Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: KERNSTOK KÁROLY

Kernstok pályája szemléltetően mutatja kora iránytalan hányódását a művészeti lehetőségek két principiuma között. Mikor az iskolát elhagyta és az ecsetet önállóan kezdte forgatni, korának festői a természet elé sorakozva dolgoztak. 1897-ben, Nagybánya első hangos jelentkezésének esztendejében festette «Hazatérők» című képét; két évvel utóbb a «Kubikos»-t, mely ikertestvére az udinei múzeumba került festményének, a «Hajóhúzók»-nak. Ezeket a műveit még nehezen megüli a Benczúr-iskola szelleme. A fiatal művész keresve keresi a stílusát. Egy időre úgy érzi, hogy Rembrandtban talált mesterére. Az «Emausi ifjak» és a «Három modell» érzelmileg is elmélyített és festőiségbe merített eredménye ennek a korszaknak. Még mindig «közel a természethez!» a jelszó. De napfény és tarka színek nélkül, műteremlevegőben, mély árnyékba burkolva, ártatlanul sötét háttéren jelennek meg a képek. A «plein-air» magyarországi fénykorából meglehetősen kirínak ezek a művei. Nem is maradt meg mellettük Kernstok. «Szilvaszedői» már java plein-air festmény, ma is üde hatású munka s valószinűleg mindig is az lesz.

A fiatal festő útja eddig meglehetősen egyenes. Vissza-visszatér ugyan már elhagyott szakaszaihoz, de végül mégis ott van rajta, ahol a kora. 1906-ban következik a nagy fordulat. Előzőleg Párizst járta meg és hosszabb időre letelepedett benne. Párizsban akkortájt kezdődött meg a halott Cézanne kultusza s már nyeregben voltak a fiatalabbak közül Matisse és mások is. Majd háromnegyedszáz éven át Párizs volt az európai művészet tájékoztatója. Onnan indult el minden újabb irány, s ott működtek az új irányok legnagyobb mesterei is. Mire azonban Kernstock Párizsba került, aki a nagyok közül még élt, már megöregedett, s a fiatalok között nem bukkant föl korszakos tehetség. Párizs felől megszünt az irányítás - a francia művészet maga is irányavesztett lett. A művészetnek ilyen átmeneti korszakai nagyon hálás talajul szolgálnak az elméletcsinálóknak. A korirányító igazi művészek idején a nagyok alkotásaiból vonják ki az elméletet a gondolkodók. S ez logikus folyamat, amely sokszor tanulsággal jár. A művészeti zürzavar idején azonban meg szoktak cserélődni a szerepek, s az elmélet kapaszkodik föl az alkotók megüresedett helyére. A prepotens elmélet, amely puszta logikai művelettel, a mult jelenségeinek meg-megismétlődéséből a jövő felé következtet és imperative megrajzolja a művészet eljövendő útját. A huszadik század első negyedében óriási károkat okoztak ezek az elméletek azzal, hogy a tájékozatlanságukban az irott szó iránt a szokottnál fogékonyabb művészeket megzavarták, sok esetben a tehetségükben adva volt iránytól elfordították és annak erőszakos kidolgozására csábították, amit korstílusnak nevezünk.

Kernstok Károly mindig az olvasó és gondolkodó művészek közé tartozott, de mert nem fegyelmezett elme, az elméletek befolyásának eleve ki volt téve. Egyéniségének egy másik eredettől való tulajdonsága a lázongás, ami a művészetben mint nyughatatlanság és állhatatlanság jelentkezik. Ez a magyarázata annak, hogy elért eredményeit soha ki nem teljesítette, s amit jól kezdett, soha nem folytatta, hanem nyomban más irány felé fordította figyelmét. Párizsi tartózkodásának nagy érdeklődéssel várt eredménye «Kertben» című nagy festménye lett, amely feleségét ábrázolta a kisfiával. A «Miénk» művészcsoport első kiállításán mutatta be és vegyes érzéseket keltett véle. Ezzel a művével kezdte meg Kernstok vándorútját a látható bizonyos felől a láthatatlan bizonytalan felé. Ma, a művész régibb és újabb képei között, nem érez benne a szem semmi nyugtalanítót.

A nagy fordulatot, amelyet ez a kép Kernstok művészetében jelentett, két szó teljesen meghatározza: az «el a természettől!» - jelszó. Az elméletcsinálók megállapították a művészet multjában a természethez közeledés és a tőle való távolodás egymást szabályosan föl-fölváltó menetét s kiadták a jelszót az irányváltoztatásra. Egyben az új stílus schemáit is elkészítették: a művészek válogathattak a kubizmus, a futurizmus, a torzító expresszionizmus s az ezekből az irányokból fiadzott újabb «irányok» között.

Kernstok a torzító expresszionizmust választotta. A természettől függetlenedés címén ő is, társai is, alapjában mégis csak a természetet ábrázolgatták, de olymódon, hogy önkényesen megváltoztatták irányait, részeinek összefüggését, vonalhatását és színeit. Így keletkeztek Kernstok nagy és kisebb lovaskompozíciói és a Dugonics-utcai iskola tornatermének falára festett freskója. A természettől való elfordulásnak ezekben az esztendeiben a szín csaknem teljesen lekerült Kernstok festményeiről. Egyre inkább a vonal lett a helyettesítője.

Mikor évek múltán ismét találkoztunk Kernstok művészetével - 1917-iki gyüjteményes kiállításán - már újra a természet felé fordultan láttuk. Az azóta elmult tizenegy esztendő folyamán semmije se került szemünk elé. Mostani nagy kiállítása az Ernst-múzeumban az utóbbi tíz esztendőnek alkotásait is bemutatja. A természetábrázolás két véglete között hányódás azzal végződött, hogy Kernstok ismét közelebb került a természethez. Elhagyta a torzítást, el a rögtönző előadást. Amire mostanában törekszik, az valamennyire emlékeztet Hans von Maréesnek arra a küzdelmére, hogy a természet felfogásához a klasszikus művészeten át új nézőponthoz jusson, másrészt pedig, hogy a klasszikus művészetet a természeten keresztül tanulja meg értelmezni. Ennek a törekvésnek legszebb eredménye eddig az «Ádám» című ephebosi aktkép. A tagok elrendezésének tudatos módja, a mozdulat tervszerű ritmizálása jóval több, mint egyszerű természetábrázolás - a komponálásnak legnemesebb módja ez. Az ilyen munka teljesen kielégítő elvégzéséhez azonban szigorú disciplina szükséges, áhítatos elmerülés a természetbe és az alkotás teljes megérlelése. A természettől elfordulás hosszú évei nem váltak hasznára Kernstoknak: bizonyos mértékig elbizonytalanították a rajzát, pedig ilyen munkáinak főproblémája a rajz. Másrészt eltompították fogékonyságát a színesség iránt. Újabb munkáin egyáltalán nem hat önkéntelennek és meggyőzőnek a szín.

A jövendőmondást a leveli békáknak hagyva, művének folytatását kivánjuk Kernstoknak; hozzá állhatatosságot és lelki erőt azoknak a csábításoknak leküzdésére, melyek azt akarnák elhitetni a művésszel, hogy más az élet és más a művészet, hogy a művészetben elmerülni annyi, mint lemondani az életről. Holott a művész számára a művészet maga az élet, annak az egyetlen lehetséges módja.