Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A költő zárószava, amelyben megvonja a saját élete s általában az élet summáját s zord kétségbeeséssel állapítja meg mindannak értéktelenségét, amiért feláldozta az életet, - roppant nehézségeket gördít a színpad, de különösen a rendezés elé. Megtalálni a darab hangját, amely kettős hang, realisztikus dialógban átvitt értelmű, szimbolikus gondolat hangja (különösen az első felvonásban, mert később egyre jobban előtérbe lép a szimbolum s a harmadik felvonásban már csaknem elvonatkozik a konkrétumok világától), egészen különös beleélést kíván s az előadásnak olyan hangolását, amely teljesen ellenkezik a mai színpad összes megszokásaival. Előadás közben a rendezésnek folyton éreztetnie kell, hogy a színpadon mozgó alakoknak a külsőn kívül egy belső profiljuk is van, azon kívül, hogy a való életben benne élő emberi lények, még absztrakciók hordozói, a költő lelkiállapotának különböző szempontból való kivetítései is. S ezen felül ki kell hozni a költő líráját, figyelmeztetni arra a nézőt, hogy ez az epilógus csak formájára drámai mű, belsejére nézve egy nagy, zord lírai költemény, a művészetért önmagát feláldozó ember tragikus csalódásának kifejezése. Valahol a reális és irreális között kellene mozogni az előadás stílusának. Ehhez beleérzés, fantázia, merészség kell, - eredeti, erős rendezői koncepció.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy a Vígszinház előadása nem tudott megfelelni a vállalt feladatnak. Nem adott stílust az előadásnak, a színészeket benne hagyta a beszéd és mozgás ama megszokott modorában, melyben minden más modern darabot játszanak. Ezzel helyenkint érthetetlenné tette a darabot, eltakarta az egész szimbolikus és eszmei részét s túlságosan kihangsúlyozta benne az idők folyamán megkövült elemeket. Mert bármi megrendítő egészében a darab s bármi örök nagy dolgokat ragad magával sodra, vannak benne mozdulatlan szikladarabok, petrifikálódott szimbolumok, melyek ma csak absztrakcióknak hatnak; - a rendezőnek, ha már nem tudja ezeket élővé tenni, legalább el kell takarnia. Az elmélyedő rendezői munka hiányát érezzük itt. A színészek játékán is. Túlságosan lágyra hangolták az előadást, úgy hogy hellyel-közzel már az olvatag szentimentalizmus könnyei csepegtek benne. Ibsen és szentimentalizmus! Csak ott volt kielégítő az előadás, ahol érvényben maradhat a realisztikus beszéd s ahol az alak maga közelebb marad a mindennapi valósághoz. Ezért van a legkevesebb kifogás
A Vígszinház Ibsen iránti kegyeletét akarta leróni ezzel az előadással. De érdemes-e ilyet csinálni, ha nem adják meg hozzá a kellő eszközöket és nem feküsznek bele kellő elmélyedéssel a feladatba? Kegyelet az, amit hit és meggyőződés nélkül csinálnak? Még arra sem fordítottak gondot, hogy ezt a szövegében is kényes darabot a meglévő legjobb fordításban adják elő. Itt volt erre