Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Regény
EGY VÁROSKA ÉS HÁROM VILLA

Annak, aki felülről nézett le erre az öbölre, úgy tetszett, mintha a hegyek elől fehér házak és házikók iramodnának elszórt csoportokban a tenger felé, a hegyek pedig üldöznék őket. A tenger közelében, a kikötőnél, a házikók mint valami keskeny ajtó előtt összetömörültek és három síp-vékony minaretet és egy templomtornyot préseltek ki magukból, fel az égnek. Az északi ember szeme megszokásból a tűzoltókilátót kereste volna, de kilátó nem volt (nem is volt, ami égjen: minden kő és zsindely) - volt azonban ősrégi, kerek, beomlott szélű torony. Ebbe a toronyba öt kerek golyóbist tüzdelt be valamikor valaki: a városkának története volt. Két-háromezer évvel ezelőtt hellének lakták; lehet, hogy az argonauták is betértek ide a tengeröbölbe, - itt várták meg a kedvező szeleket. Most a benszülött görögök gyarmatáruval és jászponttyal kereskedtek, azok a görögök pedig, akik török munkáscsapatokkal jöttek át Trapezuntból, a kőfejtő-ipart űzték. A városka tulajdonképen tatár volt, és a tető nélküli «szarájok», amelyeket csak üggyel-bajjal és szórványosan választottak el keskeny, görbe uccácskák, egy helyre zsúfolva szorongtak benne. De mint mindenhová, ahol forró a nap és hullámverés csapdos, ide is összeverődtek az idegenek, és a part hosszában és a két, nyáron kiszáradó patakocska völgyében villák fehérlettek a jellegzetes szőlők és az izzó földön eltikkadó gyümölcsösök között. Természetes, hogy ezeket a gyümölcsösöket a kerítések mentén ciprusok őrizték. Minthogy a rablóktól és tolvajoktól való egyetemes-orosz félelem itt ismeretlen volt, akadtak teljesen egyedülálló kis villák tölgyerdőcske közepette, vagy helyenként kis villacsoportok, és a helybeli komisszárius, aki lajstromot vezetett mindezekről a földből hirtelen felszökkenő emberfészkekről, az altisztjével állapíttatta meg, melyik telepen épültek, hogy azután tudja, kinek és hová kell az adóívet küldenie. A villatelepek nevei tatárok voltak: Hurdá-Tarly, Baár-Deré, Kará-Balcsik, - és alig valaki ismerte őket; és ha előfordult, hogy a nyaralók egy új villát kerestek, a parton, a kikötőnél, ahol öt-hat bérkocsi állomásozott, egész csomó naplopó sereglett össze, - köztük az elmaradhatatlan pléhtáblás hordár, Tahtar Csebincev, egy naptól csontig perzselt, tücsök-sovány, feketeképű cigány, - egyideig töprengve csóválgatták fejüket, majd egyszerre bőszülten kezdtek jobbra-balra bökdösni a levegőbe ujjukkal (nem a mutatóval, hanem a hüvelykkel) és délvidéki hevességgel vitatkoztak egymással, torokhangon kiabálva, ostoraikkal és karjaikkal hadonászva és nagyokat köpve kétségtelen dühükben a járdára. Mikor azután végleg megegyeztek a villa fekvésére nézve, a kocsisok képtelen árat kértek a fuvarért, mert, isten tudja, talán egész nap fog kelleni keresgélniök és ide-oda hajkurászniok a hegyi utakon.

Az előhegyeken mészportól fehér parti sosszé tekergőzött, s amikor hatalmas arbák [*] ereszkedtek le rajta, zörgésük és dübörgésük elhallatszott egészen a tengerig.

A sosszétól le a tenger felé sárga földrétegű utak kúsztak, a sziklahasadékok oldalain pedig, tölgybokrok között, napfényben rózsaszínbe játszó gyalogösvények kígyóztak. A nap itt olyan erővel tűzött, annyira kézenfekvő volt, hogy minden élet tőle ered, hogy az ember szinte restelte magát előtte a minaretekért és a kis templomtoronyért és szerette volna elfüggönyözni őket nappalra, elrejteni a nap elől, mint ahogy a könyveket rejtik el a boltok kirakataiban, - nappalra elrejteni, éjjel aztán hadd legyenek szabadon.

A talaj itt kemény, mint a vas, - csak hosszúnyelű ásónak enged, - a víz kevés, az élet drága, kényelmetlen, szinte vad, - csak egy van: nap. De a nap magához hív, és vannak olyan percek az emberi életben (talán a lelki gyengeség percei ezek), - amikor teljesen lehetetlen nem felelni a napnak erre a hívó szavára. Ilyenkor úgy tetszik, hogy az igazság csak a napban van, és úgy mennek hozzá, mint az argonauták idejében mentek.

*

Az Ayszhyr-villatelepen, ami tatárul «pihenőt» jelent, három nyaraló áll egymás mellett: Alímova kapitánynéé, Noszarev vállalkozóé és Schmidté, a német gyárosé.

A kapitányné maga lakott villájában, télen és nyáron egyaránt, szobalányával, Krisztával, házmesterével Martynnal és a török Szeid-Memet-Murad-oglyval; Schmidt kertészt tartott, Ivan Scserbanyt, egy öreg poltáviai kisoroszt, és a villát nővére, Ungyína Kárlovna gondjaira bízta; a vállalkozó Noszarev pedig egy családos és diszkráziás ácsot ültetett be nagyravaszul villájába, Uvart, aki semmit sem fizetett, házon kívül dolgozott és nem volt, amit elláthatott és rendbentarthatott volna: Noszarev házikója kicsiny volt, - mindössze két szoba konyhával, - és földje ugaron feküdt, nehogy termését a kóbor tatár tehenek lelegeljék; türelmesen várt vevőre és telke sarkában egy fenyőpóznára fehér deszkalapot szögezett, amelyen barna keretben, határozott betűkkel, ez a felírás díszlett: «Az ár itt megtudható.»

E három villa feje felett a hegyek és a tenger napokon keresztül felelgettek olvadó színekkel egymásnak: nem kérkedtek velük és nem viaskodtak, - egyszerűen versenyre keltek, mint két nagy művész, aki ugyanabba a művészetbe szerelmes.

Holdas éjszakákon kutyák ugatták meg a tengert a villákból: Alímova villájából a tarka Bordűr, Schmidt villájából a vörösfoltos Hektor, Noszarev villájából pedig Uvar szürke kölyökkutyája, mind a három meghatározhatatlan keverék.

Leálltak birodalmaik sarkába, meredten nézték a hold varázslatos arany sávját, amely csillámolva merült be a hullámokba, és elnyujtottan ugattak, erejük szakadtából, rekedten és farkukat csóválva.

A városkában, amely egy versztányira feküdt a villáktól, balfelé és alacsonyabban, szintén ugattak ilyen éjszakákon a kutyák, de a pihenőn túl alig hangzott el a hangjuk.

Jobbfelől kerekormú hegyek zárkóztak a tengerhez, és szakadatlan, mélysötét alapjukon bánatosan, árván, mint lehullt csillagkép sárgultak éjjelente a távoli nyaralók lámpái: öt, hat, hét.

Éjjelente általában szomorúan hatott a tájék: a hegyek otrombák voltak, komorak és kőhajításnyira közeledtek; a tenger határozatlanul-óriási volt, fekete és ütemesen verődött vissza a parthoz a hullámverés puha hasával; ettől megszünt a föld szilárdságába vetett hit, és az élet a véletlen művének, kicsinek és szerénynek látszott.

Télen gyakran jártak erre esők és ereszkedtek alá ködök. Csendes időben a városka halászai, messzire kimerészkedve bárkáikon a tengerre, fehér delfinekre vadásztak és esténként piszkos, többpudos szörnyek feküdtek a kikötőben, fogas szájukat nyitogatták, véres kopoltyúikat tátogatták, uszonyaikat csapkodták, megpróbáltak farkukkal a földbe fúródni és a magasba vetődni és különösen néztek apró, sárga, szárazföldön idegen, rajtavesztett szemeikkel. Körülöttük pedig mezítlábas, térdig sáros lurkók bámészkodtak, felgyűrt nadrágszárakkal, aztán két-három nyugodt tatár, pipával és naspolya-pálcával, és a zsidó spekulánsok: Lachmann mészáros és Szkulóvics órásmester. Később a halat ugyanitt a nagy szénás mérlegen lemérték, egy arbára felrakták és elszállították.

Hetenként kétszer gőzhajók kötöttek ki: boros hordókat, kései gyümölcsöt és dohányt vettek fel és vagy cementet, vagy fűszerfélét, vagy sörös kosarakat raktak ki; daruik csörögtek, matrózaik sürögtek, szirénáik bömböltek, fütyültek, csónakokat szólítva a partról, - általában zajosan viselkedtek, mint gazdag nagybácsik. Aztán búcsúzóra búgtak - egy, kettő, három, és vidáman ontották a füstöt, távolodva, szuszogva, hetykén vágva kétfelé a hullámokat és hosszú, habos fecskefarkat hagyva hátra maguk után.

A sziklahasadékokban és a patakvölgyben számos borpince, dohány-ültetvény és gyümölcsöskert bujt meg. Mindazt, amit a föld hozott, itt «jövedelemnek» nevezték, a pénzt pedig «aprónak». Nyáron és ősszel zajosan, nagylábon és vidáman éltek, télen zsugorin, éhesen és rongyosan - mindenki úgy, mint a föld. Még a kövér, hajdani idegenvezető-tatárok is, akik a vásártéren «amerikai» buzával [*] kereskedtek, észrevehetően lesoványodtak télen.

És unalmas volt télen. Csak Ajzikon mulattak, egy kerekarcú, féleszű, fiatal zsidón, aki bambán üldögélt majd ennek, majd annak a boltnak a küszöbén.

- Ajzik, - kérdezték tőle komolyan, - hajtottál már teheneket?

- Hajtottam, - mosolygott Ajzik.

- Fiatal teheneket is hajtottál?

- Hajtottam, - mosolygott Ajzik.

- Báránykát is hajtottál?

- Hajtottam.

- Hát disznókat nem hajtottál? - ezt behizelgőn, szelíden és halkan.

Ajzik ilyenkor elfordult, hallgatott és a földet piszkálta botjával.

- De hát miért nem hajtottál disznókat, Ajzik?... Nem szereted őket?

Ajzik hallgatott és a földre nézett.

- Eh, te Ajzik, Ajzik!... Disznó, - ugyan mi rossz van benne? Hiszen azt is isten teremtette... Vagy, talán, szerinted, nem kellett volna megteremtenie? Mi, Ajzik?

Ajzik azonban már felállt és lassan elindult, az pedig, aki faggatta, akár tagbaszakadt fuvaros volt, akinek még nem akadt fuvara, akár péklegény, akár munkát kereső kályhás, - minthogy még nem kérdezett ki mindent, amit kellett, mellette ment és tovább kérdezte:

- Hány óra is van, Ajzik?... Hiszen neked olyan órád van, hogy nála pontosabb az egész vásártéren nincsen... Mi?

Ajzik elővette kis játék-gyerekóráját és sietve mondta:

- Négy. (Mindig négy volt.)

- Annyi bizony, pedig másoknál - tíz óra!... Másoknál mindig másként van... Hát azok igazat beszélnek-e Ajzik, akik azt mondják, hogy sonkát ettél? Vagy hazudnak?

- Nem, - mondja Ajzik.

- Nem hazudnak?... Ú-úgy?... Szóval ettél?... Ah, Ajzik, Ajzik. Törvényed ellen cselekszel!

Ajzik lopva körülkémlel, hogy merre menekülhetne; de még sok lassú kérdés van hátra.

- Musztafához, a mészárszékbe, marha-szállítmány érkezett a hajón, de nincs, aki a kikötőből hazahajtsa... Te talán hazahajtanád, Ajzik, - ad egy ötkopékást.

- Huszért, - mondja Ajzik.

- Tyűh, az áldóját, de drága vagy!... Hiszen csak egy-két állat az egész: egy nagy tehén, egy kis tehén, egy bárány... Disznó nincsen. Disznónak még híre-hamva sincsen.

- Nincsen? - kérdezi Ajzik mosolyogva.

- Disznónak még híre-ham... csak egy kis, úgynevezett malac van... Aki a dologhoz nem ért, balgaságában talán azt mondaná: disznó, pedig hát egyáltalában nem az, - csupán... malac.

És amikor Ajzik végül futásnak ered, meggörbedve, szűk vállai közé húzott fejjel és hosszúakat szökve vékony lábaival, - egyideig még nevetnek rajta és megint unalom van a vásártéren.

Dominóznak és dámáznak; vannak, akik negyven évig is ülnek a kávéházakban állandóan ugyanazok mellett a bábúk mellett, és úgy tetszik, hogy náluk jobban senki sem ismeri már a világon e játék finomságait. Vagy valahol egy asztalka mellett a mezítlábas Lávrentyíj, aki maga is alig ért a betűvetéshez, levelet ír szülőfalujába a kaukázusi bádogosnak, Tamarlynak és körülöttük göndör-Gorgyéj, a fuvaros, egy másik fuvaros - a négyajkú Kuzjma, Pempa - a kövér görög hordár, Szidor - a sovány görög kőműves, - egész néptömeg.

S borzas báránybőr-süvegét tarkójára tólva, a fekete, nagyszakállú, csupa-korom Tamarly villogó szemfehérjékkel kiabál:

- Ázs öccsinek írj!... Há pedig ázs öccse nem íl, - írj á bátyjának!...

- Hátha a bátyja sem él? - kérdezi Lávrentyíj.

- Há bátyjá nincs, - írj á húgánák!

- És ha...

- És há húgá sem íl, írj á nénjének!

- És ha a nénje sem...

- Há, há!... Há á nénje sincs, tedd ázs áblákába: nem esi meg á kutyá!

- Az már igaz... - Lávrentyíj gondolkodik és ártatlanul megkérdezi: - Mégis, hát kinek írjak?

Olykor egy nyugalmazott másodosztályú sorhajóhadnagy, az ősz, áfonyára emlékeztető Szízov szaladgált reggel a vásártéren, mezítláb, egy szál alsó fehérneműben, kezében asztali késsel, részegségében dühöngve. Kiabált és a fiait kereste mindenütt, Sztyepkát és Koljkát, két hajdani diákot, akik, míg aludt, ellopták blúzát és nadrágját, hogy eligyák. Az ismerős ruhadarabokat senki sem vette meg tőlük, mindent sértetlenül meglelt a vásártéren, elhajítva. A kapitány megnyugodott és válogatott matróz-káromkodások közt felöltözött. De talált valamit, amit blúzán és nadrágján kívül zálogba adhatott, estére kibékült Sztyepkával és Koljkával, és mind a hárman holtrészegek voltak éjjel.

Egyszer pedig az egyik fiatal villatulajdonos háromszáz rubel árú munkát rendelt meg Szemjonnál, a kőfaragónál. Százat előre lefizetett, - ő maga elutazott.

A fekete, nagybajuszú Szemjon elutazása után elámulva, csillogó szemekkel, izgatottan járt-kelt egész nap a vásártéren. Megállít valakit és lelkesülten mondja:

- Ezt próbáld megmagyarázni! Megrendelte a munkát, elutazott... és száz rubelt hagyott!... Nekem!... Nem hiszed?... Katyerinka, [* ] barátocskám! Itt van! - Kivette a százrubelest, minden irányban kisimította és a világosság felé, - nem hamis-e... - A kötényemre!... Ugyan hát, mondd meg, kérlek, - miben volt annyira bizonyos? Vagyonom van talán, vagy mi a szösz? Egyebem sincs, csak a kötényem és az is csupa lyuk!... A köté-nyemben bí-zott meg, barátocskám!... Száz rubel!... - és a fekete Szemjon kacagni kezdett.

Estére már az egész vásárteret itatta. A tizedik napon nyakára hágott a pénznek, megkékült, mint az öntöttvas, feldagadt, mintha darazsak csípték volna össze, és egy akár egy hulla, fetrengett az uccákon. Aztán egy éjszaka, részeg bánatában, felakasztotta magát. Így pusztult el egy ember csak azért, mert életében először bíztak meg benne száz rubel erejéig.

És valahogy olyan különös: köröskörül szép hegyek voltak, meleg, kék tenger, feneketlen ég és ragyogó nap, Lukérja asszony pedig szomorúan mondta el férjéről Fedószja asszonynak, mikor a kútnál találkoztak: «Tegnap részeg-részeg-részegen jött haza a lelkem!... Szegény feje!...»

Kljucsnik vámhivatalnok néha compókra halászott a kikötőben a vén Baranóvics őrnaggyal, és tükörképeik remegtek a zöld vízben. Tisztábban Baranóvics volt kivehető, csaknem fehérre fakult köpenyben, fülei köré csavart fehér kendőben, felfelé pödört fehér bajusszal. Megtörtént, hogy compó helyett zöldike akadt a horgukra; Kljucsiknak kedvére volt ez a változatosság, Baranóvicsnak nem.

Néha valamilyen nyugdíjas közhivatalnok jött ki a kikötőbe üldögélni - Morgun. Ha volt hallgatója, ez volt az egyetlen, amiről beszélt:

- A föld bosszút áll! Bosz-szút áll, ha elszakadsz tőle!... Jól jegyezd meg: bosz-szút áll! - s míg ezt mondta, vadul villogtatta a pápaszemét és ide-oda forgatta száraz nyakát.

Száz százseny földet vett itt magának, ráépített egy kalyibát és szamócát termelt két ágyban.

Mikor a gyümölcs megérett, - megették a rigók.

Esténként a parton sétáltak: a pap, a komisszárius és a városka polgármestere, a tatár Umerov. A szikár, hosszú Umerov, arannyal hímzett sapkájában, a baloldalon himbálózott, a köpcös, altiszt-arcú komisszárius meggörbített nyakkal haladt jobboldalt, és a monumentális, fenséges pap, bottal kezében, méltóságteljesen lépdelt a középen.

Egy élces nyaraló Ruszjnak [*] nevezte el ezt a hármasfogatot, és az elnevezés rajta is ragadt.

*

A három villa rendszerint teljesen elhagyatott és gondozatlan volt télen. Körülöttük, a községi legelőn, a pásztorok juhnyájakat legeltettek. A ködös nedvességből majd itt, majd ott hangzott ki a kolompok rozsdás pléhcsörömpölése, dörgő pásztor-kiáltásoktól kisérve:

- Ar-ra! Aty! Bazs-a-ba!... Rja-ja!...

És a nyáj szakadatlanul fujt, és bégetett, és szuszogott, és mozgott az alacsony tölgybokrok között.

A juhok úgy mentek, mint a vakok, mint a vándorsáska, - s mikor elhaladtak a villák mellett, sűrű gyapjúcsomókat hagytak hátra a szöges drótkerítéseken. Bordűr, Hektor és a fiatal Album buzgón szidták a juhászkutyákat, emezek meg, - nyugodt, lomposfarkú, hegyesfülű ebek, - megálltak, vörös nyelvüket kilógatva néztek, aztán lehajtott fejjel, kötelességtudóan továbbporoszkáltak: egy részük a nyáj előtt, más részük oldalt, néhányan hátul, és a sárgaszemű, kolompos, öreg vezérkosok szintén értetlenül tekintettek körül, gőgösen rázták szakállukat és patáikat nyikorgatva, könnyedén álltak odébb.

Nyáron a nyájak nem jöttek le a hegyekből. Nyáron csak a sovány, hosszúnyakú, amerikai szarvasokra emlékeztető tatár tehenek dézsmálták meg lopva a kerítésmenti ciprusokat és tujákat, amitől e fáknak mindig megtépett és borzas külsejük volt, mint a harci kakasoknak tavasszal.

Néha este, amikor már egészen besötétedett, magányos, de zengő női hang hallatszott fel hirtelen; egyre jobban közeledett, felszállva a sziklaszakadékokból, néha elhalt és ismét feléledt; egy részeg, de lábain erősen álló asszony beszélgetett önmagával, miközben Zatonszkij tábornok villájából a városkába tartott:

- Akulina Pávlovna vagyok, Júrij Grigórjics zemsztvói orvos mosónője-e!... A szeretőm pedig, akár tiszta, akár piszkos, - mindegy, - a szeretőm!... Mindent megbocsájtok, de a szeretőmet nem hagyo-om!... Tatárok, oroszok, - mind egyenlő közel állnak uralkodónk szívéhez... de én csak saját orosz véremmel táplálkozom s a tatár szőllőből nem kére-ek... Próhor Lukjánycs tartalékos katona szeretője - Akulína Pávlovna zemsztvói mosónő! Próhor Lukjánycsnak a lábvizét megiszom, de szeretőmet a világ semelyik tatárjára sem cserélem fel... Te, generális, akit akarsz verd, de az én Próhor Lukjánycsomat ne merd! Elmegyek és megmondom neki: «Kegyelmes uram! Akulína Pávlovna vagyok, Juríj Grigórjics zemsztvói orvos mosónője... Itt a pénz, megfizetek érte, csak bocsássa tüstént szabadon...» - «Kicsodát?» - «Hát a szeretőmet, Póhor Lukjánycs tartalékos katonát...»

Így megy a sűrű szürkületben és összebeszél tücsköt-bogarat, hangosan és érthetőn, Próhor Lukjánycs tábornoki kocsis nevét emlegetve; és amint megy, megugatják a kutyák.

Esős ünnepnapokon, amikor ölbe lehetett rakni a kezeket, de nem volt hová menni, Martyn és Iván átlátogattak Uvarhoz a konyhába és sokáig elkártyáztak a gyalupadon. Ilyenkor Martynnak feszes gyűrűkbe pödört, széles, vörös bajusza és Ivánnak patkóalakban lefelé konyuló bajusza és Uvarnak lenszőke, fiatal bajusza belemerültek a rongyos kártyák közé, amelyek varangyokként cuppogtak a gyalupadon, néha kőr helyett pik, - nehéz volt őket megkülönböztetni egymástól.

A hatéves Maximka, Uvar kisfia, aki ötéves koráig még semmit sem beszélt, most azonban minden iránt érdeklődött és mindenen csodálkozott, majd Iván ráncos arcára, majd pedig Martynnak himlőhelyes, felemás szemű, kiálló pofacsontú arcára mutatott kezével és anyjához fordult: «Mamka, nézd!... Gi-gi»...

Uvar kalugai volt, Martyn orjóli, és Martyn néha csipkelődött Uvaron:

- No, kalugai!... Ti ugyan okos emberek vagytok... Hiszen rólatok, kalugaiakról mondják: «Fogadj fel szolgálatba, bácsikám!» «Hát aztán mihez értesz?» «Mindenhez a világon: fürészelni, fátvágni, gereblyézni, gyomlálni»...

Iván öregesen nevetett, a bajuszába, meghülten és kedélyesen, messze előre nyujtva hegyes orrát; Uvar pedig dohogott:

- Gyomlálni! Te vörös ördög!... Hát te mihez értesz, kásafaló?... Ti orjóliak csak ennyit tudtok: «Fogadj fel szolgálatodba, bácsikám: ha kása vaj nélkül, - száznegyven egy évre, ha vajjal, - százhúsz»... Lélegzetet sem birtok venni kása nélkül...

Ivánnak kis, ökölnyi arca volt, de erős vállai és oly rendkívül széles, húsos, nehéz, öntöttvas-mancsai, hogy elhitték neki, amikor az eredetéről beszélt:

- Hét pud terhet felemelek, és nyolc pudot is felemelek, és tíz pudot is felemelek: nincs munka, amitől megijednék.

Magányos életére azonban panaszkodott Iván és irígyelte Uvart; s mikor előhozakodott előre kitervezett mondókájával, zavarba jött és elpirult és Uvar felesége, Usztyinja felé sandított, mert szégyelte volna, ha ő is meghallja:

- Aztán meg izé - asszony nélkül vagyok... Nem, minden tréfa nélkül: felfeslik például a nadrágom, - nem asszony-munka összevarrni?... Borscsot főzni, teát idejében... Így viszont - kenyér meg zöldség, kenyér meg zöldség, kenyér meg megint csak zöldség... Ezzel a száraz táplálkozással aligha jut messze az ember, - minden tréfa nélkül mondom, - gyomorhurut és alászolgája.

De Uvar Ivánra is haragudott:

- Hanyadik évedet taposod már, - mondta, - és még mindig nem jött meg az eszed! Hiszen az asszony - tömlöc a magunkfajta embernek! Hiszen engem is tizenkilencéves kölyök-koromban házasítottak meg, levehetnének most különben a lábamról?... «Nősülj meg, nősülj meg, mert kivert kutya lesz másként belőled»... Pedig ha nős nem volnék, - ma kétszáz rubelem feküdne a bankban a munkám után, - ezt add össze!... Meg tisztán járnék, úrnál is tisztábban.

Uvar túlságosan nagyra volt a munkájával és ha megbízást kapott valamelyik tatártól, még csak hallani sem akart utasításokról.

- Hát hogyan ronthatnám is el, - mi, huszár? Talán elronthat valamit egy ilyen ember?... Ki vállalta el a munkádat? Eh, huszár, huszár... Hiszen Uvar vállalta el a munkádat! Talán elrontott már valamit Uvar?

Aztán tényleg nagy igyekezettel és sokáig dolgozott, sietett, legalább háromszor átalakította és mindig elrontotta.

Martyn viszont a századfelcser-iskolába járt valamikor és ezért lenézte Ivánt is és Uvart is; kék sapkát hordott feszes rugóval és bársony szegéllyel, és amikor tejet vett a kapitányné számára a vásártéren, szigorúan mondta a kofaasszonynak:

- Vigyázz, nehogy híg legyen; különben feljelentelek, hogy aqua destillatat öntesz bele.

Szerette az idegen szavakat és ha össze is keverte és el is ferdítette őket, - «speciális» helyett «nacionálist» és «praktikáns» helyett «proszkuránst» mondott, - lelke mélyén csakis ezeket a szavakat tartotta igazán-emberi szavaknak. Mértékletesen ivott; néha vett egy ujságot, amely két hétre is elég volt neki, és oly figyelmesen olvasta végig, hogy még egy év multán is emlékezett, hogyan fogadtak például egy minisztert valamilyen Osztrogozsszkban; akkurátusan dolgozott, a bajuszát festette... És mégis, az ősz, de három színben: vörössé, narancssárgává és sötétbarnává kisfestett, hatalmas szivacsos arcú, kerek fehér szemű és szemölcsös állú kapitányné, és a tűzrőlpattant, gömbölyű, kisorosz Kriszta-szobalány, és a tömzsi, fekete, nagyszakállú, nagyfejű Szeid-Memet-Murad-ogly, óriási, 6-oshoz hasonlító orrával, - egyaránt bolondnak tartották.

A német Schmidt otrombán, de nagyon tartósan építette villáját: vasbetonból, emeletest: a fát okkerrel festette be, a tetőt pedig vaspléhvel fedte és, a tartósságot tartva szem előtt, beszurkolta. Egész telkét árkokkal és medencékkel túrta fel, hogy az esővizet összegyűjtse, a közökbe pedig őszibarackot és cseresznyét ültetett. Ungyína Kárlovna csirkéket és tehenet tartott, két koromfekete fajmalacot hizlalt és különösképen időt talált mindenre: elkészülni az ebéddel, színtelen basszusán rákiabálni Ivánra, és apró gyűrűkbe sütni durva, szürkésfehér haját.

Sokáig együtt élt Krisztofor Popandopulóval, egy örökösen részeg és házsártos bortermelő göröggel; mígnem egyszer, a vásártéren, a tatár kávéház ajtajából, egy dallamos hangot hallott kicsendülni: «Kaffe ist kalt!... Hé!... Kaffe ist kalt!», benézett, megpillantott egy középkorú, köpcös, borotváltarcú németet, és elpirulva, tüstént felajánlotta neki németül: «Ha az úr forró kávét akar, keressen fel a villámban.»

És az úr, akiről kitünt, hogy egy Eiche nevű lakatos, meglátogatta, és annyira megtetszett neki a forró kávé, hogy már három éve élt a villában, zárakat javított, vasrácsokat kovácsolt, vízvezetéket tisztított és részeg csak vasárnaponként volt.

Alímova kapitányné őt állította példának Szeid-Memet elé:

- Látod, milyen szorgalmas emberre akadt a német asszony!... Te is legalább a ház körüli munkákra gondolhatnál, segítségemre lehetnél!... Ah, isten lajhára!...

És Szeid-Memet sietség nélkül felelte vissza:

- Te eszed - magad gondolj, én eszem - magam gondolj... Én eszem neked adom, - hogyan leszek magam?

És nem adta neki az eszét. Egész napokon keresztül ült a tengerparton a kávéházakban, maga alá szedve lábait egy piszkos tabureten, pipáját szívta, bütykös ujjával a hamut nyomkodva, sokat hallgatott, keveset beszélt.

Néha télen a hegyekről olyan szakadatlan, sűrű, hideg szelek fujtak, mintha valahol a Jailán fagyasztották volna meg őket, s most keresztültörve a gátakat elömöltek volna, gyökerestől tépve ki a kertekben a felpuhult földből a fiatal fákat. Meleg kendőjébe burkolózva gyakran szaladt ki ilyenkor Ungyína Kárlovna a házból, megnézni, nem tört-e össze a tyúkól, nem repült-e le a tehénistálló teteje, - és ilyen napokon Iván nem dolgozott a kertben, meghúzódott a konyhában. Nem volt miről és nem volt kivel beszélnie: szolgálni tanította a nagy, lógófüles Hektort:

- Szolgálj! Na, szolgálj már!... Nem hallod, te állat? Etetlek, itatlak, a bolháidat kifésülöm, te meg nem hallasz? Szolgálj... Korbácsot kapsz, meglátod! Szolgálj!t

Hektor a legkészségesebb engedelmességet fejezte ki fehérbajszos vörös pofájával, bocsánatkérőn pislogott, szánalmatkeltőn nézett Iván szemei közé, még vonított is, de szolgálni nem tudott.

Néha pelyhekben hullt a hó és tüstént el is olvadt, és a mély sziklaszakadékokban éneklőn csörgedeztek a csermelyek. Aztán pedig olyan vakítóan verőfényes, buja-kék nap következik rá hirtelen, hogy a vadsáfrány aranyos-lakk csillagocskái életörömtől duzzadva repesztik keresztül a földet, a fű hegyes nyilakba szökik, a fekete, palás lejtőkön fiatal, rózsás farkastej nyujtózik, és Usztyínja, elringatva csecsemőjét a napon, paradicsom-ágyakat kapál, míg a makacs kis Maximka lustán jár egy szatyorral a csupasz pihenőn és gyüjti a száraz ganéjt. A ganéj alatt, a melegben, bogárlyukakat lát - turkál bennük, a vadsáfránynak hagymagyökere van, - kiássa, összerágja, kiköpi.

- Hol vagy?... Maximka?... Maximka, nem hallod? - kiabál Usztyínja.

- Mi kell? - feleli a fiú lustán, szatyrán lovagolva, és nézi isten világát egy sörösüveg sárga darabján keresztül, amelyet itt tört össze véletlenül valaki.

Márciusban pedig már fiatal, üde, tejesen-szűzi fodrozódással virágzik a mandula, és a sötétbarna, felszántott szőllők felett ritka, kék pára lebeg, és a tölgybokrokon már zsírosodni kezdenek a rügyek és földre taszítják a tavalyi lombot, és pintyek próbálgatják elérdesedett torkukat.

Áprilisra pedig a hegyek, mint fiatal libák, a tölgyek és bükkök könnyű, puha, sárga pihéjébe öltöztek: az ember szeretné a kezét kinyújtani, hogy megsimogassa őket. És mintha minden bolondozna boldogságában, csillámlik, villog, bujócskát játszik, és a tenger - hátul a hegyek és elől az ég között szintén valahogy naiv, azúr-színű, egy pillanat még és meglendül és hullámzani kezd az egész jobbról balra, balról jobbra, ütemesen és símán, akár egy gyermekbölcső.

 

[*] Magas, kétkerekű kocsi.

[*] Búza- és zablisztből vízzel készült ital.

[* ] A százrubeles neve, amelyet Katalin cárnő képe díszít.

[*] Oroszország.