Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám

RÉVÉSZ MIHÁLY: WELTNER JAKAB KÖNYVE

Habent sua fata libelli, a könyveknek megvan a maguk sorsa, de megvan a jámbor olvasónak is. Fatális véletlen dobálta úgy össze az életemet, hogy jónéhány hónap óta alig kerülközik más könyv a kezembe, mint memoár, életírás, tüntető, ismétlődő, nekünkugró én-jükkel, nekem-jükkel, velem-jükkel, kis ügyek körülményes leírásával, szemérmességükkel és szerénytelenségükkel, szárazságukkal vagy mondvacsinált elevenségükkel. Egy speciális, kedves munkám ássa ki a könyvtárak mélyéről ezeket a memoárokat (Magyarország legújabb nyolcvan esztendejének a történetéből) és a napi foglalkozásom, amely ujsághoz köt, kéretlenül is kínálja az ilyen köteteket, memoárokat, más-más területekről. Valóban, amikor, közvetlenül a háború befejeződése előtt, éppen tíz esztendeje, Kacziány Géza kiadta a "Magyar Mémoire-Irodalom 1848-tól 1914-ig" című munkáját, amelyben a magyar közélet minden területéről 246 memoárt ismertet, a legkülönfélébb társadalmi osztályokhoz tartozó és legszélsőségesebb politikát valló emberekkel való vonatkozásban, nem sejthette, hogy neki vagy az utódjának, aki ezt a munkát folytatásra vállalja, alaposan megszaporodik a cédulázgató tennivalója. Mozgalmas időkben, hiába, az emberek önbecsülése erősen nő - és a világháború meg a forradalmak, tetejükbe az ellenforradalommal, elég mozgalmasságot teremtettek. A háborúban hallgatnak a múzsák, de kezdenek sercegni az önéletrajzíró vagy naplóíró tollak és a békediktátumokat még csak toldozták-foldozták, amikor már ömlött a naplók és a memoárok zuhataga. Szegény történetíró, aki majdan, mindent akarván tudni, kötelességének tartja, hogy mindent elolvasson!...

Nem kenyerem a jóslás, de azt hiszem, hogy Weltner könyvét ez a memoár-kötetekkel körülbástyázott történetíró is örömmel forgatja majd. A betű-homoktengerben oázisnak tartja majd ő is. Mentesen minden fontoskodástól, de mentesen az életrajzírók izzadságos szagú, önmagukra kényszerített őszinteségi rohamának sokszor cinikus mellékízű velejáróitól, változatos, mindig élénk fejezetekben mondja el a közéletbe sodródott, sokszor bizony tettekkel erősen tényező embernek az életét és ezzel együtt a történetét annak a legújabb három évtizednek, amely óriási tömegűvé tette és Magyarország életében hatalommá emelte a munkásmozgalmakat.

A munkásmozgalmakat tömegek teszik, a munkásmozgalomnak tömegek és szervezetek a reprezentálói, de ezt csak a mozgalmi emberek, a pártemberek tudják és érzik ilyen szigorúan; a nagyvilág a mozgalomból az ő számukra kimagasló férfiakat tekinti ilyen reprezentálóknak és ha ezt a legutóbbi három évtizedet így nézzük, ezzel a szemmel, azt kell mondanunk, hogy ezeknek a reprezentánsoknak a sorában sokszor a legelső sorban Weltner állott. Emlékeztek még a snájdig honvédelmi miniszterre, aki az egész függetlenségi mozgalmat azzal a gesztussal akarta elintézni, hogy egy nem éppen jó emlékezetű Zoltánra célozva, a baloldalon ágáló Zoltánokat megbélyegezendő, a függetlenségi törekvések embereit egyszerűen lezoltánozta? Emlékeznetek kell akkor a Jakabok korszakára is, amelyben a magyar politika azzal akart végezni a szocializmussal, hogy az a magyar néplélektől teljesen idegen, hogy az egész proletármozgalmat idegenből ideszalajtott külföldi izgatók, esetleg magyarországi zsidógyerekek csinálják és a magyar föld megszabadul minden szocializmustól, minden furcsa programtól és minden hihetetlen követeléstől, ha ezeket az izgatókat, ezeket a Jakabokat hűvösre teszik, kitoloncolják vagy másképpen fogják be a szájukat. Ezek a hangok nem álltak meg a bírósági terem ajtaja előtt sem: a "Jakabok" gyűjtőnév aláhúzásával és állandó ismétlésével agitált az esküdtek előtt az ügyész is, amikor az érinthetetlen társadalmi rend megsértése égbekiáltó vádjával terhelten szocialista kerül az ítélkezők elébe. Így állott Weltner állandóan a szocialistákkal szemben álló oldal, sőt oldalak támadásának állandó pergőtüzében, így vált egyre inkább a mozgalomtól távolállók szemében néhány társával együtt a magyarországi munkásmozgalom reprezentánsává - és ha a Zoltánok le is kerültek a politikai élet porondjáról, a Jakabok bizony ott maradtak, erősen megszaporodva, súlyban állandóan növekedve - és az maga, akivel szemben ezt a gyerekes, nyelvöltögető, megbélyegzésnek szánt fölkiáltást először hangoztatták, évtizedeken át élvezte és élvezi a munkástömegeknek tüntető szeretetét és megbecsülését.

Weltner Jakab könyvének ez a címe: "Milljók egy miatt!" A klasszikussá vált madáchi sorokkal kezdődik: "Mért él a pór? - a gúlához követ hord az erősnek, s állítván utódot jármába, meghal; milljók egy miatt..." A címe és a mottója mondja, hogy szocialista könyv, agitációs könyv. A memoárok legtöbbje rezignációs írás: így akartam, így volt, másképpen nem tehettem, némelyike majd hogy ki nem mondja: az isten legyen irgalmas nekem. Weltner könyve ragyogóan optimista könyv, a küzdelemnek, nemcsak az elmúlt és a most folyó küzdelemnek, hanem a jövő harcoknak az apoteózisa. Nincs benne semmi különösebb aktualitás. Lezáródik a háború végeztével, nem szól a forradalmi napokról, semmi vonatkozása nincs, vagy alig van vonatkozása azzal a tíz esztendővel, ami alapjaiban rázta meg a magyar életet, - a magyar könyvkiadás mai helyzetében való nagy sikerét és népszerűségét (napok alatt a második kiadás új kétezerjét kellett kinyomtatni) novellisztikus mozgalmasságának és, csak a sorok között, sohasem vezércikk-modorban: a küzdelem nagyszerűségét hirdető propaganda-ízének kell betudni. A könnyen libabőrzők szempontjából nézve veszedelmes könyv, mert a fásultságnak mai korszakában olyan ízelítőt ad a jó ügyért való verekedés gyönyörűségeiből, amit a mai napok emberei nemigen kóstolhattak. A megírás elevenségén kívül a meggyőződésnek az egész könyvet átfűtő ereje tette kapóssá Weltner munkáját, amelynek a megjelenési formája is elegáns (és a mai nyomdai költségek mellett az ára sem lehetett olyan, hogy, filléresen, tömegcikké váljék).

Bizonyosan mindenki úgy van vele, hogy a róla, barátairól, ismerőseiről szóló följegyzéseket fokozott érdeklődéssel olvassa. Ha nagy odaadással olvasom a memoárokat, kétszeressé válik az érdeklődésem azokkal az önéletrajzokkal szemben, amelyeket ismerős emberek írtak. Amit az író ír, tudom én is. Talán csak a vizsgálóbíró játékát lehet ehhez mérni... Látlak és ismerlek, - nézzük csak, hogyan látod és hogyan ismered te magad magadat?! Látom és ismerem a barátaidat és az ellenségeidet, - hadd lássuk, hogy' látod és értékeled őket te magad?! Jó negyedszázada, hogy a "Milljók egy miatt!" szerzője mellett élek, élem ugyanazt az életet, ugyanabban a munkában fáradok el és lelem a gyönyörűséget, ugyanazokkal a barátokkal körülvetten és ugyanazokkal az ellenségekkel hadakozásban, - jó tanu arra, hogy az önmaga-megmutatás is hűséges, az emberek és viszonyok jellemzése is igazságos és a harminc esztendő történetének pár fejezetben való földolgozása is megbízható, tanulságos és minden pompás propagandisztikus íze mellett is tárgyilagos.

Aki a jól megírt könyveket szereti (és érdekes, hogy a könyvnek a legszélső jobboldalon álló egyik kritikusa is erősen kihangsúlyozza a szocialista vezérférfiú munkájának a jólmegírtságát, szerzőjének az írásban való tehetségét), az sok kellemes órát tölthet ezzel a könyvvel. De annak, aki Magyarországnak a világháború előtti esztendőkben való helyzetét, a pártok küzdelmeit, a világháborúig vezető politikai életét ismerni akarja, annak át kell tanulmányoznia. "Egy hang a baloldalról" ez a könyv a hivatalos világ részéről mostanság olyan nagy buzgalommal terjesztett jelszó- és közhelytömeggel szemben és megjegyzéseknek, szempontoknak, utalásoknak, adatoknak az egymásutánját is tartalmazza a szenvtelennek és objektívnek látszani akaró, de mindig az uralkodó irányzat felé pislákoló tudományoskodásnak hideg megállapításaival szemben. De, mondjuk, e folyóirat olvasóinak nagy tömegét nem érdekli a napi politika (és, mondjuk, napi politika az is, ami Kristóffyhoz, Tiszához, a világháborúhoz, az összeomláshoz vezetett) és, mondjuk, nem érdekli a munkásmozgalom dübörgése sem, a választójogért, a szociálpolitikai eredményekért folytatott harcok egymásutánja sem. Van Weltner könyvének egy fejezete, amely, kiszakíthatatlanul, az új magyar irodalomnak és e folyóirat történetének is egyik fejezete. Hogy Ady Endre milyen közel állott élete utolsó, legfontosabb tíz esztendejében a magyarországi munkásmozgalomhoz, az, nagyjában, közismert. A szociáldemokraták napilapjának és tudományos folyóiratának állandó munkatársa volt. Párt-életet nem élt, de nagy szeretet és megbecsülés fűzte a szocializmus magyarországi embereihez és izzó lelkesedéstől fűtött írásait küldte a szocialistáknak. A tőmondatokhoz és az egyszerű verbum regens-ekhez szokott olvasók egynémelyike idegenül fogadta ezeket az írásokat, - ki merne arrafelé szemrehányó hangon szólni ezért, amikor a magyar irodalomnak olyan sok úgynevezett nagy embere csak az elítélés szavait találta meg az új hanggal, az új versekkel szemben? Annál a demokráciánál, a szólásszabadságnak annál az igazán mindent respektáló elvénél fogva, ami a demokratikus munkásmozgalmat jellemzi, széles vita indult meg a szocialisták napilapjában arról az irodalomról, amelynek a zászlaját Ady Endre lobogtatta. Csizmadia Sándor, a népszerű, sok sikerben gazdag szocialista költő fújta a riadót, Bresztovszky Ernő, Garami Ernő és Weltner Jakab állottak Ady Endre oldalán. "Van most egy egészen új irodalmi irány - kezdte a csatát Csizmadia -, követői hangosak, türelmetlenek és mindenekfölött büszkék. Módszerük, hogy szörnyű nehéznek lássék, ami a pehelynél is könnyebb, súlynak az üresség, mélységnek az értelmetlenség és szocializmusnak a - vörösség... És terjed, mint a ragályos nyavalya. Ebben valóban csodákat művel. Vannak emberek, akik még tegnap dühösen szidták ezt a költészetet és ma már ép olyan dühösen védelmezik..." Bresztovszky Ernő válasza, csöndesen, fölényesen: "A magyarországi szociáldemokráciának nem szabad cserbenhagynia a szépirodalomban sem a haladást. Vigyázzunk, mert ha csak egyetlen területen kiderül, hogy a haladásnak, a proletárérdekkel mindig egyező haladásnak nem vagyunk merészen újító barátai, az veszélyes lehet, nagyon veszélyes. Számunkra, éppen a mi számunkra nincs megállás sem az irodalomban, sem egyebütt. Nekünk nem szabad a rokkantak keserűségével néznünk az ép erővel haladóknak, mert elsodródunk, eltipornak és magunk is megrokkanunk. A mi helyünk elül van: a haladás élén." Aztán a munkások szava: "A ragályos nyavalya, a tudomány és művészetek megértése tényleg ránkragadt... És ha verset akarunk élvezni és a mi sorsunk tükrébe akarunk belenézni, belenézünk Ady verseskönyvébe, amely nekünk munkásoknak szent, ha kávéházban is írták és csodáljuk az ő nagy művészetét. Elég fájó lehet Adynak, hogy bajtársai babérkoszorú helyett tövissel vérezik meg homlokát, még a mi táborunkban is..." Beleszólt a vitába Weltner is, foglalkozott vele a munkásmozgalom egész széles tábora, foglalkoztatta a pártvezetőséget is, - a vitában Adynak győznie kellett, győzött is. És Ady örömmel, büszkeséggel nyugtázta ezt a győzelmet: "Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát s kívánok harcos, jó napot! Véreim, ti dübörgő ezrek, tagadjatok meg, mégis-mégis én a tiétek vagyok. Kötésünket a Sors akarta, nem érdem, nem bűn, nem erény, nem szükség, nem is ravaszság: helóta-nép, helóta-költő, találkoztunk ti meg én. Még csak mártirfényt sem akartam, csak amiről a Sors tehet: odaadni magamtól, szépen ezt a nem kért, kicsúfolt semmit: forradalmas lelkemet ..."

Mosolygósan derűs és megrázó erővel mozgalmas fejezetek váltogatják egymást a háromszázoldalas könyvben, amely elmondja egy ember életét az árvaháztól, az asztalosinasságon, a proletársorson keresztül a pártvezérségig, a szocialista lapszerkesztőségig, középpontjában viharzó munkásmozgalomnak, szociálpolitikai építő munkának és politikai tárgyalgatásoknak. A mai idők levegője teszi, hogy az emlékezések szála a világháborúval, a béke megteremtésére összehívott mozgalmas stockholmi szocialista konferenciával megszakadt. Tíz kemény esztendő következett azután Magyarországra, mindannyiunkra, Weltnerre is. Akik ezt az emlékezéses könyvet elolvassák, úgy érzik, hogy folytatása következik. Ha majd következhetik a folytatás.