Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény
EGYÍZBEN AZ TÖRTÉNT

Télen rendszerint lakatlanok voltak a villák, egyízben az történt azonban, hogy mind a háromban télre is maradtak: Schmidt villájában egy kis család, Alímova villájában egy magányos, középkorú építész, Noszarev házikójában pedig egy mankós gimnazista. Persze, csak puszta véletlen volt, hogy az Ayszhyr-telepen egy kis család, egy építész és egy gimnazista kerültek egymás mellé, de puszta véletlenen kívül mi van még az emberi életben?

Pávlik Káplin, a hatodosztályos gimnazista, októberben érkezett ide Bjelev városából, lábát ugyanezen év nagyböjtje folyamán vágták le, magának Pávliknak hibájából.

Vajhét szerdáján, amikor a gimnáziumban a szünetet kiadták, Pávlik vidáman ment hazafelé még két-három társával (az ucca pedig aranyban fürdött és puha volt a téli naptól és hótól; előző éjjel fehér lepel borította be a faháztetőket; a friss havon élesen kéklettek a csókanyomok virágai; és buta, kedves palacsintaszag áradt ki Patútyin vendéglőjéből a Vozdvízsenszkaja és Uszpjenszkaja sarkán, és a járókelők arca derűs volt és részeg, amilyen csak ünnepnapokon szokott lenni, és amilyennek csak kora ifjúságában sejti az ember), - az ucca nyílegyenesen kapaszkodott fel egy lejtős domboldalon, és nagyon messze lehetett látni rajta előre; és egyszerre csak egy trojka tünt fel, és abból, hogy milyen vadul száguldott lefelé, és hogyan dűlt hátra egész testsúlyával a megrettent kocsis, és milyen mennydörgésszerű ropogással ütközött a szán a járdaszélbe, és hogyan kiabáltak, és hogyan integettek karjaikkal messziről a szembejövők, kétségtelen volt, hogy nem vidám bjeleviek kocsikáznak, hanem valakit elragadtak a lovak, és már egy baslykos rendőr is előugrott valahonnan és sípjába fujt és szaladni kezdett, és hirtelen emberektől feketedett meg az ucca, mint mindig, amikor szerencsétlenség történt...

Pávlik különös fiú volt: nemcsak ábrándozó, mint sokan az ő korában; - képzelete egyenesen lázálomszerűen rajzolta, csillapíthatatlanul szomjazta a dicstetteket. Gyenge, szőke ifjú volt, nagyon világos, egyszersmindenkorra elámult szemekkel, de mindenképen edzette magát, késő őszig fürdött, mezítláb futott a havon, igyekezett ellenállóképesebb lenni osztálytársainál, birkózni tanult és elég ügyesen birkózott, valahogy furán, vállait himbálva járt, ami nem - mint maga gondolta - rugalmasan erős, hanem nyeglén kihívó külsőt kölcsönzött neki.

Különös emberek társaságát kereste, akikkel szívesen elbeszélgetett; s amikor az eszelős Sztyepynyka, aki mint isten madárkája élt az uccákon és imígyen könyörgött szent Nyikolához:

Emelj fel engem, Mikola,
Magasabbra, mint Bjelev városa,
Taszíts le engem, Mikola,
Szalmára, trágyára...

és így tovább, ugyanebben az értelemben, nagyon hosszasan, - találkozott Pávlikkal, úgy megörült neki, mint testvérének és szüntelenül mosolyogva, gyengéden simogatta hátát bütykös kezével. A harminc versztára fekvő kolostorba eljárt Pávlik az egyik szhimnyikhez, hogy segítségével bizonyos vallási kérdéseket megoldjon (nem oldotta meg). Néha nagyon zárkózott volt, mindenkire némán, messziről nézett, - ilyenkor nyilvánvaló volt, hogy valami erjedt benne: nőtt az ember; máskor pedig féktelenül vidám volt, mindenkit szeretett és őt is szerette mindenki, és lehetségesnek tünt fel előtte minden, hacsak akarni tudja.

Épp ilyen nap volt most is, a fiú szerencsétlenségére. A szikrázó hó vakította-e meg, vagy a szabadság, vagy a lelke érzett-e meg valamit, - mikor a trojka már csak húsz lépésnyire volt, - mintha taszította volna valaki, - Pávlik a kocsiút közepére ugrott és felemelte karjait... Aztán néhány világos pillanat folyamán ezek a benyomások kergették benne egymást: saját kiáltása, mások kiáltásai, harangzúgás, ropogás, dörgés, a hó sziporkázása, egy darab ég a hámban a sörény felett, vörösen csillogó szemek, tajtékzó lófejek - három... kettő... egy... forró pára, izzadság - és úgy a mellébe fúródott valami, hogy hirtelen minden elsötétedett a szemei előtt, és elvesztette eszméletét.

A kocsirúd félretaszította Pávlikot, és csak a jobb lába került a mellékló patái és azután a szántalp alá. A trojka tovaszáguldott, ő pedig ott maradt.

A lábát le kellett vágni. Tüdejét Bjelevben gyógyították, nyáron szorgalmasan itatták frissen fejt tejjel, télre azonban az apja, egy alacsonyrangú postahivatalnok, - miután összesúgott az orvossal és bánatosan csóválta a fejét -, hegyi levegőre ide küldte. A vállalkozó Noszarev ugyancsak bjelevi volt és ő is ajánlotta fel, hogy villájában elhelyezi Pávlikot. Ebédet Uvarnál kapott Pávlik. Minden héten, pontosan a szombatról vasárnapra virradó éjjel, apja levelet írt neki, kezdetben hosszúakat, azután rövidebbeket, de mindegyik levelében feltétlenül megkérdezte, mint használ a hegyi levegő.

Uvar az első időben húzódozott Pávliktól, sőt meg is kérdezte ellenségesen:

- Talán erősen zavarja is a lármám?

- Milyen lármája?

- Hát a kopogásom... De be kell persze látnia, hogy zajtalanul nem tudok dolgozni.

És mogorva tekintettel hozzátette még:

- Vagy amikor az örökösöm kezd el bömbölni, - hiszen meg nem tilthatom neki, magának meg a fülét sérti.

Pávlik megnyugtatta, később pedig Uvar és Usztyínja megszokták, hogyan beszél, hogyan eszik, hogyan köhécsel szobácskájában; késő éjjelig égette az olajmécsest és későn kelt fel.

Pávlik gyakran ült egy fekete viaszosvászon-fedelű füzet előtt, amelyen ez a különös felírás volt zsebkéssel kivágva: «Isten kórtana.» E füzetke első sorai így hangzottak: «Úgy képzelem istent, mint immanens és alapjában beteg lényt. Ha isten nem volna beteg, - nem volna beteg a világ.»

Mikor Pávlik ideutazott, Bjelevben az utolsó esők zuhogtak tél előtt, itt meg aranyosak voltak a hegyek, lilák közelről a sziklaszakadékok, kék a tengerpart. Itt csak most lélegzett fel a természet a forró nyár után, csak most mélyedt magába a csendben, és vonalakban és színárnyalatokban oly tiszta és fenséges volt minden, és annyira átlátszó és ritka a levegő, hogy összes kis vízmosásaikkal élesen rajzolódtak ki a legtávolabbi hegycsúcsok is, - kartávolságnyira vannak, - és napokon keresztül elbűvölten ült Pávlik.

Még sok volt a tücsök és a titokzatos zarándokbogár, és hangos zümmögés lebegett még sűrűn a föld felett, és még gyíkok cikáztak, de vedlett-szürkén és letört farokkal, és hosszú sárga billegetők bujtak elő a szőlőindák közül és melegedtek lustán a hegyoldalakon.

Az első napok mesébeillők voltak, mintha elvarázsolt birodalomba került volna Pávlik, és a varázslatot nem törték meg apró-cseprő hétköznapi események: egyszer például Usztyínja ütött agyon a piszkavassal egy billegetőt, amely, nyílván éjszaka, az ajtóig merészkedett, bekapott egy heringfejet és, amint Uvar magyarázta, - «annyira teleszívta magát sóval, hogy belekábult és csak a farkát billegtette»; máskor Alímova szomszéd villájában elveszett egy kacsa, amelyet ép az imént hoztak a vásártérről, minthogy pedig szárnyai le voltak vágva, és el nem repülhetett, Martyn és Kriszta és maga Alímova hangos kiáltozással tették érte tűvé a tölgy- és törpeszil-bokrokat, de persze nem került elő; ismét máskor egy kóbor macska bukkant fel valahonnan, éjszakánként panaszosan nyávogott a háztetőn, nappalra pedig eltünt, csupán patkánybőröket és fürjszárnyakat és madárcsontokat hagyva maga után hátra...

Heringfejek, kacsák, macskák és patkánybőrök, - mindez a régi életbe való volt, bjelevi; mindez persze zavart és foltot vetett a hegyek, a tenger és a végtelenül mély, új ég fenségére, de csak alig észrevehetően vetett foltot, és az, amit itt Pávlik átélt, egyedül bicegve mankóin a lankás ösvényeken, meg nem ismétlődőn gyönyörű volt.

Így tartott néhány napig, de mikor hirtelen vihar tört ki a tengeren, és az orkánszerű széltől lehetetlen volt kimozdulnia, mert leverte volna a lábairól, és szerette volna fázós testét melegebben beburkolni, és az ablaktáblákat lelakatolni, hogy ne csikorogjanak és ne nyögjenek, és a ciprusokat erősebben lekötni, hogy földig ne hajladozzanak és ne tépdesse engedelmes szakállukat a fergeteg, - Pávlik szivébe szomorúság lopózott: idegen, mérhetetlen, részvétlen és vad valamivel találta magát szemben; a tenger, amely bömbölve tajtékzott a sziklák körül, rémítette, s ugyanakkor borzongva sajnálkozott is rajta, mint egy ketrecbe zárt vadállaton, és sajnálkozott a színüket vesztett aranyos hegyeken, a lila sziklaszakadédokon és a kék parton. Ilyenkor gyakrabban és hosszasabban üldögélt Pávlik «Isten kórtana» mellett és sercegett tollával.

A család, amely a Schmidt-villában telelt, kicsi volt és az egyetemes, nagy élet számára aligha szükséges: Ljov Anyíszimycs Dobycsin, egy szerény nyugdíjából élő, öreg, nyugállományú alezredes, a felesége - egy vak, kövér hölgy, és huszonötéves leánya, hajdani színésznő - közepes, kisvárosi, - Natálja Ljvovna. Csernyből jöttek; ebbe a villába azért kerültek, mert itt olcsóbb volt, mint másutt - közelebb a városhoz vagy a parton, télre pedig azért maradtak, mert mindegy volt, hogy hol laknak, itt vagy Csernyben, de a vaknak tetszett a meleg és a hullámverés morajló zúgása, Natálja Ljvovnának - a meleg és a magány, magának Dobycsinnek pedig - a meleg és a szelíd ősz. Ő maga is szelid öregember volt: még megőrizte vagy igyekezett megőrizni frisseségét és vidámságát, járás közben fürgén kopogott sarkaival, de már kezdett idegen, fiatal tüzeknél melegedni, köszönésnél hosszan és erősen kezetszorítani, alázatosan és gyengéden nézni a szemekbe, gyakran elérzékenyedni, helyeselni, ajkait rágni, és hangos köhögéssel és könnyezve hahotázni.

Már régóta nem rendelt magának semmi újat, - az öreg egyenruhát hordta el, és ahol kellett, maga foltozta éjszakánként, amikor nem tudott aludni, álom pedig gyakran nem jött szemeire; ha foltozott, hosszabb ideig foltozott, mint az szükséges volt, ha ujságot olvasott, néhányszor elolvasta egy és ugyanazt, ha cigarettát töltött magának, feleségének és leányának (mindannyian szívtak), annyit töltött, amennyi a dohányból futotta, - csakhogy ne gondolkozzék, mert nehéz volt, nem volt miről és szomorú volt gondolkoznia. Kis oroszlánkutyája, Nelli, elválaszthatatlan volt tőle, és ha sétálni ment, - feltétlenül elkísérte: helyesebben, kettesben sétáltak. És ha itteni ismerősei közül valaki megállt Dobycsinnel beszélgetni, a kövér, fehér Nelli elébe döcögött, fekete szemecskéivel kérdőn nézett fel szemeibe és aggodalmasan morgott, míg Dobycsin:

- Mi az? Idegen? Idegen, Neljúszja?... Félsz, hogy a gazdádat bántja? Meg akarod cibálni?... Fél a kutyuska!... Nem-nem: az idegen jó ember Neljúszja, az idegen nem bántja a gazdádat, - nem-nem.

És az idegennek ezt mondta:

- Mondhatom, bá-mu-la-tos, hogy mennyire szeret ez a kutya! Sem a feleségemet, sem a leányomat, - bár azokhoz is ragaszkodik, de nem ú-úgy! Szereted a gazdádat, Neljúszja? Szereted, igen? Ro-man-ti-kus kiskutya! Neljúszjának romantikus hajlamai vannak, igen, igen!... Szerelmes a gazdájába, igen, igen, igen!...

Nelli nőiesen negédeskedett és a farkát csóválta, Dobycsin pedig, lehajolva, megveregette göndör bundáját és pápaszemét megcsillantva, titokzatosan közölte lentről az idegennel:

- Határozottan mindent megért... mindent a világon! Többet, mint egy ember.

Nagy, kissé hajlott, szivacsos orra volt, ősz bajúszát kefealakúra nyírta, arca a naptól megvörösödött és hámlott, mintha vedleni akarna. Hatalmas, érdes gégéjében még megőrizte hangját és néha szabadjára is hagyta, feleségével kiabálva. De a vak bámulatosan hidegvérű volt - tudta, hogy még ez a kiabálás is - csupán szelídség. Borzasztóan elhájasodva, élettelenül petyhüdt arccal ült egy fotelben, és amikor férje kifáradva, felhagyott a lármázással, csendesen és nyugodtan mondta neki:

- Befejezted?... Jó... Hozz egy pohár sört... És a sörhöz kétszersültet... És cigarettát.

Csak akkor nyugtalankodott, mikor az ezerlábúra gondolt: gyakran rémlett neki, hogy már a lábai körül mászik egy szkolopender [*] , és csúszósan felkapaszkodva cipőjén a meztelen helyig, tüstént meg is marja, - bárha szkolopendert sohasem látott még és ezt a nehéz szót sem tudta úgy kiejteni, amint kellett, - «cilindert» mondott helyette. És amikor Ljov Anyíszimycs behozta a cigarettát, a kétszersültet és a sört, a vak kimérten hozzátette:

- És nézd meg, nincsen-e rajtam egy cilinder.

Járnia, persze, nehéz volt. Egész napokon keresztül ült a balkónon, a nap felé fordítva kerek, élettelen arcát. És a nap valahogyan beléje hatolt, mint nyugalom, állhatatosság és eredetiség. A csicsergésről a kertben megkérdezte a férjét: «Verebek ezek vagy madárkák?» Mikor először hallott sziklákat robbantani a hegyekben, nyugodtan érdeklődött: «Előnyomuló ellenség az vagy saját csapataink?»

És Ungyína Kárlovnának ezt mondta: «Minden tekintetben meg vagyok elégedve a villájával, az ebéd is türhető, csak az a kár, hogy maga - német asszony... Nem szeretem a németeket... A német sört igen, de magukat a németeket nem... Nem veszi be őket a gyomrom.»

Natálja Ljvovna tizenhat éves korában külseje után ítélve szerény intézeti növendék volt; tizennyolc éves korában, azt hazudva apjának, hogy barátnőjéhez utazik a szomszéd városba, hosszú-hosszú zarándok-útra ment el búcsúsokkal, - bottal, hajában kék szalaggal, karton-kendőben, bocskorban és minden pénz nélkül. Az úton valami ocsmányság történt vele, amiről nem beszélt, de egy hónap múlva hazavergődve valahogy, sokáig betegeskedett. Tizenkilenc éves korában tanítónő lett egy eldugott faluban, húsz éves korában pedig statiszta egy jelentéktelen színtársulatnál, amellyel négy évig kóborolt vidéken, - végül most már sehová sem vágyódott: napbarnított volt, nagy szemű, rideg külsejű, nagyon egyszerű, fekete ruhában járt, mintha gyászolt volna, magányosan sétálgatott és órákig elnézte a tengert (a tengertől, ha sokáig nézi az ember, kékül, felengedve, a lélek).

A kocsit tartó Alímovánál Alexéj Ivánovics Gyivjéjev építész lakott, akit a város a parti sosszé építésére hívott meg. A part itt laza, pala-alaprétegű volt, leváló darabjai minden évben elborították az útat, erős hullámverés idején pedig a hevenyészve felállított védfalat a habok áttörték. Sokáig készülődtek, hogy mindent alaposan rendbehozzanak, - végre hozzákezdtek; Alexéj Iványcs azonban egyáltalán nem azért jött ide, hogy a parti útat megépítse, - ezt a megbízást szinte ráerőszakolta a város polgármestere, akivel egy-két nappal megérkezése után ismerkedett meg. Alexéj Iványcs rendkívül gyorsan kötött mindenkivel ismeretséget, mintha az egész világ rokona lett volna, - csak ránézett az emberre, megnyomta magában a kellő gombot, és kész - megvolt a kapcsolat.

Harmincöt éves, jól megtermett, hosszúfejű férfi volt; világos szemei sötétbarna zsákokban rejtőztek, vöröses szakállát hegyesre nyírta, kokárdás és jelvényes sapkát hordott, magas hangon beszélt, mindig izgatottan, mindig magáról; két pohárka vodka után tegezni kezdett mindenkit; gyors és apró léptekkel járt, gondolatai pedig rendetlenül szökelltek, hirtelen megállásokkal és ugrásokkal, mint egy laposfülü, be nem idomított vizsla az első vadászaton.

Minden ember többé-kevésbé szorosan ül multjának kofferében, egy bonyolult kofferben, egész sereg folyosóval és kijárattal, ajtóval és kapuval, és kiemelni őt ebből a tokból - néha nagy, néha lehetetlen munka. De minden kapuját és ajtaját az első szóra, az első jött-ment előtt, könnyűszerrel és egyszerűen kitárta Alexéj Iványcs. Alig hogy letelepedett, másnap már mindenki tudta, hol született, tanult, szolgált, kivel veszett össze, milyen helyről ment el és hová, mivel nem tudott azután megbarátkozni ezen az új helyen és milyen állást töltött be még és hol nevezetesen... Így tudták meg azt is, hogy felesége egy évvel ezelőtt megcsalta, nemrég pedig gyermekágyban meghalt és két hónappal később «magához vette» idősebbik fiát, Mítját, míg szerelme gyümölcsét ráhagyta, és hogy valahol Volyniában a nővére «most zálogba teszi utolsó szoknyáját, hogy felnevelje a kis Gyivjéjevet, aki pedig egyáltalán nem is Gyivjéjev, hanem Lepetjuk»...

Minthogy a városka csak nyáron élt (és ekkor is a nyaralók idegen életével), télen pedig megdermedt, - a boltok nagyobbik felét bezárták, a póstahivatalnokok felét elküldték, a kaukázusiak és a perzsák selymeikkel és szőnyegeikkel, az olaszok koralljaikkal és hamisgyöngyeikkel és a többi árusok is mind elutaztak és csak a mindig álmos benszülöttek maradtak vissza, - érthető, hogy minden érdeklődés Alexéj Iványcs felé fordult, parti sosszéjával, siető járásával, magas hangjával és megboldogult feleségével, aki megcsalta. És minthogy Alexéj Iványcs mindenkinek, akivel csak feleségéről beszélt, megmutatta fényképét is, mindenki akaratlanul megőrizte emlékezetében, mintha szintén ismerte volna, ezt a szép asszonyt, meztelen nyakával, félig kinyílt, valamit mondani készülő ajkaival és megfeszített, tartóztató tekintetével; ilyen tekintetük van azoknak, akik feltétlenül azonnal megszólalnak, és ha az ember nem is akarja őket meghallgatni, elfordul, tovább megy, - nem kerüli ki sorsát: utána kiáltják.

(Oroszból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)

 

[*] Az ezerlábú neve oroszul.