Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
HELTAI JENŐ

Az, hogy hangosabban vagy kevésbé hangosan emlegetjük a magyar drámaírás válságát, nem egészen frisskeletű dolog, mert hiszen három-négy év óta észleljük már azt, hogy a magyar drámai termés értékben is, mennyiségben is csökken. A valamikor mindennapi jó ma szembeszökő ritkaság.

Hogy ma többet beszélünk erről, ebből talán éppen a már küszöbön álló föllendülésre szabad következtetni. A szinházi viszonyok annyira leromlottak, hogy immár szükségünk van egy erőteljes akcióra, ablaknyitogatásra, a fertőzött levegő felfrissítésére.

Szinházaink valami ájult gépiességgel folyton ugyanazokat a darabokat adják, szerzőinknek pedig az a bajuk, hogy ugyanazzal a gépiességgel folyton ugyanazokat a darabokat írják.

Ez nem csak magyar tünet, Anglia és Amerika kivételével mindenütt megállapítható. Ennek a hanyatlásnak mindenütt más az oka; az okok feltárása nagyon hálás, de nyilatkozatom keretét átlépő föladat. A tehetség csődjén kívül politikai, gazdasági és egyéb gátlásokról beszélhetnénk.

Nálunk kétségtelenül a politikai atmoszférának van legnagyobb része abban, hogy a dráma lecsuszott az utolsó húsz év magaslatáról. Az a sok cenzura, mely a háborúban megvetette itt lábát és azóta is hol hivatalos, hol felelőtlen, de annál szigorúbb formában nyilatkozik meg, rendkivül bénitóan hatott minden irodalmi megnyilatkozásra. A drámára is.

Író legyen a körmén, akinek az írásán a háborús, a kommunista, a román és az ezt követő sokféle más cenzúra nyomot ne hagyott volna! Kénytelen-kelletlen szűkebb korlátokba szorult itt a gondolat, amelynek korlátozás nélkül kellene repülnie.

Mi marad ma a magyar írónak? A máról nem írhat, mert akárhová nyúl, a kezére ütnek. Szent és sérthetetlen mindenki! A jó erkölcsök mindenek előtt! Marad számára a múlt, amelyhez szintén csak keztyűs kézzel szabad hozzányúlnia, vagy marad egy olyan elképzelt világ, melynek nemcsak falai vannak papírosból, hanem igazi élet híjjával ténferegnek alakjai is.

Magyarország társadalmi viszonyai csaknem kizárják azt, hogy itt társadalmi dráma születhessen. A legtöbb író még ma is a társaságon kivül él, az úgynevezett társaságba alig egy párat fogadnak be, az pedig örül, hogy bent van és nem árulja el a titkokat. A többi olvasmányból, hallomásból ismeri vagy elképzeli csak ezt a világot, melyet aztán hibásan vagy ellenséges indulattal rajzol meg. Ez sem segíti a viszonyok javulását. Marad tehát téma-körnek a pesti író számára - hiszen az író csak azokat a dolgokat tudja becsületesen és jól megírni, amikben ő maga is benne van - a kávéház, a szinház, az éjszaka, a nyomor, a legjobb esetben a Józsefváros és a Ferencváros kispolgári, a Lipótváros zsidó világa. Vidék? A kisvárosi kicsiség és kicsinyesség. A lovas háta mögött fekete gondnak pedig: a léhaság, az erkölcstelenség, a nemzetköziség és a destrukció vádja.

Ha aztán az író megírta már drámáját, következik a hosszú kínlódás második fejezete: mit csináljon vele?

Itt van egy csomó szinház, mely kétségbeesett küzdelmet folytat a megmaradásért. Ez a megmaradás gyakran a legközelebbi darab sikerétől függ. Ilyen körülmények között a szinházak nem próbálkoznak semmi újjal, hanem csökönyös reménykedéssel csinálják tovább azt, amit eddig csináltak és amivel, ha nem is boldogulnak, legalább eltengődnek valahogyan.

A bécsi operett már régen nem kell a közönségnek. Ugyanígy vagyunk a francia vígjátékkal is. Sőt ugyanígy vagyunk a magyar darabok egy bizonyos fajtájával is. Néhány évvel ezelőtt százszor is adták, ma nem kell.

Ezek az írók, ezek a muzsikusok kimerítettek már minden lehetőséget, sőt kimerítették a közönséget is, amely lassan-lassan ráeszmélt már arra, hogy a régi világba visszatérni nem lehet többé, hogy itt fölborult, örökre elmúlt valami, amin nem lehet tovább rágódni, aminek visszatérésében nem lehet tovább reménykedni. Hiábavaló tehát minden olyan iparkodás, amely el akarja hitetni velünk, hogy mindez még van vagy lehet és lesz - és mindezt a szinpadról akarja hirdetni.

Az emberiség kezd berendezkedni az új világra, eddig ismeretlen új bajaira, nyomorára, munkájára, lendületére, örömeire, mint ahogy berendezkedik például a télre. Az irodalomnak, a drámaírásnak, a szinháznak is be kell rá rendezkednie. Aki télen azzal jár körül, hogy nyár van, megfázik.

Kell az új dráma és elkerülhetetlenül jönni is fog. Talán itt is van már valamelyik fiókban.

Nem várunk csodát az "új" drámától és nem csodától várjuk az új drámát. A szinpadon a legszerényebb új is kápráztatóan hat. A film már eddig is sok lehetőségre mutatott rá. És a forma nem minden: a költő a legósdibb formában is mindig újat mond. A drámacsinálók alkonya nem jelenti a költők alkonyát. Amikor tehát az új drámát emlegetem, új emberekre gondolok. Vagy azokra az írókra, akik el tudnak szakadni multjuktól.

Szálljunk magunkba. Gondolkozzunk. Siessünk! Nemcsak az irodalom ügye ez, nemzeti, politikai ügy is. Egy elveszett pozició visszahódításáról van szó. Ebben össze kell fogni mindenkinek.

Kétségtelen az, hogy minden enyhítés, mely a gondolatszabadság érdekében történik, hatalmas lendülettel viszi előre a dráma ügyét. Kétségtelen viszont az is, hogy a szinház, mely élni akar, két kézzel fog kapni az új drámán is, mihelyt azt látja, hogy az új dráma kapcsolatot talál a közönséggel. Persze ez a kapcsolat megint csak a szinházon keresztül történhet. Erre kell a szinháznak magát elszánnia: erre a kisérletezésre. Néha a vakmerőség bizonyul a legnagyobb józanságnak.

A szinházak addig fognak elcsépeltnél elcsépeltebb drámákat játszani, amíg maguk is ráeszmélnek arra, hogy ez nem megy tovább. Ezen a ponton vagyunk most. Különben meggyőződésem az, hogy minden egy jó darabon múlik. Egy siker többet lendít az ügyön, mint a cikkek végtelen sorozata.