Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: LEVÉL

Barátom,

hadd nevezzelek így, hogy a szó pusztán és büszkén álljon, tulajdon ékességében, amint te szoktad leírni és kiejteni, mindig tisztelettel, meghitt körben, vagy telefonbeszélgetés során, értéket adva minden betűnek.

Beteg vagyok. Köröttem verseskönyveid hevernek, a legelsőtől a legutóbbiig. Napok óta veled foglalkozom. Régen, évekkel ezelőtt tanulmányban mondtam el, mit tartok munkásságodról. Ezt nem akarom ismételni. De el kell mondanom, hogy most, mikor már hónapok óta távol esik tőlem minden könyv és betű, milyen közel van hozzám költészeted. Újra próbálom elemezni varázsát. Könyveid szélére jegyeztem föl észrevételeimet. Ezeket küldöm el neked.

*

Amikor írni kezdtél, az ég annyira tele volt repdeső költőkkel, a felhők, a csillagok annyira megfertőződtek a különböző iskolák leheletétől, mint ma a levegő, az egykori "aether" a repülőgépek benzinjétől. Le kellett szállnod a földre. Megint érdemes volt fölfedezni a "terra incognitá"-t.

Egy felfűtött regényesség után, mely már mindent másnak hívott, mint ami - úgyhogy a hasonlított tárgyak nevét rég elfeledtük, csak a hasonlókra emlékeztünk - bátran nevükön nevezted a dolgokat. Meglepetés volt verseidben látni az ilyen egyszerű szavakat: "ember", "kenyér".

Új, teremtő, izgatott józanság ez, mely megmenti a zsibbadt költészetet a szokványossá vált, kötelező láztól. Dac egy lagymatag divattal szemben. Ellenméreg olyan kor számára, mely málnaszörppel rontotta el gyomrát.

*

A melódiától, a kintorna-ritmustól, a szajkó-rímtől már nem hallották a szöveget. Lebontottad, ami körülvett. Lebontó vagy.

Sohasem volt oly nehéz költőnek lenni, mint ma. Az emberiség kiábrándultan, nagyon okosan, izzadt álarcok között, színes fürészporban, mint egy farsangi álarcosbál hajnalán. Te itt is meglelted az igazit és örökkévalót.

Ez pedig most is nyugtalanít, izgat, megráz. Közönyösen hagy a világ. A te költészeted nem. Úgy látszik, a vers tovább él bennünk, mint a világ. Alkotó vagy.