Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám · / · JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND

JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND
5.

A «Telepes históriák», az «Eli Svartvatnet» és «A pusztaság fiai» lapjain egyre visszatér Haukland első könyveinek vad és tüzes alaphangulata, de valami komor, sorsidéző titokzattal átszőtten. A költő az őserdő mélyén belenézett Pán szemébe. Nincs itt semmi átalakulás, csak széjjelebb bontakozott az erős képzelet; hogy egyáltalán ráeszmélhessünk a természet varázsára, oly mélyen kell behatolnunk a külső valóságokba, mint egykor a fiatal Haukland. Eli Svartvatnet neve jelképes kifejezése e titokzatnak; aki belemeredt valaha egy bozót sötét tótükrébe, megérti ezt a vonzó, veszélyes, mágneses erőt.

De a költő csakhamar kimenekül a sűrű erdőkből s lerohan a szürke fjeldi útakon a világvárosok nyüzsgésébe. «Gunnar Raben házassága», «Gunnar szerencséje», «Róma» és az «Új ember a gáton» fejezetei egészen elszakadnak a kiindulási területtől, a rideg nordlandi tájtól. Két éles, diametrális ellentét támad itt egymásnak, - semmi se különbözhet jobban az «Eli Svartvatnet» és «A pusztaság fiai» telt mollhangjaitól, mint a «Gunnar Raben»-könyvek acélos dúr-csengése. Szinte meghökken az olvasó: mintha Elias próféta lépne be előtte Samaria palotájába, hogy ott éljen ezentúl, Karmel magaslatai és a judeai erdők barlangjai helyett. Most Haukland mintegy tudatosan letompítja hangját; ha régebben leghalkabb zenéiből is ki-kitört a természet szilaj éneke, az új csapáson új kifejezési formákat keres mondanivalói számára.

A «Gunnar Raben»-könyvek érdekesen tükrözik a költő egyéniségét; tele vannak egy ősemberi tisztaságú szem látomásaival; de nincs meg bennük az «Ol-Jörgen»-könyvek s főképp «A nagy erdők», «A tenger» és az «Eli Svartvatnet» vad, fűszeres illata.

Nyilván a költő saját körülményei is módosultak a régi irányvonalon; ekkortájt vett nőül Andreas Haukland egy német földbirtokoslányt s e házasság révén jóval szilárdabb alap teremtődött számára, mint előbb.

Haukland rövidesen vásárolt egy nagy tanyát Österdalban s hatalmas energiával nekifogott a földművelésnek. Minden nyugtalansága átsímult most valami nagy, egészséges ritmusba: többé nem hajszol a költő messzi kalandokat, nem figyeli a kósza erdei tündérek dalait, de a hétköznapi munkában keresi a legnagyobb és legtermékenyebb értékeket.

Aki, mint jómagam, betérhetett a költő Glommen-völgyi birtokára, aligha feledi el Haukland derűs, patriarchalis örömeit, amelyeknek fénye ott ragyogott egész környezetén s amelyek talpon tartották őt a hajnal első pirkadásától lámpagyujtás utánig. S mily boldog felelősséggel járt körül este Haukland az istállókban, hogy nordlandi lovacskái kaptak-e elegendő szecskát s igás ökrei megkapták-e egész köteg szénájukat.

Itt teljesen fölmagasult Haukland óriás alakja, egy Zeus az isteni birtokon! Erős tekintetéből sugárzott az olympusi áldás, míg dúdolva ment állástól állásig, szétosztotta ajándékait s jóéjszakát köszönt embereinek a sötétségbe merülő jászlak mellett. Itt megtelt a lelke, mint holmi akkumulátor, a biztos, meleg, vegetatív erőkkel.

Haukland egyik könyvében se halkabbak a lázak, mint gazda-kora első éveinek termésében.

Majd megjelenik a teljes béke műve, a csodálatos állatregény, a «Gím» királymondája, egy nagy, kontemplatív mosollyal ékes, prózában írott költemény. A könyv főalakja egy fiatal, erős gím. Talán némelyeknek eszébe jut majd Ourwood, Roberts és a dán Fleuron egy-egy állatregénye, - de mennyire elütnek ezek Haukland írásától! Fölszínesen objektív szemléletük mindúntalan kiütközik a finom technika mögül, ellenben Andreas Haukland rajza tökéletesen szubjektív; végesvégig úgy lát, úgy hall és úgy érez, mint Gím: eggyé válik vele. Sokkal rokonabb ez a munka Jack London könyveivel, de nem hajhássza a közönség kegyeit, mint amaz s amellett Haukland sokkal különb formaművész amannál. De talán épp ezért nincs oly sok rajongója, mint a híres amerikainak!