Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: HÓKUSZ-PÓKUSZ
Kurt Götz vígjátéka a Vígszinházban

A szinház a relativitás világa. Az értéket nem az teszi benne, hogy érték, hanem az, hogy elfogadják-e annak. Egy semmiféle törvénnyel nem szabályozott tőzsdén forognak itt az értékek, titokzatos, soha ki nem számítható értékelések alapján emelkedik és száll le az árfolyamuk s ép úgy kerülhet a teljes fedezetű érték a legmélyebb baisse-be, mint az egészen fedezetlen a hausse-ba, egy souverain tényező, a nézőtér önkénye szerint. Van egy eszköz, amely ugyan nem mindig válik be, de mégis csak eszköz ennek a nézőtérnek a befolyásolására - a reklám. Egy darabot jónak, sikert ígérőnek találnak, azt remélik, meg tudja menteni a bukó színházat. Hiszen Mirandello, a világhírű olasz író írta. Abban a pillanatban azonban, amint kiderül, hogy nem is Mirandello írta, hanem a színház dramaturg-szerzője, akkor egyszerre csak savanyúan néznek rá, nem bíznak benne. Mit tegyen hát a szerencsétlen szerző? Csináljon reklámot magának, a lehető legnagyobb reklámot: ölje meg magát, hogy az ujságok írjanak róla, tegyék ismertté a nevét, keltsék fel iránta a jóindulatú érdeklődést - akkor aztán elő lehet adni a darabot és sikere is lesz.

Ez persze nem nyugodt kedélyállapotban végiggondolt filozófiai igazság, a vége nem is egészen igaz, mert a legtöbb írónak, ha meghal, vele hal a műve iránti érdeklődés is, - de egy csalódott, szatírába kergetett kedélyállapot igazsága, olyan kedélyállapoté, amely mindent ki akar csúfolni: a mesterségét, mesterségének eszközét, a nézőteret, de önmagát is.

Ha tovább megyünk, nem így van-e ez a színházon kívül, az egész életben? Nem mindenütt relatívek az értékek? Itt van ez a csepűrágó Pear Bille. Amíg cirkuszi bohóc volt, csinálta a hókusz-pókuszát, a fején állt és a lábával festett, ezzel az alacsonyrendű komédiázással dőlt hozzá a pénz és hírnév. Amint azonban, egy szép lány kedvéért, aki nem akar clown felesége lenni, a talpán áll és a kezével fest, komoly művész akar lenni, senki sem akar tudni a képeiről s már a nyomor fenyegeti. Reklámhoz kell folyamodnia. Végigcsinál egy gyilkossági komédiát: eltünik egy csónakkiránduláson olyan körülmények közt, hogy a feleségét gyanusítják a gyilkossággal. Az ügy már a végtárgyalásra is kerül, a látszatok összebogozódása alapján már-már elítélik az asszonyt, mikor a törvényszék előtt jelentkezik a gyilkos, vallomást tesz, becsukatja magát, az asszonyt felmentik s aztán kiderül, hogy a férjet meg se gyilkolták, a letartóztatott és fogházból kiszökött gyilkos és a «hulla» egy ugyanaz a személy. Az egész csak reklám-trükk volt a festő képei érdekében, melyeket most már nagy árakon vesznek meg, úgy hogy állítólagos meggyilkoltatása idején rejtekhelyében nem győzött annyi képet mázolni, amennyi el ne keljen.

De szélesíthetjük a kört tovább is. Itt van például az igazságszolgáltatás. A törvényszéki elnöknek a csepűrágó ad hominem bebizonyította, hogy szándékosan összebonyolított látszatok alapján el lehet vele hitetni, hogy a legjobb barátja meg akarja gyilkolni, tehát azzal a rosszakarattal, mellyel a bíróság a gyilkossággal terhelt vádlott iránt viseltetni szokott, az ártatlan is bűnösnek mondható egy csomó gyanú-ok összekombinálása alapján. Az olyan dolgokból, hogy az asszony férje eltünése délutánján bezárkózott a szobájába, nem vette igénybe szobalánya szolgálatait a vetkőzésnél, elküldte ruháját a tisztítóba, nagy borravalót küldött a tisztító-kisasszonynak, az ügyész az összetett bizonyítékok módszere szerint kötelet akart fonni az asszony nyakába. És ahogy az ügyész is, védő is személyes ügyként kezelik a bűnügyet, gúnyolódnak, dühösködnek, sértegetik egymást, győzni akarnak nem az ügyben, hanem egymáson, ahogy az igazság meglapul az intézmény funkciójának relativitása mögött - hát nem muszáj itt szatírát írni? Nem a legokosabb, hogy aki harcolni szeretne az igazságért, inkább visszamegy, mint Pear Bille, a cirkuszba bohóckodni, a fejére állva a lábával festeni? Ez nemcsak okosabb, hanem becsületesebb is.

Ebben hangzik ki Kurt Götz darabja s ezzel akarja az író egyúttal igazolni is a darabját. Hogy ennek bizonyítására túlzott eszközöket használ, arra joga van, jól is teszi, azért szatirikus. Sőt éppen így derül ki, hogy mégsem csupán bohóc, a közönség mulattatója, hanem mondani is akar valamit, egy lelkiállapotot kifejezni, amelyre mindig megvan a hajlandóság az emberben s amelynek mindig megvan a maga létjoga. A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság, de ha okos nincs a szavában, időt vele el ne tölts, - mondja Arany János. Kurt Götz-cel érdemes időt tölteni.

Érdemes azért is, mert jó színpadi író. A viccet a komolysággal úgy tudja keverni, hogy érdekes lesz, figuráit, melyek inkább színpadi figurák, az író kifejező eszközei, mint valóságos emberek, ügyesen mozgatja ide-oda, jeleneteinek hatását gondosan előkészíti s akkor robbantja ki, amikor kell, az előjátékban megütött hangot tovább fejleszti, szélesíti, sőt a végtárgyalási jelenetben ki is mélyíti, a kontaktust a nézőtérrel fenn tudja tartani. Csak a harmadik felvonásban nem tudja a kimagyarázkodást eléggé robbanásszerűen megcsinálni, itt esik az érdeklődés, olyan dolgokat tudunk meg, melyeket jórészt úgyis tudtunk, a feszültség csak a színpad alakjaiban marad meg, nem terjed át a nézőtérre.

Az is nagy ügyessége az írónak, hogy szerepei hálásak és könnyen játszhatók. Csak az egyetlen női szerep tétlen egy kicsit, egyetlen igazán érdekes mozzanata van: mikor a várandós állapotáról van szó a bíróság előtt és itt kitör belőle a nő felháborodása, a hivatal értetlensége miatt. Gál Franciska ezt szépen mondta, egyébként csak megjelenésének szépségével és finom mozgásával, arcjátékával tudott hatni. Rajnai Gábor elemében volt, a Faun jutott az ember eszébe s a bohóckodás mögött éreztetni tudta a szerep fundamentumában rejtőző komolyságot is. Kürti József, Makláry Zoltán, Góth Sándor pompásan dolgoznak, minden szó, amit a szerző hatásra szánt, ki is váltja a hatást előadásukban. Néhányszori ki- és bejövésével, kreálásának, hangjának realitásával megérdemelt tapsokat szerez László. Az elő- és utójáték alakjai is jó karikaturák. A rendezés tempója, Vörös Pál szép díszletei is segítenek sikerre vinni a darabot, még inkább Karinthy Frigyes elmés fordítása.