Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS: ADY KÖRÜL

Mikor most pandúrék kezdenek tanítani minket szegény legényeket, hogy kicsoda volt Rózsa Sándornak Ady Endre, abban csak diadalát láthatom e mi szegény legénységünknek. Ám ha már a mi tájékunkon is akad, aki teszem engem tanítgat, hogy hogy' kell költőt csinálni, attól egy kicsit megbokrosodom. Már az is mulatság volt, mikor egy Ady-kommentárjában Földessy tanár úr olyas megfigyeléseimet, mint hogy Ady Endre, ez a csupa értelem-ember, értelmedhez inkább füleden át beszél, mint eszeden át, úgy kezelte, mint hogyha vak tyúk létemre találtam volna szemet. De ez legalább elismeri, hogy találtam. Ám mit szóljak Benedek Marcellhez, ki ugyan, megfordítva, elismeri, hogy külömben jószemű ember volnék, azonban éppen Ady Endre iránt úgy találja, hogy annak idején vak voltam? A Benedek Marcell Ady-Breviáriumában lapozgattam nemrég történetesen, s abban olvasom, hogy én, ki egyébként a betegségig megértő vagyok, Ady Endrét nem értettem volt meg, sőt kezdője voltam a hajszának, hogy Ady Endre érthetetlen. Iván ugyanis A fekete zongora versről, hogy «akasszanak fel, ha értem.».

Ez a legenda nem mai keletű, s onnan ered, hogy Ady Endre, ki mindeneken fölül a világot is jobban ismerte, megijedt ettől az én szónoki formámtól, mert menten megérezte, hogy nemcsak őt nem fogják megérteni, hanem ezt sem, s mint afféle péteri úrmegtagadást fogják ellene használni, akik, farizeusok vagy írástudók, el akarják őt veszejteni. Sajnos, mint mindenben, ebben is igaza volt, s mikor évek multán Rákosi Jenő is, elismervén immár Ady Endre tehetséges voltát, mégis megmaradt amellett, hogy gyakorta érthetetlen, ebben csakugyan az én tanúságomra is hivatkozott, mint aki, bár hívője Adynak, mégis azt írtam volt róla, hogy «akasszanak fel, ha értem». Ez ellen nem szólhattam, még azok után sem, hogy több évvel azelőtt Dóczy Lajossal volt veszekedésem e tárgyban s igen tiszteletlenül azt kellett írnom a külömben kitűnő emberről s nekem apai barátomról, hogy «Dóczy Lajos azt állítja, hogy nem érti Ady Endrét, - jó, elhiszem, csak azt nem tudom, hogy mért olyan büszke rá?». Rákosi Jenő úgy mint Dóczy Lajos régi szigorúságú írók voltak, kik értelmen sem azt értették, amit a kötetlenebb logikájú fiatalság, s azonfölül, újságba írván, nem voltak kötelesek forrása után járni annak, mi emlékezetükben megmaradt. Benedek Marcell azonban már az impresszió s az expresszió idejében nevelkedett, azonfölül könyvet írt, mit maradandónak szánt, s tanárember, ki köteles utána járni annak, amit idéz. Neki, mikor az értetlenség bélyegét süti éppen énrám, ki Adynak ugyan sem felfedezője nem voltam, sem nem legelső méltányolója, de az elismertetéseért való izgatást csakugyan elsőnek vetettem abba a sarkalatba, hogy valóban érthetetlen-é Ady: neki el kellett volna olvasnia, végig kellett volna gondolnia, el is kellett volna ismételnie s vagy megcáfolnia, vagy elfogadnia a gondolatmenetet, melynek szónoki formálású csúcsára értetlen voltom bizonyságául mutat rá. Aki azt állítja, hogy én az én «akasszanak fel, ha értem» formulámmal csakugyan azt mondtam, hogy A fekete zongora verset nem értem s csakugyan azt állítottam, hogy Ady Endrét nem érteni meg, az, ha nem olvasta egész tanulmánykámat, melyből ama mondás ki van szakítva, vét a köteles gondosság ellen, ha pedig olvasta, akkor bizonyára nem oly betegesen megértő, mint Benedek Marcell szerint én. Inkább: a betegségig egészséges.

Miről volt szó abban a kis tanulmányban, egy 1907-ben, tehát most huszonegy éve írt Magyar Hirlapbeli tárcában? E tárcában, (Kísérletek című 1910-ben a Nyugatnál megjelent könyvemben utána olvashatni) egyebek közt az áll, hogy: «Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami embert nyugtalanít, férfit felver, művelt lelket megkap s mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp mondja is el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább füleden át beszél, mint eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van s joga van hozzá. ,Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi cibálja, Ez az Élet melódiája, Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora: Ez mind, mind ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a zongora.' Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni, sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.» Ez volt az az én híres mondatom, - elolvasom s egy kicsit meghatódom. Huszonegy éve, hogy írtam, - azóta, szellemiekben is, szinte nagyobbat haladt a világ, mint a világ kezdete óta addig. Ma, az expresszió után, a futurizmus, dadaizmus, aktivizmus és konstrukcionizmus után, szinte közhelyesnek tetszik. Hát lehet még ezen gondolkozni? Lehet még ezen fennakadni? Kellett ezt egyáltalában kimondani és megmondani? Nos: kellett. Ne feledjük: 1907-ben volt és Magyarországon éltünk. Ahová Poenak és Swinburnenek csak híre jutott volt s Walt Whitmant tán az sem ismerte, ki valamikor a nyolcvanas években tanulmányt írt volt róla a Budapesti Szemlébe - mert lehet, nem emlékezem már rá, hogy a tanulmányt csak fordította. Nekünk voltak nagyon nagy költőink - máig is büszkék lehetünk rájuk, az egész régi és új világirodalom előtt. «Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke ohajtva sejt.» «Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remény.» «Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem.» «Zordon, de ragyogó lovagkor, kiégett Piros északi fény: újra felgyújtalak.» Így daloltak, beszéltek, hasonlítottak a mi nagy költőink, értelmesen, grammatikusan, szintaktikusan, szótári szó szerint. Néha, igaz, vakmerőbben is. Petőfi azt meri írni: «Rózsabokor a domboldalon, Borulj a vállamra, angyalom.» S nem is írja ki, hogy «mint a rózsabokor a domboldalra, úgy borúlj, angyalom, a vállamra». Vörösmarty meg éppen azt kérdi, hogy: «Mi dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban?!» Ez nagy merészség - a malom nem zokog s a pokolban nincs malom. Mindazonáltal és mindeddig áll, éppen a magyar költészet legmagasain, a tétel, hogy versben nemkülömben, mint bármi egyéb írásban, mikor a versnek értelméről van szó, ez az értelem logika, grammatika, szintaxis és szótári értelem szerint határozódik meg. Bizonyos, hogy ehhez képest A fekete zongora versnek az értelme nem ily szabatos. Nem nehéz megérteni, mire gondol, sőt hogy hasonlatát is, borosan és vakmerően, honnan veszi... s hogy azzal, azzal, azzal a zongorával ezt az egész fülledt világot és életet hasonlítja össze s vak muzsikusával, ki tehát vakon vág bele húrjaiba, azt a hatalmat, mely a világot szerkesztette és ura. Grammatika és szintaxis szerint ebben a versben a zongora hol az Életnek melódiája, hol ami az Életet teszi, hol ami az Élet rendjén történik. Szótár szerint pedig: mit jelentenek a tornázó vágyak? vágyakat, mik egymással viaskodnak? - mit jelent toruk? azt, hogy mind elejtették egymást és gazdájuk valamennyit sirathatja? A fekete mit jelent? gyászt vagy tájékozhatatlanságot? S logika szerint az, hogy «fusson akinek nincs bora», azt jelenti-é, hogy ezt az életet, ezt a fekete életet csak részegen lehet elviselni? Nyilvánvaló: mindezeket mindezek jelentik is, nem is, - jelentik mindezt és jelentenek mindezzel még egy életnyi és világegyetemnyi egyebet, s ehhez a duzzadáshoz, bőséghez, felöleléshez képpest pápaszemesség és bogárgombostűzés egy-egy szónak szótári, egy-egy fordulatnak logikai, egy-egy függésnek grammatikai, egy-egy fűzésnek szintaktikai értelmét külön leszegezni. Nem is lehet, ezt az a vers éppúgy nem bírja, mint hogyha a lepkét kémiai formulában akarnám összefoglalni és kimeríteni. A régi nagy költészettel, Ady előttig, úgy ahogy, lehetett. Adyval már nem lehet. A régi költészetet, a régi verset az «értelem» szónak minden értelme, korlátozottsága és szabatossága szerint meg lehetett «érteni». Adyt már nem, s a régi értelem értelme szerint igenis mondhattam A fekete zongoráról, hogy akasszanak fel, ha értem. Legfeljebb, a gyengébbek kedvéért, az «értem»-et így, macskakörömbe kellett volna tennem. Hiba volt, hogy nem tettem, mert hiszen napilapba írtam volt tárcát, melyben éppen a gyengébbeknek akartam megmagyarázni, hogy a versnek értelmét nem lehet ugyanúgy mérni és követelni, mint egy tudományos mondatét. De hogy a magunk tájékán is akadhatnak ilyen gyengébbek s akadnak majd húsz év után is és dadaizmus és futurizmus és expresszió után is: arra nem gondolhattam, azt előre meg nem sejthettem.

Mert hiszen kis tárcám főképp erről szólt, - arról, hogy lehet-é versből olyan értelemben követelni értelmet, mint a tudományos tételtől, hogy a vers ugyanazon eszközökkel és módokon fejezi-e ki, köteles-e kifejezni az értelmet, mint a tudományos formula? A passzus előtt, mely az «akasszanak fel»-ben csúcsosodik, ezeket írom: «Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál' Istennek, nem muszáj megérteni s nem is fontos, hogy megértsék. Ez külömben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő ő benne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra - jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, jól összetartozik az értelemmel, sőt néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párisi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gótkápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson az érzésemre. Van költő, ki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak...» Ezeket írom ama nevezetes passzus előtt, s később a tárca vége felé még hozzáírom Adyról, hogy «a legkülönösebb, legátfinomultabb, a gondolat s az érzés, a józanság s a mámor, a tapasztalat s az elgondolás mesgyéjéről tépett virágokkal fűzi körül homlokát, s ezt az ő különös fejét, koszorústól együtt, makacsul egyéni művészettel, az értelmet egy szűkszavú célzásnak vagy egy rímnek vagy sorismétlésnek lendületére bízva, az érzés számára pedig szemet, fület, orrot, olvasmánybeli emléket, úti visszagondolásokat, minden érzéket s az elme minden adalékát felverve szavalja, búgja, vájja bele az ember lelkébe...» Ezt írtam, s lehetett ezek után kétség, hogy mit értek azon, hogy «akasszanak fel, ha értem?» Lehetett-é, még ha nem is teszem hozzá, hogy «akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű?» Mellesleg mondom, hogy kevéssel e tárcám után s éppen itt is idézett passzusaira vonatkozva A fekete zongora címen a Nyugatba még külön félív tanulmányt írtam volt e tárgyról, gyökereset, a szó és a nyelv lélektanába és történelmi mivoltába vágót, ott is felvetvén a kérdést, hogy: Arany János csak elég pontos értelmű költő: miért nem lehet lefordítani egy sorát sem idegen nyelvre?» Akit érdekel: olvassa el Kísérletek könyvemben, - úgy veszem észre szükséges és most már merem mondani, hogy érdemes. Mindenesetre megkövetelhetem ezt olyanoktól, kik, Ady körül lelkendezve, engemet stigmával akarnak belesorolni az Ady körül alakuló irodalomtörténetbe. Egyáltalában nem vagyok büszke Ady körül volt szerepemre vagy rendeltetésemre, - nem én fedeztem fel, sőt figyelmeztettek rá, hogy olvassam, nyilvánvaló, hogy nélkülem és nélkülük is megfutotta volna, legfeljebb később, az útját, s nem kellett még annak a szakbéli s tájékozott embernek sem lennem, ki kivált versbéliekben vagyok, hogy mihelyt olvastam, meglássam, kicsoda. Ha volt érdemem vagy rendeltetésem: éppen az volt, hogy mondom, abba a pontba vessem bele propagandámat, mely sarkalata volt a tőle való idegenkedésnek, abba, hogy mint akkor vicceskedtek: szent és érthetetlen. Meg kell magyaráznom, hogy a versnél mit jelent s mely eszközökkel fejeződik ki az értelem, meg kellett értetnem, hogy a versnek éppúgy maga a vers a mivolta, mint a zenének a hang, a kéznek a szín. Ma, hogy Adynak egész oeuvreje előttem áll, ma is főképp abból vezetném le minden tekintetbeli jelentőségét, hogy mint származik verse a szóból s a mondatból. S arra igenis egy kicsit hiú vagyok, hogy mikor csak egy kötete állt még a közönség előtt s én éppen csak néhányat ismertem azokból a verseiből, mik a későbbi Ady Endrét jelezték: A Hétben mindenekelőtt verselésére figyelmeztettem az értőket, a módra, ahogy verse a mondatból lelkezik. Nem kívánok ezért sem egyest, sem jó bizonyítványt. De annyira nem megy sem türelmem, sem közömbösségem, hogy olyanoktól, akik tőlem tanultak - félek, nem eleget - szamárpadba ültettessem magam.