Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ

TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ
II.

Mit jelent a szabad, atektonikus, rímtelen vers Kosztolányinál, aki zárt lírai formákban rögzítette meg a maga és nemzedéke impresszionista élet- meg valóságszemléletét s új szerephez juttatta a rímet a magyar líra európaizálódásában? Lehiggadást, a ráció diadalát az irracionalizmus zenéjén, belső intellektualizálódást, elhajlást az expresszionista divat felé? Kétségtelen, hogy ezúttal nem pusztán külső, felszines, gépies formacseréről van szó. Eredendő természeténél fogva Kosztolányi impresszionista kerülővel, lépésről lépésre, s ezért talán időveszteséggel, de erőpazarlás nélkül jutott el a valóság új lényegszemléletéhez. Aki a jelenségek mögé, a rejtett összefüggések mélyére és hátterébe pillantott, az bátran lemondhat a lírai sűrítés eszközéről, impresszionista pompáról, tisztán fülhöz forduló képekről, hasonlatokról: az eddigi hallható festőiség hallható plaszticitásra változik, a háttér nélküli egy-pillanat nyugtalanító melódiáját felváltja a részek látható, érezhető, megnyugtató harmóniája.

Az impresszionista fület-szemet tárt minden benyomásnak, elfogultan várta őket s hagyta, hogy lírai reagálásra bírják. Ma elfogulatlan érzékkel közeledik hozzájuk, kijelöli helyöket a maga világában: a valóság reagál a költő szemléletére. Nincs már külső megrázkódtatás, a vihar befelé fordította erejét, - kívül szélcsend s halkan gyűrűző víztükör. A hangulatmenet mintha már-már logikai menetté világosodnék. Távlatrövidítés azzal a veszedelemmel fenyegeti Kosztolányit, hogy teljesen elemző prózára fordul a nyelve. Ezen a ponton érintkezik a formális expresszionizmussal, de éppen ezen a ponton lép érvénybe ritmusának belső összefoglaló ereje, átszínező hatalma, amely a szót megmártja ritmikus környezetének levegőjében s ezzel tüstént csökkenti prózaiságát. De a belső nyelvalak zártsága is útját állja annak, hogy a logika elhatalmasodjék a nyelven. Ezek a versek csak abban az értelemben «szabadok», hogy nincsen szabályozott metrumuk, hogy látszólag elszigetelt részekből vannak összerakva, holott valójában szinte kivétel nélkül egy belső ritmikus magból nőttek ki, épültek fel, - úgyhogy ez a mag központi szervként táplálja, tartja összefüggő lüktetésben a vers szervezetét. A vers ereiben még most is vér foly, ha nem is a régi, elementáris, de viszont nem is elvont intellektuális folyadék vagy «kozmikus» áram.

Kosztolányi költészetének vezető motívuma, az ámulás még mindig teremtő erő, igaz, hogy egyre inkább reflexivebb, higgadtabb alakmása: a kérdés helyettesíti. Szimbolumainak jó része ma is kérdőjel. Belső formája most is a kérdés közös formájára redukálódik. A világ még mindig csupa titok, az élet még most is csupa izgalmas gazdagság, születés, elmúlás, halál, temető most nem vesztette el nyugtalanító, kétségbeejtő varázsát. Ma is olyan érthetetlen minden, mint teremtő ébredésünk első napján, de már-már beletörődünk ebbe az érthetetlenségbe, már nem ostromoljuk annyi hévvel a dolgok nyitját s beérjük a plasztikus élettartás maximájával: csodálkozás a legmagasabbrendű dolog, amit elérhetünk. Semmi szükség bonyolult, tanácstalanságot leplező apparátusra, a szó nem öncél, nem nárcisza önmagának, nem von kerítést a tárgyak köré, hanem konkrét, alázatos szolgájuk. Általában: a régebbi impresszionizmushoz képest megváltozott a szó s a valóság viszonya. Éppen fordítottja a réginek. A tárgyak, a jelenségek birtokukba veszik a szókat, mondatokat, az egész osztatlan eleven beszédet. A tartalmát vesztett nyelv újra megtelik konkrét tartalommal. Ez új hódításnak, a szimbolikus jelek rekonkretizálódásának eredménye: A külső szemlélet szómágiáját felváltja a belső szemlélet tárgymágiája. Az ember egészen közel kerül a dolgokhoz. Ez a közelség nem a naturalizmusé, amelyet az érzékek, a természettudomány, - nem az expresszionizmusé, amelyet intellektuális akarat és erőszak közvetítenek, hanem vérrokonok közelsége, amelynek szeretet vagy gyűlölet a forrása.

A költő nem tudós, nem keres törvényeket és igazságokat, csak megörökíti őket, nem filozófus; nem teremt rendszereket, de hozzájuk fordulhat nyersanyagért: a költő funkciója intuitív ellenszenven vagy rokonszenven alapuló, szimbolumokban lecsapódó megértés. Intuitív megérzés után intuitív megértés: itt van most Kosztolányi helye. E megértés visszfénye, alakmása egy mélyebb, rejtettebb fénynek, hasonlata nem lehet csak a ruhátlan, hústalan meztelenség, közvetítője, jele pedig csak egyszerűség. Van egyszerűség, elementáris, amelytől nem idegen semmiféle magasság és mélység, van, amelyet a művész plátói örökségül hoz magával a világra, van mímelt egyszerűség: a pózé, van olyan, amely súlyos harcok viharos egyezménye, s végül a megbékült, alkotó kérdés és ámulat egyszerűsége: a Kosztolányié...