Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · SZEGI PÁL: TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ

SZEGI PÁL: TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ
1.

Bélyegesen magyar sors a Tersánszky Józsi Jenőé! Mintha babonás magyar szerencsétlenségünk teljesedett volna be rajta, s olyan legendás mértékben, ahogy csak Ady Endre tudta elképzelni a magyar sorsot magának! Íme, a hiába nagyratörés, a visszhangtalan kiáltás! Saját tüzének hamuja temeti be a lelket. Tersánszky Józsi Jenő életrajza vádirat lehetne a nagy magyar Közöny, a magyarság öngyilkos önpazarló lelkiismerete ellen.

Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy eme külsőséges, inkább szociális momentumnál közvetlenebbül határozza meg Tersánszky fojtott, lassú izzású művészetét az ő egyénisége, de a külviszonyok és a lélek íze oly elemi erővel ötvöződnek, hogy elemeikre bontását alig kísérelheti meg bármi analízis. A maga szétfejthetetlen komplexitásában kell elfogadnunk ezt a művészetet. Minden «tisztátalanságával és zűrzavarával» egyetemben, mert az az élet tisztátalansága, az élet zűrzavara benne.

Ennek a művészetnek a nyugtalanság az uralkodó atmoszférája. Sorsok és események mögött, mint az élet tikos fluiduma, hullámzik az eredendő nyugtalanság s az örök bizonytalan. Hősei mind a tévelygés ködében élnek. Lábuk alatt nem tud megszilárdulni a föld. Tekeregnek, szóródnak, egyik fajta életből a másikba, csavargók, hamis kártyások, könnyen esendő asszonynépek, kiknek arcán százféle életüknek száz pecsétje, sebhelye, üledéke. Pedig a legvalóságosabb valóságból jönnek ezek az emberek, nem egy romantikus színes fantáziájából. Tersánszky alapjában naturalista író. De a figurák aprólékos naturalizmusa csaknem szimbólikusan oldódik föl a nyomorúság, szerencsétlenség, hiábavalóság tengerében. A részletek realizmusát egy szimbólikus sorsgondolat keretezi be. Csak egy lázas, szinte mithikus sorsgondolat szerves motivációja miatt nyúlt a naturalizmus erős, tömör eszközeihez, hogy az élet, a gesztus a sors bomlasztó tüzében ne olvadjon irreális elvontsággá. Hogy az intellektualitás, vagy a túlzott szenzibilitás ködében el ne párologjon az élet sárral és vérrel elkevert lelke.

Tersánszky egy különös, szinte apriorisztikusnak tetsző szemlélettel közeledik az élethez, melyet a realitás közvetlensége s a pusztulás végső törvénye határoz meg. Nem romantikus szabadságában látja embereit, hanem az élet jármában, a nyomorúság lélekvesztőjében. S vízióiban ez az élet közvetlenségével oldott végzetgondolat döntőbb a realitásnak erejénél is. Ha novelláinak vagy regényeinek végén összefoglalni igyekszik néhány mondattal a nagy Tanulságot, mindig ez az alapvízió vibrál szavai mögött. Törvények tételbe-szedésének hathatnak (s nem is minden moralizáló hajlandóságtól menten) az ilyen mondatok: «Hiszen tudod te is, úgy mint én, hogy az élet komoly, vagy komolytalan, érdekes, vagy érdektelen. Csupán ez... Élői jók, vagy rosszak... Eseményeit az idő, szereplőit a tér tűnőbben gomolygatja tova, mint a szél a füstöt és árnyékát. Legföllebb koromra lelsz lényegéül és értelméül, ha firtatod.» - De az élet milyen törvénymentes szabadságát rejti magában ez a törvény! Az ember önmagának természeténél fogva tesz-vesz, cselekszik; s az életnek természeténél fogva elpusztul. S élete közben lehetett «jó vagy rossz, érdekes vagy érdektelen» akár. Ez volna Tersánszky sorsgondolatának képlete. Nincs ebben semmiféle misztifikáció, semmi metafizikai dualizmus: szembenállása életnek, értelemnek. A pusztulás az élet immanens törvénye. A naturalizmus nehéz és sűrű talajába kapaszkodnak ennek a művészetnek gyökerei, figurái a valóság nyers, feloldhatatlan sarából vannak gyúrva, s a tragédiák is nyersek és valóságosak. Nem is a léleknek önmagával való meghasonlásai ezek a tragédiák, hanem helyzetek kényszerűségei, s nyersen, robusztusan, ellenállhatatlanul ugyanabból a sárból, porból születnek, mint maga az ember. Itt semmiféle tragédia nem nagyít föl senkit az emberi méretek fölé. S így olvad át az apriorisztikus sorsgondolat organikus életté.

Mert nem fogható egyetlen érvényes tételbe az élet sokrétegű valósága, s gazdag értelme. S a «modern» irodalomnak nagy tette annak a belső mobilitásnak érzékeltetése, aláhúzása volt, melyben egyúttal a változó élet legmélyebb értelmét lelte meg. Így lett a «modern» irodalom «határozatlanná» törvényeiben (amiért siettek törvényrontónak s erkölcstelennek bélyegezni), így lett határozatlanná értelmezéseinek biztosságában (amiért ideges bolondnak, értelmetlennek mondták), s mégis minden zavara mellett nagy volt biztossága és határozottsága, melyet életszerűsége, életigazsága teremtett meg. Ideáltípusok teremtése helyett, mikből már a szándék pátosza kiölte mindazt, mi emberi, ez a «modern» irodalom az emberinek titkait kutatta. S így lett tétovább, bizonytalanabb szövetű. Utána mert nézni olyan jelenségeknek, miket meglátni sokan még ma is bűnnek mondanak! Meg merte látni az elképzelés sémái, az «így jó, így kell lenni!» törvényei mögött a valóságot, az embert! Vagy mondjuk egészen egyszerűen: látni mert! S követte embereit a lélek ingoványain, betegségek útjain, bűnben, mindenütt, s a betegségben, s a bűnben egyaránt fölismerte a lelket!

Tersánszky első pillanatra furcsa hőseit is nevezhetnénk betegeknek. (Bár inkább erkölcstelennek szokás nevezni őket.) Legtöbbjük lelkéből ki van törölve az akarat. Legszebb novelláinak egyikében (Máris tallérja) egy öregasszonyról mesél, aki elissza - javíthatatlan részeges - azt a pénzt, melyet szinte az isten adott a kezébe, amelyen megvásárolhatta volna azt a kis csizmát, melyről otthon lázbeteg unokája álmodik. A vénasszony nem rossz, nem gonosz, nem a könnyelműség viszi be a kocsmába, ő a cipőt akarja megvenni, s mégis elissza a pénzt. Tanulság: az emberi akarat csak gyönge szándék, vagy még inkább a jóság álma, oly gyönge erő mibennünk, mely szinte már nem is létezik. Nagyobb hatalmak uralkodnak felettünk.

Bizonyára nem véletlen, hogy Tersánszky hőseit azok közül válogatja, akik sorsának kulcsa az akaratgyengeség. Szívéhez ők állnak közelebb, s az erős akaratúakat rendesen gonosz, kapzsi, embertelen lényeknek festi, kiknek élete csupa kemény hazugság. Idegen tőle az, hogy valaki gőgösen, magabízón szembenézzen az élettel. Akiket szívéből visz át a regényeibe, a jó emberek, azoknak sorsa örök meghátrálás az élet előtt. Íme, a nagy betegség, miben Tersánszky legtöbb hőse szenved. Az ő fajtájukból való bizonyára maga az író is.

S az akaratnak tétovaságában lelhetjük magyarázatát Tersánszky művészete csaknem összes problémájának. Még a kompozíciónak fellazítása s ezenfelül nyelvének, mondatszerkezeteinek vibráló nyugtalansága is vonatkozásba hozható ezzel. Ezt hangsúlyozva, arra az egészen belső kapcsolatra mutatunk rá, mely az író lelkialkata, emberlátásának természete és formakezelés módja (szerkezet- és nyelvhasználat) között fennáll. Írásainak formáját például (laza kompozícióját és jellegzetes nyelvét) csak a legszorosabb vonatkozásban a tartalmi momentumokhoz vizsgálhatjuk eredménnyel.

Regényeit aprólékosan megfigyelt realitások sorozatából fűzi össze. Nincsenek mindent-átfogó lendületei. Lát, megfigyel, de nem boncol, sehol nem bocsátkozik analízisekbe. Számára csak események vannak, mozdulatok és tettek. S ezekből olvassa ki a lélek tompa üzeneteit. Ezért egy érzés mindig sok fátyol alól mutatja arcát az ő regényeiben, s félig sejtelem a lélek, szenvedélyeivel, titkos parancsaival egyetemben.

«Lélek, test, valóság!» Ki találta ki ezeket a furcsa szavakat? Vagy kicsoda hiszi azt, hogy ezek valamelyike jelenti az életet? A legkomplexebb életlátás ez. Nehéz ötvözetében együtt látni a lélek és a test különnemű valóságát, organikus szétválaszthatatlanságát, s a legnagyobb érzéki közvetlenségben. Tersánszky komplexumokkal dolgozik. Nem bontja elemeire az életet. Nem analitikus. És semmiféle elméleti tisztábbanlátás kedvéért nem volna hajlandó a dualisták módszereit követni, melyek az élet kettős arcából kivonnak egy és még egy külön ábrázatot, melyek azonban mindketten merő fikciók. Pokolba a «módszerekkel» és az elméleti tisztánlátás hideg kincseivel! Az élet misztikus realitását, az érzékiség értelmezhetetlenül komplex valóságát fogja meg az író!

Tersánszky életlátása egységes vízióvá sűríti a valóság ezer arcát. S a látás naturalizmusa minden gondolati közvetítés nélkül misztikus kapcsolatot teremt a világ valóságával. Mint a középkor misztikusai minden közvetítés nélkül, önmaguk lelkének lázában fölégve egyesültek az Istennel, ugyanily egymásbaforró tűzzel ér össze a naturalista lélek az élet valóságával. Ez már nem is látás, de együttélés... A közvetlenségnek misztikus pogánysága a naturalizmus lelke. A művész csukott szemmel is, pórusain át issza magába az életet. S minden művészetnek van ilyen lappangó naturalizmusa. Ezért minden művészet egy kicsit pogányság. Alkímia. És fölfedezés. Mert az életnek nem megtalált törvényeit figyeli és illusztrálja, hanem a valóság ismeretlen törvényeit.

Már Zoláról, a naturalista regény édesapjáról kimutatták, hogy naturalizmusa át meg át van szőve szimbolikus erejű víziókkal. S látni fogjuk, hogy Tersánszky oeuvrejében is a legnagyobb erő a valóság misztikus lelkének megélésében rejlik.

Az átéltség erős szuggesztiója fokozza fel egész a megdöbbenésig írásainak erejét. Minden minta az író egyéni sorsából formálódna ki előttünk a közvetlenség igazságával és tüzével. Mintha önvallomás lenne minden sora. S még az az egészen külsőségesnek látszó formalitás is, hogy hőseit legtöbbször első-személyben beszélteti, mélyen jellemző momentum. Az író nem lép a szereplő és az olvasó közé. Hősei nincsenek az irodalmiság atmoszférájába állítva. Mintha az olvasó maga nyitna be közéjük. A mesének és az életnek síkja egy. Ezért nem szabadulhat senki írásainak füllesztő valóságától, ezért kimerítő, eltikkasztó olvasmány minden, amit Tersánszky ír.

Így, ilyen alapon érthetjük csak meg Tersánszky művészetének eredendő «módszertelenségét», eredendő komponálatlanságát. Egy síkba kerülnek a legkisebb és a legnagyobb dolgok, kicsik és nagyok egyformán nagyok itt, tompán súlyosodnak egymás mellé. A regényben nincsenek pianók és fortisszimók, fülledten, zsúfoltan gördül az idő, mely mindent elintéz valahogy. Tompa, egyhangú, egytónusú hőseinek a lelke is. Iszonyatok, szörnyűségek közt élnek, s mégis csaknem mozdulatlanul süppednek beljebb és beljebb valami furcsa, nemtörődömös, semmittevős pusztulásba. Ha messzi sejtelemként érzik is, hogy valahol hiba történt az életükben, a romlási, bomlási folyamat, mint kémiai reakció befejeződik a maga kérlelhetetlen törvényei szerint.

Tersánszky «komponálatlansága» szinte demonstratív jellegű. A tiszta komponálás elve egyazon oknál fogva hiányzik művészetéből, mint az egységesítő, értelemadó metafizikai fikció, vagy mint embereinek életéből az akarat. A klasszikus formatökély, a mű tiszta architektúrája helyett nagyobb belső igazságát érzi a frappáns és élethez igazodó részleteknek. Mert a formájában tisztátalan mű közelebb áll az élet heterogén valóságához. S ezért eruptív, zsúfoló, fülledt minden naturalizmus.

A naturalizmusnak nagy élménye mindig az emberi nyomorúság volt. Tersánszky is az élet őrlőmalmában forgó embereket, a nagy összekeverődést rajzolja. Minden regényében a társadalom bozótos sűrűjét. Mert nem a magányos emberi tragédiák a legnagyobb élményei, hanem a környezetnek, a viszonyoknak zűrzavaros pocsolyája. Itt legnagyobb harcát mindenki a környezettel vívja. S ez a harc mindig kilátástalan és hiábavaló. Az ember összekuszált élete belefonódik, belesüpped, belepusztul a miliőbe. A miliőrajz majdnem élesebb, mint a figurák életének rajza. Ezért nyüzsögnek az emberek Tersánszkynak még novelláiban is. Szinte balzacian nagy tömeget mozgat. Egy nem egészen háromszáz oldalas regényében, például hatvan figura él. Életek egymásbatorlódó zajlása, tisztátalan, mert kitisztíthatatlan valósága az alapélménye ennek az írónak. S ezzel egy nevezőre hoztuk írásainak formai sajátságait és tartalmi jellegzetességeit. Megállapíthatjuk, hogy ugyenegy gyökérből sarjadt formai, kompozícióbeli lazasága (melyet nem sorolunk éppen a nagy írói erények közé), de ugyene gyökérből született embersűrűje és életsűrűje is írásainak.

A maga osztatlanságában és közvetlenségében megragadni valamit mindig veszélyes vállalkozás volt. (De nagy vállalkozás.) S eredményei a dolog természetéből következőn nem annyira formai, mint tartalmi értékűek. Egyetlen pillanat zsúfolt nagyságában, vagy egyetlen eleven részlet vitalitásában a mindenség ízét kicsoda fogja föl anélkül, hogy nyelve, formái meg ne kuszálódtak volna?