Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (8)
A bujdosó

Egy ember, akinek se neve, se hazája. Élő halott. Egy fiatal ember, akinek már múltja van, de semmi jövője. Mihez kezdjen, mihez fogjon? Elővegye újra festékes dobozát, elhanyagolt tubusait? Borsodi szép bükkös tájakat fessen? A Sajó vizének csillogását, pisztrángjainak cikázását örökítse meg?

Se kedve, se tehetsége hozzá. Ha még arról van szó, hogy könnyű lúdtollal, lila tintával, merített finom papiron megírja azt, amit érez, amit gondol... De ezt a tollat kiütötték a kezéből. A toll még megvan, de a kezet, amely forgatta, többé nem szabad Jókai Mórnak hívni.

Jókai Mór meghalt. Elevenen eltemették egy Tardona nevű faluban, amely oly messze esik az élet országútjától, hogy lakói hetekig, hónapokig sem kapnak hírt arról, ami Magyarországon történik.

Mindaz, ami bizonytalanul, suttogás vagy sóhaj alakjában eljut hozzá, olyan, hogy meggyűlöli még azt is, aki a hírt hozza. Most látja csak, hogy mily nagy és végzetes hatalom az a Kétfejű Sas, amely akkor még mint a világuralom egyik feje terjeszti ki szárnyait a kis, elárult, legázolt Magyarország fölött. És ennek az imperialista sasnak ép a szárnya alá szúrt, ahol a legérzékenyebb, a Bujdosó könnyelmű, ifjúi lúdtolla.

A bécsi kamarilla lelkének, Zsófia főhercegnőnek állítólagos szerelmi kalandjait tűzte forradalmi pamfletírói tolla hegyére. És az új császár - Zsófia és a kamarilla akaratának ifjú, tapasztalatlan, vak végrehajtója - nem más, mint a pellengérre állított szép bécsi asszony édes fia!...

Aradon már leszedték a bitófáról, vagy az aradi vár fala mellől szedték föl a Tizenhárom Vértanú holttestét. A Neugebäude udvarán már térdre bukott Magyarország első független miniszterelnöke, szép kopasz homloka a macskafejű kockákon loccsant szét és kihulló vére pirosra festette hosszú szakállát.

- Eins... zwei... drei! Feuer!

A bujdosó fülében ez a rideg, könyörtelen hatalmi vezényszó cseng folyton és hátán a halál borzongása fut végig. Egy pillanat, egy buta véletlen őt is oda juttathatja a katonai törvényszék fehér waffenrockos, arany galléros alakjai elé, akiknek a lelkiismeretük a Legfelsőbb Parancs, amelyet könyörtelenül végre kell hajtani.

Várhat-e kegyelmet a fiútól, akinek édesanyját halálosan megsértette? Nem, ezerszer nem. Jókai Mór többé nem támadhat föl Magyarországon! Talán csillapul a vérözön, a rendcsinálók véres útját megállítja majd maga a Rend. Akkor talán előbujhat a tardonai rejtekhelyről, hogy hamis útlevéllel átszökhessen a határon és idegen országban újra kezdhesse életét.

De addig? Játszani kell az élettel. Játékmalmokat kell összeeszkábálni és leeregetni őket a Sajó vizén. A falubeliek aféle félkótya embernek nézik. Ennek talán még hasznát veheti, ha mégis valami idetévedt kém megneszeli, kit rejtegetnek Tardonán álnéven.

*

A vizimalom-eregetőnek sok ideje van, ráér gondolkodni. Esze, amely bontogatja «a jövő század regényét», bizonyára túllát 1849 sötét szemhatárán.

De van-e oly regényírói táltos-fantázia, amely a valóságos és nem is oly távoli jövőbe tudna látni? A «Sajó» álnéven íróasztala fiókjának irogató bujdosó: látja-e, hogy a hatalmas kétfejű sas fölé nemsokára egy még hatalmasabb, bár egyfejű porosz sas fog kerekedni? Látja-e, hogy az az ember, aki «fátyolt vetett a multra» és minden pamfletre, - amelynek utolsó példányait is gondos, lojális kezek titokban megsemmisítették - egyszer még a saját habsburgi pénztárából fogja kifizetni a Bujdosó adósságát?

És ha még tovább látna...ha feltárulna a Bujdosó előtt igazán a jövő méhe, amikor a hatalmas kétfejű és a még hatalmasabb egyfejű sas egyszerre fognak lebukni egy világháború végén... és ha látná, hogy a világon minden hatalom mulandó és mennél erőszakosabb, annál inkább?...

És hogy mindennek a megéréséhez még száz esztendőre sincs szükség?

A letiport, legázolt, agyonsanyargatott embernek nincs más vigasztalása, mint hogy legyőzője, letiprója is bűnhődni fog... egyszer a győztes is szenvedni, pusztulni, hörögni fog... Csak ne volna az emberi élet oly rövid és minden igazságtalanul megbántott ember megérné bántalmazója bukását!...

A komáromi puritán házban ájtatos zsoltárokat énekeltek: «Perelj uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel...» Óh, mily balzsam most a szívnek ez a Dávid király zsoltára. Mily jó hinni, tudni, hogy a leghatalmasabb ellenség fölött is van egy nagyobb Úr, akinek lennie kell, mert különben mibe kapaszkodhatnék a szerencsétlen, akit mindenki elhagyott és akinek nincs más vigasztalása, reménye?... Mindent el lehet venni e nyomorult, szegény bujdosótól, csak az Istent nem... óh te jóságos költő, Dávid király!

«...Perelj, uram, perlőimmel... harcolj én ellenségimmel...

«Óh ad, hogy az én drága, jóságos anyám házát ne érje bomba... mialatt Klapka oroszlán védi a komáromi várat...

«Óh add, hogy az én szerelmes feleségem, aki most kénytelen megtagadni engem és a szinpadon mások szenvedéseit sírja, szinpadi könnyekkel, mialatt titkolt, igaz könnyei befelé peregnek szívében... ne vessen ki engem emlékezetéből, szerelméből...

«Óh add, hogy Petőfi...»

*

Rongyos, tépett ruhájú koldus kopogtat a tardonai ház kapuján... A kutyák széjjeltépnék, ha a Bujdosó közéjük nem dobná botját...

Az alázatosan megemelt, fakó sipka alól, amely valaha honvédtiszté lehetett, viharverte, esőáztatta barna arc, csapzott haj tűnik elő...

A Bujdosó aprópénzt kapar elő... magának sincs sok belőle... és átadja a koldusnak... egy pillanatra szemeik összevillannak... Mindegyik keres az emlékezetében... mindegyik látta már a másik arcát valahol...

A koldus szólal meg:

- Ön Jókai Mór?

A Bujdosó elsápad. Csöndesen ingatja fejét. Tagadásnak lehet tekinteni. Jókai Mór kénytelen eltagadni nevét, mivoltát, multját.

- *** honvédőrnagy vagyok - szólt a koldus. - Nem csodálom, hogy szerkesztő úr bizalmatlan irántam. Az éhség az arcomon, a condra a testemen nem kelthet bizalmat.

Fakult írást szed elő a koldus. «...a piskii csatában tanusított hősi magatartása miatt őrnaggyá kinevezem. Kelt Vízaknán, 1849... Bem, altbnagy...»

- Bocsásson meg, őrnagy úr... Kerüljön beljebb... Jókai Mór vagyok...

- Most már tudom... Debrecenben találkoztunk legutóbb... Ön a «Közlöny» szerkesztője volt.

- Ön pedig... - mondja a Bujdosó - akkor indult Bem erdélyi hadseregéhez és megkértem önt, hogy...

- Petőfi őrnagy iránt érdeklődjem... és írjam meg sorsát levélben...

- Csakugyan... - szólt a Bujdosó.

- Bocsásson meg, szerkesztő úr, hogy nem adtam magamról életjelt... Mindjárt első nap, amikor Bem hadseregéhez kerültem, tűzbe jutottunk... Az események rohamosan váltották egymást... megfeledkeztem ígéretemről.

- Találkozott ön Petőfivel?

- Találkoztam... - feleli *** őrnagy. - Nem volt rendes beosztása. Voltakép szabadságolva volt. Bem erőnek erejével haza akarta küldeni, féltette az életét... Petőfi őrnagy polgári ruhában volt, amikor vele találkoztam. «Miért nem mégy haza?» kérdeztem tőle. Nagyon kedvetlenül válaszolt. Majd hogy meg nem bolondult otthon Pesten. Tudja, hogy itt dől el az ország sorsa, nem tud távol lenni... És Bem folyton kergeti haza a maga lengyeles akcentusával: «Hazamenni, hazamenni, önnek még sok szép vers kell írni...» Hozzátette Petőfi: «Az apám nem szeretett úgy engem, mint ez a pisze lengyel... De, úgy látszik, nem vesz komolyan.»

- Petőfire ismerek ezekben a szavakban - mondja a Bujdosó. - Ahonnan mindenki menekülni szeretne, ahonnan bölcs és szerető emberek el akarják távolítani, ott megveti a lábát valami emberfeletti makacssággal és nem követhető okoskodással... Borzalmasan egyenes akarat...

- «Undisziplinierbar!» - mondta róla Mészáros Lázár, aki jól ismerte.

A Bujdosó elmosolyodik... hónapok óta ez az első mosoly, amely arcát barázdálja... Nincs is furcsább valami, mint ez a *** őrnagy, akinek a lelkét a katonai diszciplina rugói helyettesítik, és a másik őrnagy, akinek lánglelkét Bem sem tudja és nem is akarja beletörni a «jobbra át - balra át» lélektelen szabályaiba... tehát marsch nach Hause!

- Hol látta ön utoljára Petőfit? - kérdi a Bujdosó.

- A borzalmas segesvári csatában... ahol mindenki hanyathomlok menekült... ahol felbomlott a fegyelem... ahol mindenki a saját esze és szerencséje szerint futott. Többen látták, amint Petőfi őrnagy Fehéregyház felé menekült... egyenesen neki a lovaskozákoknak... Azt hiszem, az eltüntek listáján találkoztam a nevével...

A Bujdosó megtántorodik... pillanatokig tart, amíg magához tér...

- Ez lehetetlen... őrnagy úr... Ön talán rosszul emlékszik... Tudja-e ön, ki Petőfi?...

- Hiszen személyesen ismertem!... Fel is olvasta a táborban egy költeményét... Várjon... emlékszem néhány elragadó sorára:

Ne féljetek, gyermekink, ne
Féljetek!
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket.

A Bujdosó lehorgasztja fejét:

- Meghalt... Előrelátta!

*

Ezernyolcszáznegyvenkilenc. Karácsony este.

Szél cibálja a fák kopasz koronáját.

Süvít a szél. Havas, jeges ág kocogtatja a Bujdosó ablakát.

Szürnyű éj. Egyedül. Család nélkül. Feleség nélkül. Haza nélkül. Anya nélkül. Petőfi nélkül.

Vékony gyerekhangok foszlányai hatolnak át az ablaküvegen. Régi borsodi szokás szerint házról-házra járnak a gyerekek, a házból kiszaladnak eléjük az odavaló gyerekek és együtt éneklik:

Mennyből az angyal
Lejött hozzátok
Pásztorok, pásztorok...

Az ének mind távolabbról hallatszik, elvész...

Csilingelés...

Talán karácsonyi gyermekharangok?

Nem... szánkó!

Szánkó?... ilyenkor, erre, késő este?

Ki lehet?

A szánkó megáll a ház előtt. A Bujdosó szinte hallja, amint a lovak fújnak és a hidegben a pára felhőként száll belőlük... mialatt meg-megcsörrennek a csörgők...

Női hang...

A Bujdosó ajtaja kipattan, kitárul... A küszöbön egy női alak, órmótlan bundában, kasos kalapban, bebugyolálva mindenféle sálba, karmantyúval.

Csengő kacaj:

- Hát nem ismersz meg, lelkem?

Nem. Ez nem lehet valóság... Káprázat! Mennyből az angyal!...

Laborfalvy Róza.

A Bujdosó mint valami őrjöngő esik neki a téliruha-halmaznak és kibontja, kivájja belőle a legszebb, legkarcsúbb termetet, a hidegtől piros orcát, az almamagkivonattal lesimított barna hajat, a dióbarna szempárt, a magyalszínű piros ajkat...

Ennél szebb, őrületesebb karácsonyi ajándékot még álmodni se lehet.

Hát még amit magával hozott!

Szabadság!... Lehet hazamenni Pestre... Lehet újrakezdeni az életet...

Egy csomó arany hull az asztalra. Kis csomó, de most úgy fénylik, mint Aladin kincse, mint Ophir legszebb gyémántja...

- Édesanyád küldi - mondja Róza.

- Édesanyám!... Hála a Jó Istennek!

- Komárom várát föladta Klapka... - lihegi Róza kipirult arccal. - Tisztjei megtarthatták kardjukat. A vár minden harcosa menlevelet kapott. Neked is hoztam egyet Klapka aláírásával.

- De hiszen én nem harcoltam...

- Ez a menlevél nem is szól a te nevedre... csak Klapka tudja, hogy te vagy... ez a komáromi hős...

- Mily nagy, nemes ember ez a Klapka!

- De minthogy még az ő aláírása se nyújt teljes biztonságot a mai zavaros időkben, gondoskodtam olyan aláírásról, hogy a hajad szála se görbülhessen meg... Látod ezt a kétfejű sasos pecsétet? És mi van alája írva?

A Bujdosó nézi az erőteljes aláírás vonásait. A papir megremeg a kezében.

- Haynau!... Nem, Róza, ezt rosszul tetted!... Tudod, ki ez a Haynau? A bresciai hiéna! A magyarok hóhéra!

- De az életed és szabadságod az ő kezében van! - feleli Róza. - És visszaadta életedet és szabadságodat... Elgondolhatod, milyen remegéssel mentem el hozzá... A Károlyi palotában székel az Egyetem-utcában.

- Te nála voltál!... - nyögi a Bujdosó.

- Még a lábikrám is remegett... «Stramm» ember ez a Haynau hatalmas macskabajuszával, félholdalakú pofaszakálával. Elém jött, mosolyogva, kezét nyújtotta: «Es freut mich sehr, Künstlerin... Mit was kann ich Ihnen zu Diensten sein?» Eldadogtam kérésemet. Nevetett. «Aber ja, natürlich.» Fogta a menlevelet és alákanyarintotta a nevét... Én boldogan kirohantam. Nem mertem hátrafordulni... hátha visszahív... És mint a bolond, egyenesen iderontottam hozzád árkon, bokron, Borsodon keresztül...

A távolban mintha életet csilingelt volna a kis falusi harang:

- Giling... galang...