet én most méltatlanul megosztok Veled!

Megjelentél nekik mint királynő, Salamon tróntermének merev díszében, magas trónusodon, jogarral a kezedben és koronával homlokodon. Lábaid a sárkányon nyugodtak. De mosolyod legyőzte a sárkányt és a kígyót és a félhold lett lábaid zsámolya. Majd leszálltál trónusodról, hogy mindnyájunk anyja légy. Koronád, gondolataid szent abroncsa tágabb lett és dúsabb és liliomok sarjadtak belőle. De a jogar mindig kisebb lett kezedben, míg elejtetted egészen és felszedted a virágot, mely lábaid nyomán nyílik, hogy ezzel kormányozd a népeket. Virággal és mosollyal. És mosolyod könnyeket fakaszt és félelmetes. Örök dolgokba, a nap sugaraiba öltöztél és csillagok szegélyek ruhádon. Az örök tájakra nyílnak ablakaid és az örök virágok, a liliom és rózsa Neked nyílnak, ki voltál nekik tövisek között liliom és rózsa tövis nélkül. Az örök kövek, az onyx és a jaspis a Te ékszereid és az örök tükör, igazságé és bölcsességé függ szobád falán.

Minden májusban koronázó fénnyel jelentél meg nekem Mária anyám és lelkem elfelejtett és újra éledt nászai ujjongtak mennyegzős sátraid redőin. Május és október virágait, a hivő és a hitehagyott földét, lábaid elé tettem. Hajnali ájtatosságok tétova fényében, ünnepi oltáraid napsütésében és Keresztutak árnyékában Téged kerestelek. Te tudod, Anyám, hogy tegnap óta a titkok száma megkevesbedett bennem. Kérlek, drága Anyám, járj közben érettem szentséges Fiadnál, hogy a Titkok Titkát annál jobban áhítozzam.

Hodegetria, Útmutató, vezess engem! Nikopoia, Győzelemhozó, hozd meg nekem a végső diadalt!

Isotha befejezte imáját és tekintete az Anyáról a Gyermekre siklott. És Isotha, aki megborzongott eddig, ha nőt látott áldott állapotban, most bűnbánóan hajtotta le fejét. Majd a Tabernaculum szemléletében elmerülve felébredt benne egy álombeli élmény, a címer, a lovagé, aki békét hozott, a kör fehér mezőben. És vágy fogta el Isothát, hogy aki az álom titkában megjelent neki, azt az Oltári Szentség titkában bírhassa. És Isotha a sekrestyébe ment és szólt a sekrestyéshez: Az Úr asztalához szeretnék járulni. A sekrestyés bólintott és bejött az égő kanóccal és mint Isotha lelkében a tiszta gondolat, villant fel két gyertya a nappali oltáron. És Isotha imádkozott:

- Oh Uram, Vőlegényem, az Élet kívül maradt és a vágy és nincsen más jelen, mint a testem mozdulatlansága és a lelkem örök mozgása a magasságok felé. Oh, Lovagok Lovagja, mily szép a címered, a fehér ostya, a Tabernaculum kapuján, Mária fehér diadalmas zászlói árnyékában! A minden mértani formák legkülönbje, kör! A formák formája! Középpont és legnagyobb távolság, távlatok távlata, mindenek összefutása és széjjelfutása, sugarak végtelenje, Naprendszer! És íme, a kör domborodik szemeim előtt és a végtelenség felületévé lesz, párhuzamos Téged kereső utak összessége, melyek ott, a végtelenben, találkoznak mind. Teljesség és tökéletes Determináltság, mert önmagában az, mert önmagából soha ki nem léphet, mert nem volna többé, ami, kör, zárt és teljes! És most értem szent szolgáidat, akik őrzik Egyházad kerekségét és teljességét és nem engednek rést a gondolatok és a cselekedet rituáléin. Mert ők bölcsebbek, mint a Világ. Mert a Világ minden mozdulása fájó és közelebb vitte és viszi a megváltót a Kereszthez. Marad egyedül, ami nem fáj, a Te szolgáidnak összekulcsolt és széttárt keze, a Te oltárod, a Kereszt oltára előtt. És bölcsen őrködnek ők ezek változhatatlansága felett. Mert minden ismétlés és visszatérés leenyhíti a mozdulatot és közelebb viszi a meg nem történéshez. A történelem lapjai addig íródnak, míg a meg nem történés szentségébe lépünk.

Oh Uram, vőlegényem, várlak! Mit vőlegény? Több vagy nekem annál, az Oltári Szentségben vérrokonom vagy és vérrokonod vagyok! És ebben a fáradt és elernyedt világban ez a Vér a Te Véred, friss és megújuló, óráról órára, oltárról oltárra! Olyan, mint a csecsemőé, bűntelen és rossz sorsokon és multakon át Te rejted számunkra a gyönyörű sorstalanságot. Add vissza hát szent sorstalanságomat, melyet a Bűn elvett tőlem és egyedül Te adhatsz vissza!

A misék ideje is elmult és eljött a miseűző délután is és Isotha várt. És várása oly tökéletes volt, hogy csak néha villant át lelkén a gondolat, hogy miért késik az Úr, hogy mi történhetett a sekrestyében. De vajjon mit tegyen? Megsürgesse-e az Urat, számonkérje, hogy miért nem jött el? Földi vendégtől sem illik. És ő sürgesse meg az Urat, ő, aki annyi időn át nem áhítozta az ő tiszta közelségét. És Isotha tovább imádkozott:

Tégy próbára engem és nem fogok elfáradni várásodban soha! A liturgikus tájakra árnyékok borulnak már, a fények tétováznak, mint a hit néha az emberi szívekben, de én tovább várlak! Várlak, Uram, mint soha még senkit! És eszembe jutnak lázas várásaim, mikor végigjártam kastélyom termeit, lázas mozdulataim, melyekkel vázáim, képeim és hajam vonalait igazítottam, hogy vendégeimnek tessék. És most? Várlak, Uram, és csak Te vagy és én már többé nem vagyok. Már attól sem félek, amitől féltem, hogy nem tudlak úgy fogadni, amint az illő. Mert bár ízlésed finnyásabb, mint a legfinomabb földi ízlés, mégis mindegy, hogy milyen vagyok én! Mert Te vagy a legfőbb Vendég, és a hajlék, hova belépsz, Te szerinted lesz!... Uram, árnyékom Tabernakulumodra borul és árnyékvalóságom ott pihen szívedben... Uram, jöjjön el a te nagy Valóságod, amikor már senki kegye nem kell nekem, a Tied sem, Uram, mert a mennyei dómban már nem a kegyed, csupán dicsőséged osztályosa leszek!... Uram, a liturgikus tájakra sötétség borult és a szent kegyszerek elmúltak... Imádlak az éjszakában, mint szigorú szerzetes, siketen és vakon a szépnek is, hogy Ősszépségedben bírhassalak Téged... A kis valóság megszűnt és kezdődik a te nagy Valóságod... Oh Uram, légy velem az éjszakában és a Te nagy fekete kegyképed őrködjék felettem és az alvó világ felett... Oh Uram, szent éjféled közel lehet... Éjféli órán hozta el angyali üzenet a Te jöttödet... Oh Uram, kérlek, ha eljövend a reggel, mint szent legenda jöjj el hozzám Te is!... Oh uram, az árnyékok elszállnak, Reggeled közeledik... Benedictio harmata ragyogja be hajnali dómodat!... A kelő nap sugára örök szőnyeget terít Oltárod elé!... És Uram, ki megengedted, hogy ez éjszakát kebleden töltsem, ne száműzz engem templomodból soha!

Alig ejtette ki Isotha e szavakat, dörgés reszkettette meg a templomot, az oltár lépcsőjén a harang megszólalt háromszor, mint az Úr eljövetele előtt. Isotha előrehajtotta az Úr asztala kendőjét és megterítette vele az Úrnak asztalát. Utolsó földi cselekedete volt. A Siculiára támadt ellenség golyója elérte őt. Az ellenség kegyes ellenség hírében állott. Csak a férfiakat és az idős asszonyokat ölte meg, a fiataloknak megkegyelmezett. Az Úr különös rendeltetéséből Isothán nem gyakorolhatták ezt a kegyelmet. De kegyes volt hozzá az Úr.

Legyen kegyes hozzám, hozzád és mindannyiunkhoz. Én legalább, úgy érzem, igen rászorulok az ő kegyességére.