Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Szilágyi Géza: FÖLDI MIHÁLY: A CSÁBÍTÓ
A szegedi egyetemi tanárok folyóiratában, a
Hogy mi, egykori fegyvertársai és mindenkori hívei mostanában kevesebbet foglalkoztunk vele, mint a fenttisztelt konzervatívak, ennek több oka van. Az első az, hogy mi már rég túlvagyunk az Ady-kérdés politikumának, esztétikumának és ethikumának azokon az elemein, amelyek ma a konzervatívakat izgatják. Ezeket mi már idején megemésztettük, ők még kérődzenek rajtuk. Később fogtak hozzá, nehezebb táplálék is nekik, tehát tovább tart az emésztés. Mi kellő reverenciával feltálaltuk nekik s illendően megvárjuk, amíg végeznek vele. A másik az, hogy az egész Ady-komplexum ma már abba a stádiumba kerül, amikor irodalomtörténeti kezelést kezd kívánni s mi nem vagyunk irodalomtörténészek, hanem az irodalom publicistái, akik úgy érezzük, odanyujtottunk az irodalomtörténet kritikai szakembereinek egy bő és hálás anyagot s most várjuk, mit szólnak hozzá. Eddig valami sok értékeset nem szóltak hozzá, tehát nem lehet velük valami sok beszédünk. Ezen a helyen írtam már, hogy az Ady-kérdés romantikus stádiuma, melyben a propaganda és ellenpropaganda vitte a szót, végére jár s most elérkezett az ideje az Ady-kritikának. Remélem, ehhez majd lesz néhány szavunk nekünk is, Ady híveinek, bár a munka legnagyobb részét nem a mi hivatásunk elvégezni, hanem a tudományé, mely vállalta az irodalom elemzésének, értékelésének és magyarázásának szép feladatát.
Az Ady-kérdés konzervatív emésztési processzusának egyik nem érdektelen terméke
Zsigmond Ferenc az Ady-kérdés történetének megírását vállalta közönsége, az ifjúság előtt, de a legjobb akarattal sem lehet mondani, hogy amit vállalt, azt meg is adja. Lényegében nem sokkal ad többet, mint hogy kikeresi és szembeállítja egymással az Ady-kérdésben felmerült ellentmondásokat. Különös öröme telik abban, ha az Ady mellett felszólaló írók között tud ellentmondásokat szembeállítani s ezeket a szembesítéseket némi enyhe humorral végzi. Fiatal olvasóit azonban arról is tájékoztatnia kellett volna, hogy ezek az ellentmondások maguktól értetődőek voltak akkor, amikor az egész Ady-kérdés még forrásban, in statu nascendi volt, a nézetek még nem voltak teljesen kiforrva. Különben is, ilyen szembeállításokat könnyen lehetne csinálni olyan írókról szóló, közös elvi alapon álló nyilatkozatok között is, akik mögött már rég kiforrott, hosszú idők által szentesített közvélemény van. Erre maga a könyv írója is ad példát, mikor - csaknem elszólásszerűen - szembeállítja Riedl Frigyesnek és Horváth Jánosnak egy-egy Petőfire vonatkozó passzusát. Hogy egy íróról, irodalmi jelenségről való kritikai nézeteknek, ha egy közös ízlés sodrából valók vagy egyugyanazon folyóiratban jelentek meg, okvetlenül minden ponton azonosaknak kell lenni, azt aligha vallja maga a könyv írója is, bár néha úgy tesz, mintha vallaná. Mindenesetre jobb képet tudott volna adni az ifjúságnak az Ady-kérdés történetéről, ha ezek helyett a furcsa szembeállítások helyett az Adyra vonatkozó irodalomból megállapította volna, az egyes írók és cikkek, tanulmányok vagy könyvek főbb gondolatainak ismertetésével és esetleg kritikájával, miként fejlődött Ady felismerése, megértése, értelmezése a saját nemzedékében és a mai nemzedékben, mint szélesedett ki a költő hatása az első megismerők szűk köréből - ma már mondhatni - a legszélesebb körökig, mi szerepe volt a mellette és ellene folyt propagandának mindebben, - szóval, ha csakugyan az Ady-kérdés történetét foglalná össze és nem játszana az Ady-kritikának egyes többé-kevésbé mellékes mondataival. Akkor bizonyára rájött volna arra is, hogy a kérdés körül talán mégis volt némi érdeme Ady kritikai fegyvertársainak, - ha nem több, legalább annyi, hogy a költő nem jutott Vajda János sorsára s még életében hallhatta költészetének visszhangját. S hogy ez költészetének kifejlődése szempontjából nem volt fontosság nélkül, azt irodalmilag művelt és némi lélektani ismeretekkel bíró ember előtt nem kell bizonyítani. Azt a kérdést azonban mindig joggal felvethetem: kik bizonyították magukat az irodalom jobb megértőinek és elfogulatlanabb ismerőinek: azok-e, akik Ady rendkívüli tehetségét azonnal felismerték, megértették és igyekeztek másokkal is felismertetni és megértetni, vagy azok, akiknek húsz esztendő kellett, hogy szinte egy közvélemény kényszere alatt félig-meddig, ímmel-ámmal elfogadják?
A dogmatikus kritika hívének tartja magát s Gyulai Pálra hivatkozik Zsigmond Ferenc. Ebben a minőségében megrovással illeti Ady híveit, akik a kritikai dogmatikával szemben a költő szuverenitását hangoztatták. Erről kár volna vitatkozni vele, ma már, úgy tudom, a legakadémikusabb kritika is túl van a mult század középi dogmatizmuson. De ebben a kapcsolatban megrója a Nyugatot