Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
Mint egy gyermek, aki lepkét kergetve vagy rózsa után kapkodva beleesik egy tövises ágyba és mennél jobban rugkapálózik, annál több tüske szurkálja: ilyennek látjuk a költőt, a rózsák atyját most hetvennégy éves korában.
Mit vétett?
Mily főbenjáró bűnt követett el?
Állítsuk törvényszék elé.
Vádlója legyen a Társadalmi Rend, a józan morál, mindaz, amit a francia «bon sens»-nak nevez.
Védője legyen a Szabadság, amellyel eljegyezte magát 1848 március tizenötödikén és amelyhez sohase lett egészen hűtelen.
- Neve? - kérdi a vádló.
- Miért «özvegy»?
- Egyik rokonom adta nekem ezt a nevet, levélborítékra írta címzésként, hogy felbosszantson vele...
- Erre még visszatérünk - mondja a vádló. - Családi állapota?
- Özvegy voltam, de 1899 szeptember tizenhatodikán polgári házasságot kötöttem Nagy Bella kisasszonnyal. Hangsúlyoznom kell, hogy polgári házasságot, mert magam is ama főrendiházi tagok közt voltam, akik a polgári házasságot szavazatukkal
- Hol lakik?
- Erzsébet-körút 44. szám alatt.
- Adja elő röviden védekezését.
- Nem tudom, mivel vádolnak.
- Ez az ön megcsökkent ítélőképességére és ennélfogva alászállt felelősségérzetére vall - mondja a vádló. - Egyébként ön nem hágott át írott törvényeket, a paragrafusok szószerint való értelme ellen nem vétett, de lépésével sokkal mélyebb elveket sértett, mint amelyek törvénybe foglalhatók.
- Kíváncsi vagyok ezekre az elvekre.
- Az egyik ilyen elv - mondja a vádló - az, hogy senkise választható el multjától. Ön mögött több mint ötvenéves írói mult van. És a nemzet épp önnel szemben nem volt hálátlan. Önt már életében a szoborénál nagyobb tisztelet övezte. És jelenlegi nyugodt anyagi helyzetét is a nemzet áldozatkészségének köszönheti.
- Ez kétségtelen - feleli a vádlott -, csak azt nem értem, mit vétettem én házasságommal nemzetem ellen?
- Nehéz ezt szavakkal kifejezni - szól a vádló. - De elég, ha körültekint: mi minden történt önnel, amióta házasságot kötött. Legjobb barátai visszavonultak öntől. Társaságokba önt nem hívják. Ünnepi alkalmakkor az emberek megfeledkeznek arról, hogy Jókai Mór is van a világon. Szóval házassága tényével mintegy kiközösítette magát abból a társadalomból, amely önt eddig bálványának, élő szobrának tekintette.
- Hiába vizsgálom meg a legszigorúbban magamat - feleli a vádlott -, úgy érzem, hogy én ugyanaz a Jókai Mór vagyok, aki a híres március idusán voltam és aki Tisza Kálmán szabadelvű zászlaját tűzön-vízen át követtem, mert a negyvennyolcas szellemnek az újabb korra való alkalmazását láttam benne.
- És mit szól ön ahhoz, hogy négy-öt évvel a polgári házasság életbeléptetése után egy szabadelvű kormány idejében önt részint nyiltan, részint hallgatagon elejtették, mert - polgári házasságot kötött?
- Akik elejtettek, sohase karoltak föl - szól a vádlott. - Ha szabad nyiltan beszélnem, bizonyos ultramontán köröknek az én protestáns szabadelvűségem, amelyet írásaim is visszatükröztettek, sohase tetszett valami nagyon. Voltak ugyan a katholikus főpapság körében is barátaim. De ezek oly emelkedett szellemű emberek voltak - mint Vaszary Kolos, akivel Balatonfüreden sokat érintkeztem -, akiket nem a fanatizmus, hanem a krisztusi szellem igazi átérzése jellemzett. A kereszténység is, uram, azok közé az eszmék közé tartozik, amely a sötétek fejében sötétséggé, a világosak fejében világossá változik.
- De menjünk tovább - szól a vádló. - Ön kiszakította magát egy család köréből, amely önt becézte, bálványozta, amelynek ön büszkesége volt. Az ember azáltal, hogy egy szűkebb családi körben él, elszakíthatatlan köteléket teremt. Köztudomású, hogy önnek nagy, úgyszólván perdöntő szerepe volt Hegedüs Jolán és Feszty Róza úrasszonyok házasságának létrejöttében. Ezek a fészkek annak a hatalmas tölgyfának az ágaira rakódtak, amelyet Jókai Mórnak hívnak. Lehet-e, szabad-e egy tölgyfának a helyéről kimozdulnia és más, idegen fiókáknak kínálnia ágait?
A védő szól közbe:
- Legyen szabad emlékeztetnem arra, hogy voltakép csak Hegedüsné Jókay Jolánt fűzi vérrokonság a vádlotthoz.
- Védőm megjegyzését nem tehetem magamévá - szól a vádlott. - Azokhoz, akiket a vádló említ, engem talán a vérségi köteléknél is erősebb szálak, a szülőinél is gyöngédebb kötelékek fűztek. A vérségi kötelék egyszerűen kötelez, ahogy a farkasanyát is kötelezi kölyke szoptatására. De ha az ember önként és lelkiismerete teljes tudatával vállal úgyszólván felbonthatatlan kötelékeket, ezek csakugyan még jobban kötelezik, mint a vérségiek. Ennyiben inkább a vádlóm, mint a védőm álláspontján vagyok. De minden ilyen kötelék természeténél fogva kétoldalú. Ha engem a legmesszebbmenő gyöngédségre és elnézésre kötelez, ugyanezt elvárhatom a másik oldalról is...
- A másik oldalról - szól a vádló erős hangon - ön csak szeretetet tapasztalhatott. Ha önt ettől a házasságtól visszatartani iparkodtak, ez is csak a szeretet túlhajtása volt. Talán jobban tették volna, ha napirendre térnek fölötte. De az ön érdekében akartak cselekedni és kockáztatták... az ön szeretetét.
- Elismerem... - feleli a vádlott. - Én nem vádolom őket. Ahogy megbocsátottam legjobb barátomnak, Petőfi Sándornak, amikor csaknem hasonló körülmények közt, a helyzet teljes félreismerésével, elém állt, hogy megakadályozza tűzzel-vassal első házasságomat... Ha Petőfi lángelméje tévedhetett, miért rónám fel ezt hibájául azoknak, akiket gyermekeimnek neveztem és tekintettem?
- Kénytelen vagyok leszögezni - mondja a vádló -, hogy ön házasságával megoldhatatlanul kínos helyzeteket és ellentéteket teremtett. Nemcsak azoknak okozott sebeket, akik önt évtizedeken át rajongva szerették, hanem talán azoknak is, akiket most vél szeretni... Ezt önnek, az emberi szívek mélyére látó lángésznek előre kellett volna látnia. Hiszen, mint szavaiból kiderül, ön ma is szellemi erőinek és ítélőképességének teljes birtokában van. Amit ön tett, az a kő, amelyet száz bölcs se tud kihúzni a kútból...
- Nincsenek megoldhatatlan helyzetek - feleli a vádlott. - Csak egy kis jóakarat kell hozzá. Családom ellenezte
- Mindenesetre megnyugtató - feleli a vádló -, hogy ha már annyi áldozatot hozott érte, legalább öröme is van házasságában. De ez nem jelenti egyszersmind a helyzet megoldását. Ez csak az ön önző álláspontját jelenti: «örülök az életnek!» Tehát tessék belenyugodni. Így nem beszélhet egy költő, egy érző lélek.
- Én tovább mentem - feleli a vádlott -, el akartam oszlatni azt az érthetetlen ellenszenvet és ellenségeskedést, amellyel feleségem családomnál találkozott. Kezdtem vidéki rokonaimon.
- Talán nem tette meg a kellő formában?
- Kellő forma? Az egyetlen lehetséges formát ajánlottam föl: «Ne ítéljetek, mielőtt nem ismeritek azt, aki felett pálcát törtök!» Nem is ebben van a hiba. Egyszerűbb lelkű vidéki rokonaim megértették, hogy látatlanban nem dönthetnek. Azok ellenben, akik Pesten élnek, talán akaratuk ellenére is beszívták azokat a mérges miazmákat, amelyekkel a mi fővárosunk levegője tele van. Pest: mindig az aréna, hol az ország különböző érdekei, világnézetei harcban állnak, farkasszemet néznek egymással. Maga az ország közömbösen vagy várakozón nézi azt a nagystílű játékot, amely az ország fővárosában folyik. A vidék számára Pesté a kezdeményezés joga. Pest a vidéki ember zsinórmértéke. Ezért van az, hogy a pesti aréna küzdői arra hivatkozhatnak: «Az ország hangulata mellettünk van.» Ennek az országnak nincs hangulata: egyszerűen belenyugszik, tudomásul veszi és alkalmazkodik ahhoz, amit Pesten döntöttek. A szabadságharcot egy marék diák indította el. Aki ezer lovassal, mint Pizzaro Peruban, el tudná foglalni Pestet, kezébe kapná az egész országot. Ezt tudnia kell annak, aki pesti emberekről, pesti viszonyokról beszél. A pesti ember érzi fontosságát és ezért legkisebb mozdulatában - ahogy köszön, ahogy viselkedik, ahogy orrát fujja - benne van az, hogy ezt öntudatosan csinálja, valami miatt, vagy valamiért, vagy valami ellen. Például csak a pesti ember - tüntet. Óh, én jól tudom ezt és ha pesti rokonaim gőgösebbek voltak, mint a derék, vidéki, vérbeli Jókayak, ezt is megértem. A vidéki ember mindig emberibb, a pesti ember inkább harcok, érdekek és ezekhez fűződő előítéletek rabja. Ha Komáromban maradok, mint drága emlékű jó apám, ha nekem is ügyvédi irodám volna a Rozália-téren, egy hét mulva már senkise beszélt volna házasságomról még Komáromban sem. De minthogy Pesten élek és az vagyok, aki vagyok: tehát céltáblája lettem ezerféle gúnynak, célzásnak. A harcosok rajtam köszörülik fegyvereiket.
- Ez igaz - szól a vádló -, de ebből az a tanulság, hogy akinek ötven éves írói és közéleti mult van a háta mögött, nem kezdhet hetvennégy éves korában új életet, mert sem kedve, sem rugalmassága nincs többé a harchoz.
- Óh, én nem is harcolnék - mondja a vádlott -, ha csak rólam volna szó. Én félrevonulnék, eltűrném a gúny nyilait, nem törődném semmivel és senkivel. De nemcsak rólam van szó. Feleségemről is.
- Ön megfeledkezik egy dologról - szól a vádló - és ez a
Most a védő kér szót:
- Hivatkozhatnám Goethe példájára, aki hetvenkét éves korában beleszeretett a tizenkilenc éves Levetzow Ulrikába. De Goethe környezete rábeszélésére lemondott házassági szándékáról.
Védencem hetvennégy éves korában elvett egy húszéves leányt, aki még hozzá más vallású is volt, mint ő. És ezt tette abban az időben, amikor még nem csillapodott le egészen az az izgalom, amely az egyházpolitikai javaslatok körül dúlt. Minden külső ok összejátszott tehát, hogy védencem házassága szenvedélyes viták középpontjába kerüljön.
Ha a szabadelvűek meg is bocsátották házasságát, még mindig szemben álltak vele azok, akik a korkülönbség szokatlanságára, a védencemet fenyegető nevetségességre mutattak rá; mondjuk és ismerjük el: jóhiszeműen. És ez a legutóbbi pont az, amely a lehető legnehezebbé teszi a védő helyzetét. Élő emberekről van szó. Ez már önmagában véve tilalomfát állít, amelyen túl a legvakmerőbb igazságkeresés se merészkedhetik.
De nincs is szükség erre. A vádlott jellemét, egyéniségét teljesen megismerhetjük abból a száz kötetből, amelyet nemzetének ajándékozott. A száz kötetben bőven, sőt túlnyomó részben szerelmi regények foglaltatnak. Nemzedékek részesültek e regények szépségeiben és ha az ő korának ifja kékebbnek látta szerelmese szemét vagy rózsásabbnak orcáját, ebben talán része volt Jókainak, a költőnek is. De mutasson nekem bárki e száz kötetben egyetlen sort vagy szót is, amelyet ártatlan fiatal leány el ne olvashatna.
Már ez is mutatja, hogy a vádlottban a szerelem fogalma a hétköznapiságon messze felülemelkedő, mintegy szentnek nevezhető érzésként lebegett. Ha nem így volna, akarata ellenére is egy szó, egy sikamlós fordulat elárulná, hogy szerzője álarcot visel.
A nagy tisztaság mögött azonban mindig a tiszta, fenkölt érzésű költőt, a szerelem idealistáját érezzük. A ma divatos naturalizmus vagy a természettudományilag felfegyverzett szem a szerelemnek ezt az érzékek fölé emelését a romantika, az idealizmus elavult maradványának tekinti. De ez sem teheti vitássá, hogy maga a költő, aki így írt, így is érzett és így is érez.
A szerelem nála többnyire mint valami titokzatos erő jelentkezik, amely nagy tettekre, nemes cselekedetekre inspirál. Azzal ő is tisztában van, hogy a szerelem, mint a tűz, pusztítani, rombolni is tud, de mégis azzal ragadja magával leginkább olvasóit, amikor a szerelem mindenható és csodákat művelő erejét szemlélteti. Írásainak épp ez adja meg valami lelkesítő, nemesítő szárnyalását.
Az a költő, aki a szerelem eszményiségét tárta folyton olvasói elé és aki sohase feledkezett meg arról a tiszteletről, amellyel olvasóinak tartozik, bizonyára megérdemli, hogy olvasói is viszonozzák ezt az idealizmusát, ezt a tisztességtudását és tisztaságát.
A költők, mint mindnyájan érezzük, nem egészen olyan emberek, mint mások. Voltak költők, akik szent hevületükben megfeledkeztek a polgári illemtan szemérmes titkolózásáról. Ha a vádlott közéjük tartoznék, minden írása elárulná ezt. De épp ellenkezőleg, a vádlottból belső meggyőződésként, sőt mi több: belső élményként sugárzik ki a szerelem idealisztikus fénye. Ez nem lehet csinált, mesterkélt dolog. Minden költőről fel kell tennünk, hogy őszinteséget sugároz és igaz valóját tárja föl. Száz kötet tanuskodik az írójuk mellett, hogy ez az ő igazi gondolkodása, belső lénye.
Épp a társadalom amaz oszlopai, akiknek nevében a vádló óhajt beszélni, kénytelenek elismerni és el is ismerik, hogy a vádlott minden sora az idealisztikus, nemesítő törekvést szolgálta.
De a költőknek nem minden gondolatát tudja utolérni a mindennapi, átlagos agy. Szavaik néha távoli csillagfényként, a legtöbb ember szemének láthatatlanul tündökölnek. És cselekedeteikben is, épp a lángelméjűek cselekedeteiben, van meg néha az átlagon felül valóság, gyakran érthetetlenség, - amely néha a nevetségessel határos a gyengébb szeműek számára -, amelyet a mi rendes szellemi vagy erkölcsi mérőeszközeinkkel követni nem tudunk. Ők világosak,
Védencemnek vannak rajongó olvasói is. Ők talán úgy fogják látni, hogy a szerelem idealistája, akit műveiből jól ismernek, ha szokatlanul, ha érthetetlenül, ha furcsán is: épp ezzel a házassággal koronázta meg életművét: egy nagyszellemű ember tündöklésének titokzatos fénykoronája,
Nem kérem védencem felmentését. Az ő védőirata az a száz kötet, amely mindig szebben fog beszélni mellette, mint a legékesebb szavú ügyvéd is.