Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (8)

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (8)
SZÉLCSEND

Dobycsin ezredes már abban a stabilis lelki egyensúlyban volt, amelyben az életben sokat és nyitott szemekkel járt öregek szoktak rendszerint lenni, amikor búcsúzón kezdenek maguk körül nézni mindenre. Ez, az erők szívóssága szerint, néha eléggé sokáig tart és mindig megindító és jelentős. Ha Dobycsinnek unokái vannak, a legkitünőbb gyengéd nagyapa lett volna belőle, azok közül való, akik, mint valami kényelmes ágyban, a karjukon altatják el a kicsinyeket, azután átviszik őket a gyermekszobába, levetkőztetik és végighallgatják, hogyan nyújtja el siránkozva a felébresztett pöttön emberke: «Nem láá-átnak a szemeim!» és mosolygás nélkül tanácsolják: «Dörzsöld csak meg őket... még kicsik, - azért nem látnak... Törüld meg őket alaposan, - ha nagyok lesznek, jobban fognak látni... Különben jó így is, - holnap majd megtörlöd... aludj Isten nevében!» És jámborul keresztet vetnek rá és lábujjhegyen kimennek, és csend van a gyermekszobában.

De unokái nem voltak az ezredesnek, - csak Neljuszja.

Néha kijárt a kertbe, ahol Iván Scserbany kapált, s amikor látta, hogyan fordítja meg a zsíros, szivacsszerű, agyagos, kesernyés gyökérszagú rögöket, babonából vörös pamutfonállal kötve körül széles mancsainak csuklóit, - az ezredes megállt mellette és dícsérte: «Úgy-úgy!... Bravissimo!... Ez aztán a lelkiismeretes munka!» «Hát persze!» - felelte Iván, akinek hízelgett az elismerés, és a tenyereibe köpött. De az is megesett, hogy Iván egy életerős meggy-, cseresznye- vagy almahajtást vágott le kapájával a csöpögő, fehérhúsú gyökérről, - ilyenkor Dobycsin magából kikelve rontott rá:

- Ej, galambocskám, - már hogy lehettél ilyen?!

- Már milyen? - csodálkozott Iván.

- Mért voltál olyan elővigyázatlan?... Eh, kedves!

- Elővigyázatlan?... De hiszen ez élősdi!... Különös - hát már hogy hagyhatnám rajta?... Hogy elfojtsa a fát? - És Iván messzire hajította a fattyút; de amikor odébb ment, az ezredes, kissé zavartan és suttyomban, hogy Iván meg ne lássa, felemelte a kitaszítottat, elrejtette nyikolájevkája szárnya alá és valahol egy sarokban, a fák mögött, óvatosan újból elültette az esőktől nedves földbe: «Isten neki... Miért ne nőjön? Az ő bűne-e, hogy élősdi? Hadd nőjön, ha élősdi is...» Egyszer pedig, amikor Iván a kerti munkákhoz egy napszámos törököt vett maga mellé segítségül, és ez a török, túlságosan szélesen lendítve meg a kapáját, egy darab kérget szakított le egy fiatal gesztenyéről, Dobycsin még a karját is megragadta: «Mi volt az? Mit csináltál?» - A megszeppent török a fezéhez kapkodott a kezével: «Fa-fa-fa... bocsáss mek, kazda?... Hm... fa-fa... nem jó!» S bár Dobycsin nem volt itt a gazda, s bár a gesztenye számára nem volt olyan fontos az eset, - mégis ő maga bíbelődött a sebbel, agyaggal bekente, ronggyal körülcsavarta, - nagyon buzgólkodott, - s bár a török nem értette meg, hogy mit mond, Dobycsin mégis kötelességének tartotta, hogy öregembermódra-körülményesen a lelkére beszéljen.

Azon a napon, amikor Natálja Ljvovna Gercsuléviccsel a Tas-Burunra lovagolt, - az ezredes, akit csábított a csend, a verőfény, a meleg, a tükörsíma tenger, maga ment le Neljuszjával a városkába dohányért, - jó dohányért, hogy azután el lehessen dicsekedni: «Lám, milyen csempész-dohányt szereztem, - és nevetségesen olcsón!...» (Megvan, - elő szokott fordulni ilyen szelíd öregeknél hasonló gyöngeség.) Az ezredes még azt sem tudta, hogyan fog szerezni feltétlenül «csempész-dohányt, de azt hitte, hogy elegendő egy szót súgnia valakinek, rákacsintani, - a lelkébe nézni, - és rögtön megértik, hogy mit akar, és útbaigazítják, hogy hol és hogyan kaphat: a városkáról úgy vélekedett, hogy ha kicsi is, de kétségen kívül elég agyafúrt.

Emellett már nagyon rég nem volt az emberek között, nem látott sürgés-forgást, pedig szerette a sürgés-forgást, a tülekedést, de, persze, messziről, - látványnak. És most, amikor leért a városba, nem nézett egyenesen dohány után, hanem a kikötő felé irányította a lépteit, amelybe az előző nap háromárbocos bárkák érkeztek épületfával és az építkezésnél használt sárga kővel...

Tényleg sürgés-forgás volt a kikötőben, de a napsütésben minden egészen kézenfekvőnek, feltétlenül szükségesnek látszott az ezredesnek, egyedül lehetségesnek és főként meghatóan örökkévalónak: akár egy teherhordó szalad le az ingó pallókon a hajóról a partra, óriási, mézeskalács-alakú követ tartva kezeivel a hátán: - «Derék, - szeretem az ilyeneket, - hidegvér!», - akár egy gömbölyűnyakú, izmos vörösfoltos szürke bitjug [*] áll, lába váltogtásával próbálgatva a szekér súlyát, - sokat raktak-e fel, és hátrasandít fennhéjázó szemével: - «Derék, - szeretem az ilyeneket, - méltóság!», - akár szokatlanul erős szavakkal szitkozódik valaki, kétféle cifrázással, - szárazföldi és tengeri módra, - még ez is tetszett az ezredesnek: - «Derék, a munka indulatosságot szeret!» Az egész kikötő széles vasgerendákon állt és ezek a cölöpök közvetlenül a tenger felszíne felett, fehérrel, cinóberrel és ultramarinnal voltak vastagon befestve, amitől a víz, amely őket visszatükrözte, annyira szivárványosnak, tarkának látszott, hogy az ember szinte el sem hitte tüstént, hogy létezhetik ilyen víz, ilyen színes márványszerű, finom pávatoll-rajz; hiszen mindezekhez a színekhez hozzákeveredett még az ég is, és egymásbafolyón lemosta, rétegezte, szemcsézte, hamuszürke szegéllyel körülfestette; zsíros és szintén szivárványba játszó gépolaj is úszott még a vizen, alulról pedig a színes kavics-fenék szüremlett keresztül, és mindez a szavakban ki nem fejezhető színpompa hirtelen egy-egy foszforos gyufaként világító zöldikétől vált még szikrázóbbá, mintha felgyujtották volna alulról... Compókat is lehetett látni a fenéken: mint kis rablók rejzőzködtek el a kövek mögött és óvatosan suhantak ide-oda, nyilván titokzatos célokkal... Nem messze a parton, csolnakok mellett, találékony népség - uccakölykök sütöttek halat egy szerény kis tüzön. A tenger felől dinnye, a part felől égett étel szaga szállt, a víz mellett pedig a helybeli iparosság sétált, - már vidáman, de még botrány nélkül, - és póstahivatalnokok járkáltak kisasszonyaikkal, és már messziről feltünt egy hordóhasú és kis sapkás görög, Pszomiádi, amint megszokásból ott állt a mész- és alabástrom-raktár bezárt ajtaja előtt. A domblábnál összezsúfolt városkában szemvakítón csillogtak az ablakok, a dombtetőn pedig a kerek, történelmi rom emelkedett, tarkán, lealázva méltóságában, mert ez volt az egyetlen hely, ahonnan senki sem kergette el a galambokat. A történelmi rom felett a hegyek sorakoztak, s azután jobbfelé láncként vesztek be a tengerbe, elmosódott gomolyban, mint rózsaszínű füst, - ugyanazok a hegyek, amelyekben az ezredes szokott gyönyörködni esténként a Pihenőről.

Hogy kihasználják a szélcsendet, melyet még aznap éjjel felválthatott a vihar, mind a három bárka egyszerre rakodott ki a kikötő különböző oldalain; a köveket azonnal el is hordták lovakkal, míg a kissé nedves, sáfrányszínű és ízletes husvétikalács-illatú épületfát zengő halomba dobálták ki a partra, arra ügyelve csupán, hogy a tengerbe ne essen. A teherhordók csak úgy cikáztak a lármában a pallókon, és az ezredes szemei lelkesülten csúsztak végig ezeken a hátakon, és vörös nyakakon, és nedves, meleg ingeken... És mennyire más volt mindegyik! - Egyiken még kopott diáksapka is volt, az izzadságtól nedvesbajszú arc felett.

Az ezredes maga is szeretett volna valahogy résztvenni mindebben, - ha másként nem, hát legalább kiáltani néhányat a tülekedésben: hiszen érdes torkában még bennélt a parancsnoki hang, - de persze minden harag nélkül kiabálni, kizárólag csak a rend kedvéért.

Mikor végül belefáradt a bámészkodásba, - a nap is nyugovóban volt már, - a csempészdohány gondolatával a kikötőből a városba indult, Szizoval találkozott az ezredes.

Szizov nyilván már régen észrevette őt a kikötőben és várt rá; s mikor az ezredes elment mellette, nemcsak tisztelgett neki, hanem még bemutatkoznia is sikerült, amit azután Dobycsinnek is meg kellett tennie.

- Könnyű gyógylevegőnk csábította ide? - kérdezte a kapitány, felvetette áfonyásan-céklaszínű arcát és megvillogtatta a pápaszemét. Akármi máson is elkezdhette volna a beszélgetést, nemcsak a «levegőn», minthogy magának Dobycsinnek is nagy kedve volt barátian eltrécselni valakivel, annál inkább hát egy csaknem ugyanolyan rangú, csaknem ugyanolyan korú tengerésztiszttel... (Szizov nagyon vigyázott az egyenruhájára, s még egy egész rendes körgallér is volt most rajta, amelyet csak a gombolásnál kezdett ki egy kissé a moly.) «Éppen kapóra jön, - gondolta még az ezredes; - bajtársiasan megkérdezhetem a csempészdohányról... és miegymásról...» És udvariasan megkérdezte:

- Hát ön, kapitány, már régen lakik itt?... Ha jól emlékszem, a nyár végén is láttuk egymást?...

Kitünt, hogy Szizovnak saját háza volt, - nem bérház, nem, csak saját használatra való, - villa, - de szerény nyugdíjára és nagy családjára való tekintettel különösen fényűzően nem élhetett... A család-szó hallatára Dobycsin is akart egy idevágó megjegyzést tenni, de tüstént arra gondolt, hogy Szizov kétségtelenül maga is nagyon jól tudja mindazt, amit a családról mondhatna, és szükségtelen a megjegyzést megtennie; csupán az illem kedvéért mondta bánatosan: «Igen, a család!...» Szizov tényleg tudta: ez már abból is látható volt, hogy állandóan rángatta a fejét és szakadatlanul mozgatta a jobbkeze kisujját, kétségen kívül öntudatlanul, mint a kaszáspók, míg hangja durva, engedetlen és erősen rekedt volt, és minden szava alkoholtól szaglott. Magasabb és testesebb volt az ezredesnél, de természetes, hogy az ezredes nem azért állt rá némi habozás után, hogy a vendéglőbe is bemegy vele, hanem a következő okok folytán: a lenyugvó nap szétporlott egy topolyán, a vendéglő közelében, a patak mellett, és a kis rügyező galyakat teljesen elnyelte a folyékony arany, míg a vastag ágak szénfeketék lettek és rendkívül élesen rajzolódtak ki, - mintha ez az egész komoly fa a nap tüzében olvadt volna; lenn, a topolya alatt, tajtékozva vetette magát a köveken keresztül a szemmel is láthatóan jeges, gyors, örvénylő és szappanosan-acélos színű patak; rendkívül sietett, hogy még nappal - a fő, hogy még nappal, - eljusson végre a tengerig; a rajta átvezető hidat szekerek foglalták el, éppen azzal a sárga kővel megrakottan, amelyet a kikötőből szállítottak a raktárba, és a bitjugok, egyik a másik mögött, kettő, - egy barna és egy szürke, sörényükbe font vörös rongyocskákkal, - aranyban és ezüstben csillogtak füleiken, nyakuk taréján, kerek foltos, széles farukon, a szerszám pléhveretein, és a vendéglő (a cégtáblán kék mezőben arany betűkkel) a szerény «Üdülő» nevet viselte, verandáján pedig maga a gazda állt, a nagyfejű Iván Nyikolájics, és szívélyesen hajlongott, amennyire nyaka teljes hiánya megengedte... Így, - az utolsó napsugár a topolyán és mindenen, a patak friss hegyi illata, a mellette elhaladt bitjugok szaga, a jóllakott Iván Nyikolájics, a csillogó Szizov kapitányról nem is beszélve, - mindez hirtelen megindítóan meg nem ismétlődhetőnek, soha nem voltnak, életében egyetlennek látszott az ezredesnek, - és éppen ezért ment be az «Üdülő»-be.

És alig egy óra mulva, mikor már sötétedett, erősen becsípve és homályos öntudattal ültette fel Fjódor Makuhin az ezredest egy bérkocsira. Az ezredes csak Neljuszja miatt aggodalmaskodott, de Makuhin Neljuszját is felültette a térdére és ő maga is leült mellé, míg a verandára nyíló és belülről megvilágított ajtóból, rendkívül harcias külsővel, körgallér és sapka nélkül, Szizov igyekezett utána; de Iván Nyikolájics és a pincér két oldalról lefogták, s a kapitány, tehetetlenül vergődve a kezeik közt, rekedten kiáltozta:

- Ss-sír-ásó!... Megölöm!... B-bugris!...

Még néhány ember tolongott a háta mögött, s az ezredes dörmögött: - «Milyen izgága!» - és a kocsis hátrahajolva megkérdezte: - «Ez Szizov?» - Makuhin pedig ráripakodott: - «Induljunk!...»

Dehát mi történt az «Üdülő»-ben?

Kezdetben minden úgy ment, mint a karikacsapás: Iván Nyikolájics nagyon előzékeny volt, bevezette őket egy kis különszobába, amelyet válaszfal rekesztett el a teremtől és amelyben mindössze három asztalka állt, és különös figyelmet tanusított Dobycsin iránt, amivel kissé zavarba is hozta. Ezen a napon történetesen palacsintát sütöttek az «Üdülő»-ben, melyet maga Iván Nyikolájics szolgált fel méltóságteljesen, ily szavak kíséretében: - «Eh, ez a palacsinta olyan rózsás, mint német a fagyon...» - Még mosolyogni is próbált, de a mosolya olyan volt, mintha, például, egy mészároskutya kezdene mosolyogni. A kötényes pincér, aki kissé gazdájához hasonlított, de sokkalta fürgébb volt nála, úgy száguldott ide-oda, mint a vihar, állandóan hátravetve homlokába lógó haját, és mindenféle halétellel rakta meg az asztalt, míg a kapitány... Dobycsin egyenest gyönyörködött a kapitányban, oly élénken emlékeztette sok régi katonaemlékére, jóllehet csak tengerész volt (ismeretes, hogy a tengerészek mind megvetik a katonákat, és a katonák ki nem állhatják a tengerészeket). Még a gramofont is felhúzta, előkeresve egy uccalányosan rekedt indulót.

Iván Nyikolájicshoz így beszélt: - «Te sátán, krokodil...» - a hasát veregette és a jelenlétében beajánlotta Dobycsinnek: - «O-ó, rendkívül okos egy állat!... Ne törődjön vele, hogy... bu-bu... hülyének látszik: miniszter!»

Sapka és körgallér nélkül Szizov veszített valamit a méltóságából, viszont közelebb férkőzött Dobycsinnek most megpuhított és minden iránt elnéző lelkéhez. A kapitány itt persze a házhoz tartozott, és Dobycsin minden jelből arra következtethetett, hogy megrögzött iszákos, - nem hiába volt az orra olyan vörös, - de ő maga is elhatározta, hogy ma kirug a hámból, igy is mondta, mikor a kapitánnyal koccintott: - «Oh, kirugok a hámból!...» - A kapitány helyeselt neki: - «B-b-bú...ezt szeretem! - és nagyon bonyolultan rángatta a fejét, pápaszemét villogtatva, kisujjaival pedig szünet nélkül dolgozott: majd a jobbal, majd a ballal, majd megint a jobbal: Dobycsin arra gondolt: tud-e mindakettővel egyszerre? - És e pillanatban mindkettővel egyszerre kezdett dolgozni.

- Az egyik fiam, - böffögte, - rajong a sportért... Állandóan halászokkal van együtt... Sem-mi, nem ellenzem... bü-bü-bü: - sport! A sport nemes dolog!... M-mindig kinn van a tengeren... A legkegyetlenebb viharban is, b-b-bü, amikor egyetlen halásznak sincs mersze, - ő egyedül! ... Saját csónakja van... Nem ellenzem, - nem! Egy tengerész fia legyen is tengerész... Mi?... Ha én zátonyra jutottam, cselszövések, aljasságok folytán, csirkefogók miatt, - bu-bu-bu, - legyen ő legalább a mély vizen... Igaz! ... Az ön kereszt- és apai neve, ezredes?...

Dobycsin csak később tudta meg, hogy Szizovnak éppen ezt a fiát látta a kikötőben, akiről most beszélt, - nedvesbajszú, diáksapkás legény, aki épületfát rakodott, - és hogy tényleg halászott néha, de ez - egyszerűen ipar volt nála és egyáltalán nem sport; de Dobycsin most a kapitány kettéválasztott és kétfelé kefélt szakállát figyelte és erre gondolt: «Jó, hogy fia van: - egy fiúval sokmindenről lehet beszélni, - a fiú megérti az embert...» Szizov pedig, mintha csak most jutott volna az eszébe, hogy nem csak egy fia van, az ezredesre nézett, szikrázva megvillantotta a pápaszemét és hirtelen elfordította a kormányrudat:

- A másikat már nem dícsérem: - fajankó!... A másik - nulla, - bu-bu-bu!... Akárcsak az anyjuk, a feleségem: szellemi, erkölcsi és fizikai nulla... kerek, b-b-bu! - és hüvelykujjaival kétesen szabályos kört rajzolt: már nagyon remegtek a kezei.

Ez nem tetszett az ezredesnek: az ő számára az életben most nem létezett nulla: - semmi sem volt semmiség, minden jelentős volt és egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, s ezt megmondta Szizovnak, megmondta lágyan és gyöngéden, amint ő maga értette; Szizov meg határozottan és zajosan tagadásba vette, - és mintha teljesen igaza lett volna. Ámde mégvalamit talált az ezredes, ami elvont filozófiához volt közel; így melegedtek be a beszélgetésbe, - különben nem hosszú időre, mert még csak a harmadik pohárkánál tartottak, amikor Dobycsin megjegyezte:

- Milyen teljesen különböző emberek vagyunk mi ketten!

De azért mégis tetszett Dobycsinnek, hogy a tengerész olyan lármás, böffögő és eleven, hogy krumpli-orrú és pápaszeme alatt héjja-szemei vannak, noha egész testében Káinként rángatózik. «Ő aztán biztosan tud felvilágosítást adni a dohányról is, olyan ember, - gondolta az ezredes - csak el ne felejtsem megkérdezni.»

De Szizov élénksége már túlment a határon: majd recsegő lemezeket kerített elő és felcsavarta a gramofont, majd a konyhába sietett ki, hogy a szakáccsal veszekedjen, majd a zemsztvói mosónő, Akulina Pávlovna hangját hallotta meg a söntésben és be akarta húzni az ezredes elé, hogy eltáncoltasson vele egy kaffer-táncot, de Iván Nyikolájics eltökélte, hogy az asszonyt nem engedi tovább a söntésnél, és idejekorán és sajátkezüleg kikergette.

Az ezredes azon is nagyon csodálkozott, hogy Szizov nemcsak Akulina Pávlovnával, hanem mindegyik halásszal, fuvarossal, áccsal és tatárral is nagyon bizalmas lábon állt, akiket belépni látott az utcáról a túlsó félbe. Mindezek, persze, nem voltak rossz emberek (az ezredes számára rossz emberek nem léteztek), de a hangjuk túlságosan merev volt, és példálózva, tömören és erőteljesen igykeztek magukat kifejezni. A túlsó félbe nyíló ajtó csak félig volt behajtva, és néhány vendég át is jött onnan és benézett ide; Szizov néha fenyegetőn rákiabált a kíváncsira: «Mit dugod ide az orrodat?... Mit keresel itt?... bu-bu... Menj a fészkes fenébe!» - Máskor viszont elégedetten kiáltott fel: «Ahá!» - felugrott a helyéről és kiment: mikor pedig visszajött, nagyon mentegetőzött: - «Nem tehetek róla: szeretem az egyszerű orosz népet... bu-bu... Jólelkű nép!»

Dobycsin csak később tudta meg, hogy Szizov éppen abból élt, hogy ennek a jólelkű népnek különféle kérvényeket írt és éppen itt, az «Üdülő»-ben, volt az irodája, és Iván Nyikolájics szekrényében a fehérpapír-készlete; itt is töltötte néha az éjszakát, sőt, helyesebben, ritkán nem töltötte itt; felesége különváltan élt tőle, - rokonsága támogatta, - fiai pedig többnyire a népszállóban találtak menedéket.

Már sötétedni kezdett és az «Üdülő»-ben felgyujtották a lámpákat; az ezredes úgy látta, hogy már eléggé kirúgott a hámból és hogy ideje már véget vetni a mulatságnak, és már zörögni kezdett késével a tányérján a száguldozó kötényesnek, míg Szizov leszorítani igyekezett a késével az övét és őszinte csodálkozással mondta:

- Hová? Nem fél istentől...bb-bu, Ljov Anyiszimycs? Hát hány óra van?... Hat? És elmenni egy ilyen kényelmes, pompás kis szobából?... Bu!

E pillanatban azonban Fjódor Makuhin lépett be ugyanebbe a szobába; Iván Nyikolájics tiszteletteljesen követte, míg a száguldozó pincér, beléjük fúrva a szemeit, már készen állt az ajtóban, hogy mint a vihar, elrohanjon valahová, és eleve hátravetette a tincseit a homlokáról. De sehová sem kellett elrohannia.

Makuhin sietség nélkül leült az egyik szabad asztalkához, sanda pillantást vetett Szizovra és nagyon figyelmesen szemügyre vette az ezredest és kutyusát. Az ezredesnek megtetszett, hogy fiatal, fehér, izmostestű és nyilván nyugodt: a nyughatatlan Szizov már kifárasztotta. A vastag aranylánc a jövevény blúzán, és masszív gyűrűi, és Iván Nyikolájics figyelmessége iránta, - mindez arra bírták az ezredest, hogy fejével közelebb hajoljon Szizovhoz és kíváncsian, súgva megkérdezze:

- Ki ez az ember?

- Ez?... - rándult össze egész testében Szizov. Már előbb is megvetően szuszogott és rángatózott Makuhin felé, most pedig ujjal mutatott rá és felkiáltott: - Sírásó!

Az ezredes, akinek a jókedve egyre fokozódott, azt gondolta, hogy Szizov tüstént ugyanolyan bizonyítványt fog adni az új vendégről, mint előbb Iván Nyikolájicsról adott, és már mámorosan mosolygott (sokat ivott már); de Szizov hirtelen felugrott és vadul kiabálva, toporzékolni kezdett a lábaival:

- Komisz baka, bugris, - hogyan merészelsz törzstisztekkel... b-b-bu-bu... egy szobában?... Takarodj! Ki innen! Takarodj!

Dobycsin ráeszmélt, hogy nem az történt, amit várt, és egészen megdöbbent, - annyira nem fért össze mostani hangulatával semmiféle botrány; ő is felugrott, összeráncolta a homlokát, Szizov vállára tette a kezét:

- De mire való ez, kapitány? Mi van magával?... Galambom!...

De a kapitányt lehetetlen volt lecsillapítani:

- Tizenötezer rubelért, - mindössze! mindössze! - vette meg a házam, és rögtön! rögtön! - eladta harmincötezerért... ez a rabló, ez a ... b-bu... sírásó!... Kőműves!

- Más bűnöm nincs is, - mondta Makuhin rendkívül nyugodtan, Dobycsin felé fordulva, - és váratlanul olyasvalamit tett, amit Szizov semmikép sem várt: felkelt a székéről, betette a közös teremből nyíló ajtót, - a lármára már kíváncsian néztek át néhányan, - Dobycsinhez lépett és megkérdezte:

- S ha szabad érdeklődnöm, mint szolgál Natálja Ljvovna egészsége?... Akit nemrég egy kutya megharapott?... Hiszen ismerősök vagyunk vele... És olyan várakozó arckifejezést öltött, hogy Dobycsin teljesen megzavarodott és csak ennyit tudott dünnyögni:

- Köszönöm... Nincs semmi baja, jól van... Dehát hogyan ismert meg engem?... Dobycsin ezredes!

- Hogyan ismertem meg?... Igazán nem nehéz dolog: - mi itt mindenkit ismerünk... kiváltképpen télen.

A teremből vezető ajtót megpróbálták kinyitni, de Makuhin beszorította a könyökével. Közben Szizov magához tért és dühtől lángolva, harciasan ugrott újból eléje:

- Uzsorás!

- Elhiszi-e, - már hároméves história, és a házat árverésen vettem meg, és azóta állandóan egy és ugyanaz, egy és ugyanaz... - panaszkodott Makuhin az ezredesnek és vállat vont. - Mennyire unom!

- Én is!... Én magam is! - pattant fel egyszerre az ezredes is. - Abba kell hagyni... befejezni!

- Hogya-an?

- Igen-igen!... Ezekre a... e-e... személyeskedésekre, - nincs szükség! Elég volt!

Szizov rávillantotta az ezredesre a pápaszemét és végkép elvesztette önuralmát: rávetette magát Makuhinra, - tüstént visszapenderült, feldöntötte a tálalóasztalt, a mustártartó, lerepülve, Dobycsint találta, Neljuszja torkaszakadtából ugatni kezdett, a vendégek összeszaladtak, Iván Nyikolájics közbevetette magát, a száguldozó pincér ide-oda rohant... És minden azzal végződött, hogy Makuhin hazavitte az ezredest a villájába, az ezredes pedig, akit mélyen megindított ez a figyelmesség, kérve-kérte, hogy látogassa meg őket, mihelyt időt tud magának szakítani.

Ily előzmények után történt, hogy Alexéj Iványcs, aki Iljához való utazásának fáradalmait ki sem pihenve, tüstént engedett társaságkereső hajlamának s a Pihenőre felkapaszkodva, csakhamar átment az ezredeshez, - végtelen csodálkozására Makuhint és Grecsulévicset találta náluk. Oly különös kép tárult a szemei elé, hogy még állva is maradt néhány pillanatig az ajtóban, mielőtt belépett volna a szobába. Grecsulévics és Makuhin, mind a ketten szemetszúrón kiöltözve, a vak asszonnyal a kártyaasztal mellett ültek és nyilván preferánszot játszottak; a vak mögött maga az ezredes helyezkedett el és szája elé tartott kézzel valamit sugdosott a fülébe, a szemöldökeit vonogatta, szenvedőn ráncolta a homlokát és kártyáiba bökött fénylő ujjaival; a díványon pedig, balkezében cigarettával Natálja Ljvovna ült, maga alá húzva és kockás plédjével letakarva lábait, és a füstöt nézte, amelyet gondos gyűrűkben eregetett felfelé. A vaktól jobbra egy másik asztalka állt, sörrel és poharakkal, az ezredes mellett pedig, egy fonott széken, Nelli aludt, fehér gombolyagba csavarodva. Mindez, a függőlámpa pazar felső világításában, oly rendkívül távol esett attól, amit Alexéj Iványcs megpillantani remélt, hogy meg akart fordulni, hogy észrevétlenül elmenjen; Grecsulévics azonban meglátta.

- Pompás!... Á-á! - mondta hangosan és vidáman.

Mindnyájan feléje fordultak, és Nelli ugatni kezdett, és az ezredes azt mondta: «Á-á!» - és mindegyiknek öröm volt a hangjában; csak a vak dünnyögte nyugodtan és tagolva, a sör felé fordulva, miközben hátlapjukkal felfelé az asztalra tette a kártyáit:

- Bármi történjék is ott, - rajtam van a sor... kérem, ne fe-lejt-sék...

Ez az este nagyon súlyos volt Alexéj Iványcs számára. Még tele volt az utazásával, Iljával, Váljával, aki most közelebb jutott hozzá, egészen közel, csaknem elviselhetetlenül közel, úgy hogy még a lakásában is kínos volt vele maradnia; és ide abban a hitben jött, hogy észrevétlenül talán feléje ömlik valami érzékelhetetlen női gyengédség Natálja Ljvovnából, valami pókhálószerűen puha, aminek még neve sincs a férfi-nyelvben, - és megint mondhat néhány szót Váljáról, mert Natálja Ljvovna meg fogja érteni őket, ezeket a szavakat, és talán segíteni fog megmagyarázni valamit: állandóan azt a korábban észrevett tövisnyúlványt látta valamiért a képzeletében, amely gyermekiesen púpossá tette a nyakát s amely felkeltette a bizalmát.

De amikor meglátta Natálja Ljvovnát a cigarettával, olyan érzése támadt, mintha megsértették volna; s míg a többieket úgy üdvözölte, mint máskor is szokta, tőle megkérdezte, halkan és bántódottan:

- Hogyan?... Dohányzik?

- Néha... Nagyon ritkán... - felelte Natálja Ljvovna és nem mosolyodott el.

- És miért?

- Hogyhogy «miért»?... Egyszerűen, mert tetszik gyűrűkben eregetni a füstöt: színész-tulajdonság.

- Hja igen... hiszen... művésznő volt, úgye? - hebegte Alexéj Iványcs.

- Hát persze, hogy voltam! Szinésznő voltam... Sőt... itt az új vállalkozóm: - Makuhin!... Képzelje csak, Makuhin azt hiszi, hogy itt lehetne szinházat nyitni, - és akkor, - a főszerepeket játszhatnám... Tetszik az ötlet?

Alexéj Iványcsnak csodálkoznia kellett, - akkora rá nem valló dühvel beszélt Natálja Ljvovna, a cigarettát pedig elnyomta és a sarokba hajította.

- Nyáron rendszerint sokan vannak nálunk, - mondta Makuhin bocsántkérőn és hozzátette a vak felé: - Viszt.

- Én is... - mondta Grecsulévics, meredten rászegezve Natálja Ljvovnára a szemeit, és mintha a torkán akadt volna a szó, mintha még folytatni akarta volna.

- Mit «maga is»? - kérdezte a leány az előbbi dühvel.

- Én?... szintén viszt, - felelt Grecsulévics szerényen.

- Ahá... egyiküknek, galambocskáim, felkopik az álla, - mondta a vak, hörpintve a söréből, és igaza volt: - a káró elosztódott.

Minthogy az eset meglepetés volt a játékosokra, az ezredes hevesen magyarázgatni kezdte, hogy meggondolatlanság volt hatnál többet jelenteni - hátha, például, olyan az elosztás, hogy minden káró egy kézben van?... És nem tudni miért, kétszer is elismételte: «Aki konyít a játékhoz, nyolcat csinált volna...»

«Konyít... konyít», - gondolta Alexéj Iványcs, igyekezve rátalálni valahogy a hangnemre, de sehogy sem tudott rájönni - milyen is itt a hangnem?... Mit keresnek itt Grecsulévics és Makuhin? Mi szegte úgy a kedvét Natálja Ljvovnának? Hogyan viszonylik mindez ahhoz, ami e pillanatban benne magában volt és hogyan kell mindezt összeegyeztetni és kibogozni?

De csakhamar kiderült valami, és az, ami kiderült, tette éppen Alexéj Iványcs számára ezt az estét nem vártan súlyossá.

(Folyt. köv.)

(Oroszból: Gellért Hugó)

 

[*] Bitjug = lófajta.