Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (7)

Első napon, mikor a gimnázium udvarán játszottunk, egy kis oláh fiú gyámoltom jött hozzám sírva. Berinde Endrének hívták és már az elemiben összebarátkoztunk. Talán ott is lakott valamerre a környékünkön. Gyönge, alázatos fiúcska volt.

Elpanaszkodta nekem, hogy játék közben minden ok nélkül megverte egy fiú.

- Mutasd, melyik? - kérdeztem. És mikor megmutatta, odamentem az ipséhez és egy hatalmas nyaklevest sodorintottam oda neki.

Nem tudom, mi lehetett a fellépésemben, hogy az ipse minden megtorlásról lemondott. Elkezdett bőgni és felsőbb osztályos bátyját kereste, hogy az majd elhúzza a nótámat.

Erre azonban nem került sor. Mert közben észrevette a dolgot Vida igazgató úr és fülönfogott engem. Felvitt a gimnázium folyosójára és odatérdepeltetett a két vizeskancsó mellé egy ablakba, amelyikben a csengő állt.

Ha szepegtem is, nagy töredelmet nem éreztem. A szégyent a büntetésen szintén lefokozta aztán bennem, hogy kisvártatva az igazgató úr megint megjelent egy másik, hozzám hasonló csintalan nebulóval, majd rövid időközökben még nehánnyal. Ezekkel aztán elszórakoztunk a vizeskanták közt.

Ami vitézségemet illeti a Berinde védelmében, egyáltalán nem voltam tisztában a jelentőségével. Aki őt megütötte, az egy nálam jóval markosabb fiú volt. Falusi oláh gyerek létére alig tudott magyarul és emiatt kapta később a Tütütüc nevet, egy verekedésből kifolyólag, ahol ellenfelétől: te megütsz? - helyett így kérdezte: te megtütütüc? Hát ennek a Tütütücnek a vadságától és hirtelen kezétől mindenki félt. Hogy bevalljam, én magam is szurkoltam aztán tőle, hogy revánsot vesz rajtam a nyaklevesemért. De sohsem került rá a sor. Valahogy kibékültünk később és aztán kölcsönösen respektáltuk egymást. Sőt egyízben bizonyos művészbüszkeség is összehozott bennünket. Amiről majd idején mesélek.

Ez volt a debütálásom a Muzsák Szent Csarnokában, ahogy az igazgatónk nevezte évről évre beszédében a gimnáziumot.

*

Emlékszem arra a meglepetésemre, mikor a gimnázium tantermeiben ugyanolyan agyon-tintafröcskölt és faragcsált padokat láttam viszont, mint amilyenekben az elemiben nyüglődtem. Nem tudom mit, de valami mást vártam a berendezéstől. Csak akkor békültem ki némileg a helyzettel, mikor hallottam, hogy az egyetemen sincs máskép.

Ugyanígy voltam a tananyaggal is. Ahhoz képest, ahogy az elemi harmadik és negyedik osztályában már történelmet tanultunk és a fizika alapelemeiről is hallottunk, a gimnázium első osztálya szinte visszaesés volt tantervével. Elemi számtan, elemi földrajz, olvasás, meg mittudommi, nem imponált. A latin volt az egyetlen másízű tudnivaló. Ez már izgatta képzeletemet. Persze annyira nem, hogy megkedveltesse velem a biflázást és szószedést. Itt is csak úgy lett, hogy azt vittem magammal az iskolából egyik hónapról a másikra, ami rámragadt az osztályban. Tanulni semmit sem tanultam. Ami kíváncsivá tett volna Romulus és Numa Pompilius viselt dolgaira, azt hamarabb elolvastam a történelemből, meg szépirodalmi művekből magyarul.

Ez annyira végigvonul egész középiskolás szereplésem alatt, hogy összefoglalólag letárgyalhatom mindjárt itten.

Évről évre, Isten tudja hányszor ismételten hallottam hol egyik, hol másik tanáromtól:

- Ennek a Tersánszkynak az Isten kitünő eszet adott, de csak a rosszra használja. Ha egy kis szorgalma volna...

Ugyanez volt az általános vélemény osztálytársaim körében is rólam. És ez bizonyos gonosz büszkeséggel töltött el.

Pedig ha most utólag kontrollálom az ügyet, nyugodtan mondhatom, hogy az egész nem is túlzás, de hazugság. A tanulásra, úgy tetszik nekem, még a közepesnél is nehezebb fejem volt sokszor. Az meglehet, hogy éles és gyors volt felfogásom és ítéletem bizonyos dolgokban, de ez föltétlen csak arra vonatkozott, amit valahogy a maga íze szerint megfogalmazva és átértékelve megjegyeztem a tanulmányokból. Szövegek és minden más kínnal tömődött a fejembe.

Egy hazugságot mondtam el többször, hogy egyszer egy tízpercen nagy drukkban csak átfutottam egy német, vagy görög, vagy mittudom milyen szöveget és aztán csudamódra hibátlan felmondtam az órán.

Ezt Jókainak a Magláy-család című regényéből szedtem a későbbi Barátfalvi levita hőséről. Mert másként velem úgy állt a dolog, hogy sokszor még a bemagolt szövegekbe is belesültem.

Az persze tény, hogy még arra is rest voltam, hogy tízpercen átfussam a leckét. Noha szörnyű lelkiismeretfurdalásaim voltak a rossz tanulóságom miatt és ezerszer tettem fogadást, hogy jeles tanulóvá magolom fel magam, egyébként semmikép sem gyönge akaratom itt mindig csődöt mondott. Akkora kín volt a tanulás, hogy ha erőltettem, egyszerűen ájulások környékeztek, vagy elaludtam a könyv mellett.

Az sem igaz, amit szintén nem magam hangoztattam magamról, csak elfogadtam a közszájról, hogy az utolsó percben, a nagy ismétlésekkor összeszedtem mindig magam és ismert éles eszemmel felfaltam az egész évi tananyagot napok alatt. Szó sem volt róla. Csak gyötrelmes kísérleteket tettem. Ellenben abban is úgy volt, hogy a könyvnélkülit, a házpéldákat, a rémeimet akkorra már, tanári szóval élve: a legyek is megtanulták zümmögni az ablakon. A tananyag lényege pedig, hát ez az volt, amit tényleg mindig könnyen és tisztán megjegyeztem.

Maga az, hogy mégis ismétlés nélkül, legföllebb néhány javító vizsgával megúsztam az osztályokat, valóságos csoda és rejtelem előttem. Legjobban jellemzi ezt egy kis jelenet a felsőbb osztályokban apám és köztem:

Gondolom, egy karácsonykor két bikát hozok a bizonyítványomban haza. Elkezdek védekezésül elkeseredett arcot vágni és zúgolódni apám előtt, hogy az a tanárom, amelyik megbuktatott, haragszik rám és igaztalan volt.

Apám hallgatja, hallgatja. Egyszerre csak így szól:

- Te, te! Ugyan mit farizeuskodsz itt nekem? Sohse zúgolódj te a tanárodra. Hiszen amióta gimnáziumba jársz, én magam nem láttalak még, hogy egy félórát töltöttél volna a könyv mellett.

*

Az első osztályban szomszédom egy Surányi Ovidius nevű oláh fiú volt. Nagyon gyengecsontú és álmos mozgású fiú volt. Akármelyikünk fellökte. Szinte forrólázszerű fajszeretet fűtötte minden porcikáját. Nyomban extázisba esett, mihelyt a román dicsőségről volt szó. Nagy vitáink voltak ebben a dologban, de ez nem vezetett semmi ellenségeskedésre köztünk. A kiegyezés és kölcsönös megbecsülés alapjára helyezkedtünk és csak így tartottunk ki külön véleményünk mellett. Például fő játékunk volt akkor a levonó és szines képecskék. Vidinek csupa kakastollas román vadászból állt a hadserege, nekem magyar vitézekből. Ő dícsérte a magáéit, én a sajátomat. Két döntő érvem volt ellene. Egyik, hogy a román katonaságnak a Csipka vagy melyik szorosban való kis csetepatékon kívül nincs valamire való hadi ténykedése, a magyar hősök bokros babéraival szemben. A másik érvem az volt, hogy hiszen ő, Surányi nevével, tulajdonképpen fajmagyarabb nálam. Különben pedig a legjobb barátok voltunk, sőt én, a gyöngék iránt sohsem szűnő kíméletemmel, azt hiszem az ő román testvéreinél is kevesebbet püföltem őt a játékoknál.

Vidi előttem ült a padban. A szomszédom egy Hajnal nevű fiú volt, aki később meghalt tüdővészben. Első irodalmi kísérletemben társszerző volt ez a Hajnal. Duma Sándor osztálytársunkról, életem legjobb barátjáról, Hajnallal közösen csináltunk egy verset. Dumát Kelekótyának csúfoltuk és a vers így kezdődött:

Kelekótya ügyes gyerek,
Nyelve örökösen pereg,
Szereti a művészetet,
Legkivált a festészetet.

Mellesleg Duma a legszótlanabb fiú volt az egész osztályban. Róla más fejezetben írok.

Az osztályfőnökünk egy Káplán Antal nevű jóságos ember volt. Kissé nagyot hallott és az volt a szokása, hogy mellénye kivágásába akasztott hüvelykujjal le s fel sétált óra alatt az osztályban. Természetesen, ahol csak lehetett, vicceket csináltunk gyöngéiből. Ezek között egyik annyira mulatságos és jellemző az ifjúság leleményére, hogy elmondom.

Ahogy az öreg le és fel sétált a padok előtt, mi folyvást egy helyre néztünk a plafonon. De olyan helyre, ahol semmi se volt. Az öreg ránk nézett és aztán fel a plafonra, kíváncsian, hogy: mit bámulunk ott? Mivel semmit sem látott ott, azt hitte, tévedett. De aztán megint csak észre kellett vennie, hogy mi folyvást oda nézünk. Így folyt egészen addig, míg az öreg rá nem jött a disznóságra. Akkor aztán szorultunk. Megragadott kettenként a hajunknál és kitérdepeltetett a dobogó-deszka mellé.

De ez a büntetés olyan volt, hogy direkte csintalankodtunk sokszor, hogy kikerüljünk a padból. A dobogó mellett nem voltunk úgy szem előtt és jobban kereskedhettünk, pukkadozhattunk. A térdeplést találékonyan úgy enyhítettük, hogy kivittük a könyveket a padból és a sarkunkra raktuk s úgy ültünk arabosan rajtuk.

Nekem volt egy külön mulatságos történetem az öreggel. Az iskolakerülést az öreg alatt lehetett legjobban csinálni. Mert úgy is igazolta az órákat, ha a mulasztás után azt mondtuk, hogy az orvos nem volt otthon, nem hozhattunk bizonyítványt és aztán az öreg másnapra már elfeledte a dolgot. Vagy úgy tettünk, hogy be sem diktáltuk a hiányzókat. Sokszor a fél osztály künn csavargott a ligetben, temetőben.

Egyszer én vagy egy hétig fogtam tücsköt a mezőkön. Hát mikor bejövök az osztályba, persze a friss levegőtől, naptól olyan voltam, mint egy török. A fiúk azt mondják: - Hallod-e, az öreg nem fogja elhinni, hogy beteg voltál. Nagyon piros vagy.

Mit tegyek? Hát az egyik fiú azt ajánlja, egyek krétát, attól elsápadok. A másik a dohányrágást ajánlja. Nos, megettem vagy egy félpakk hetes dohányt. Persze, felkavarodott a gyomrom és ki kellett szaladnom az osztályból.

Mikor bejövök, már benn volt Káplán tanárunk. Odamegyek tényleg sápadozva és az ökrendéstől még könnyező szemmel és nem nagyon erőltetett síri hangon izgalom magam: - Tanár úr, beteg voltam. De az orvos nem volt otthon.

Az öreg rám néz és meghökken. Azt mondja: - Fiacskám, te még most sem vagy olyan állapotban, hogy iskolába jöhessél. Eredj és pihend ki magad.

Az osztály majd szétszakadt a vihajtól, mikor szedtem újra a könyveimet és távoztam egyenesen a ligetbe üdülni, most már bátran, tanári biztatásra.

Az öreg Káplán azonban kevésbé volt tréfák tárgya, mint a matematika-tanárunk, Lukácsi, akit Gyogyónak hítt az egész város. Írtam egy elbeszélést róla, Ákombák tanár úr címen. Ez majdnem fedi a valóságot.

Mellesleg ez a Lukácsi nem volt valami túl kegyes ember. Valami furcsa kaszt-szenvedélye volt például. Aki nála elégséges osztályzatú gyerek volt, az bárhogy felelt, jobbat nem kaphatott elégségesnél. Persze, amennyit ezt a szegény embert szekálta az egész gimnázium, attól akár dühöngő őrültté válhatott volna.

Engem, egy Bertalan nevű pajtásomat és még kettőt úgy hívott, hogy a "Rothadt alma családja." Merthogy tőlünk romlik a többi. Akkor az ablaknál ültem és ez valóságos kiváltság volt. Nem tudom micsoda vonatkozás révén az ablak legyeit "Puero mendáci"-nak hívtuk és azzal szórakoztunk, hogy tintába mártottuk őket, úgy sétáltattuk a tékákon, vagy az üres tintatartóba börtönöztük őket.

Bertalan a bányamester fia volt, ami a kisvárosban afféle notabilitás-számba megy. A rangkórság, úgy tetszik, nagyon is fejlett volt városkámban. Kicsikém komikus volt, ahogy afféle középsorsú lateinercsaládok valóságos arisztokrata elkülönzöttségben fitymálkodtak egyéb felebarátaikra. Ez a gőg meglehetősen burjánzott az iskolapadokban is. Bertalan azonban derék kivétel volt ebben a tekintetben. Többet pajtáskodott egyszerűbb szőrű gyerekekkel, mint arisztokrata komáival.

Magam részéről, bár titkon szívesen respektáltam a rangot, kifelé minden pöffeszkedés vad dacot váltott ki belőlem. Úgy tetszik pedig, nem sok sérelem érte valaha is plebejus érzékenységemet. Inkább tapasztaltam azt, hogy jobbsorsú gyerekek készséggel vállalnak körükbe.

De jól emlékszem, hogy a gimnázium első osztályaiban, míg az a bizonyos diákbüszkeség nem kezdett gyökeret ereszteni belém, egyáltalán nyilt ellensége voltam a polgári társadalomnak.

*

Állandóan nagy összeütközések és fenekedések voltak a diákok és iparos-, kereskedő-inasok közt, akik esti tanfolyamokra jártak be a gimnáziumba, meg másfajta csavargó- és utcagyerekek közt. Hát én, mikor szint kellett vallani, nyiltan inas- és csavargópártinak vallottam magam. Fenyegetőztem és dicsekedtem csibészbarátaim elszántságával, akikkel azonban tulajdonkép már nagyon szakadozóban voltak a régi kapcsaim és sajnálatosan szégyenben maradtam velük, mert többször kikaptak a nagyobb diákoktól. Elveimet ugyan fentartottam, de aztán mégis valahogy diákpártinak vedlettem át.

Éppen Bertalan barátommal kapcsolatban rémlik valami két verekedési herce-hurca. Egyik, amikor egy szánkózás alkalmával a bányászfiúk dicstelen beszorítottak a bányamesteri lakba bennünket kisdiákokat. A másik ugyancsak egy korcsolyázás szinhelyén történt, mikor, nem tudom, én, vagy Bertalan, egy Maki nevű, félkegyelmű, de vészes hírű bányászkölyköt a korcsolyával horpaszon sodorintottuk, úgy, hogy elájult, vagy efféle történt.

Egyébként, mint mindig, ha csak lehetett, kikerültem a verekedést. Úgy tetszik, csak valahogy magával sodort az az általános vitézkedhetnék epidémia. Ez annyira ment, hogy egy-egy fiú egész vasasüzletet cipelt magával zsebei kilyuggatására. Boxert, vésőket, krisztusfatöviseket s mittudommiket. Én nem igen hordtam efféléket. Ha szereztem is, egy nap múlva már elhagytam valahol. Jobban féltem magam, hogy használatba vennék ilyen sértő szerszámokat.

Egyáltalán kedélyemmel sohsem kvadrált az az amerikaias vagy angolos hamaros ütlegváltás, amelynél ájultságokon át is újra kezdik a viadalt. Az én képzeletemnek az összetűzés mindig halálos tragédiát sejtetett. Talán néhány precedens tette ezt környezetemből. Például apám egyszer egy Bauman nevű hatalmas szál embert egy kuglizásnál, mert talán anyámra szólt valamit, egyetlen nyaklevessel intézett el örökre. Azt hallottam, hogy apám ütlegétől vagy egy hónapig betegeskedett s aztán az az agyrázkódás okozta halálát.

Egész gimnazista korom alatt két tettlegességemről tudok az első elmesélt eseten kívül. Egyiknél egy Hotye nevű, nálam jóval idősebb és az osztályban legügyesebb fiút vágtam szájon egy döglött verébbel rossz tréfából. Alaposan visszaadta. Ahogy gyanutlan álltam meg utána egy fánál, hozzám ugrott és képen törült. Zsebreraktam a viszonzást, annak érzésével, hogy kvittek vagyunk.

A másik esetnél egy nálam gyöngébb fiút ütöttem nyakon, egy Harkó nevűt. Mert valamiben ellenkedett velem. Ezért sokáig röstelltem magam. Hozzájárult az is, hogy meglátta ezt az osztály jelese, Dredeán Valér és rámszólt: - Tersánszky, nem röstelled magad? Te ütsz meg gyöngébbet?

Igaz, hogy valamivel később ez a Dredeán vadult meg valahogy és mindenkivel éreztette erejét. Nálam erősebb és idősebb fiú volt és szintén megpróbált visszaélni hatalmával. Míg egyszer aztán gondolom egy vadgesztenyével jogerősen fejenkoppintottam és elszántan vártam a leszámolást. De meggondolta a dolgot.

Másként kevesebb derék jellemű és nagyszívű fiút ismertem még ennél a Dredeánnál. Kezdettől, még az elemitől fogva mindig az osztály első kitünője volt. De amellett nem stréber és a legjobb cimbora. Tulajdonképpen az ő személye játszott bele később éppen egy vad férfiviadal által úgy az életembe, hogy most itt irodalommal foglalkozom.

De fejezzem be most ezt a heroikus fejezetet. A magam védelmét kisdiák koromban már kevésbé kellett afféle véresszájú hencegéssel ellátnom. Mert tényleg egyre több tisztességes respektusom támadt a testi erőben. Nagyon téved, aki ezt nem tartja jelentős tényezőnek. Ugyancsak kihatott erkölcsiekre és szellemiekre is.

A normában kicsit gúnyos mellékzengzettel Hőstersánszkynak neveztek. (Na volt még egy csomó más vulgóm is. Ilyenek: Szőrös Tucigáncki, Szappanyos Gubedi és Principális, egy student-sapkám miatt, amit nagyobb bosszúságomra, mint sógorom ajándékát, hordanom kellett.) A gimnázium alsó osztályaiban Csontos Szigfrid volt szívós bütyközetem megemberedése révén a nevem.

Mondtam már, hogy az osztálytársaim kilencvenkilenc százalékánál fiatalabb voltam. Az osztály egyharmadánál pedig évekkel fiatalabb. Ez tíz év körül óriási különbség. De jól és rendesen fejlődtem és a tornában, játékban mindig az elsők közt voltam. Ez meglehetős tekintélynek számított.

Akkoriban kezdett a középiskolai oktatás komolyan súlyt helyezni a test művelésére. Megújították a tornaterem szertárát, tornabotokat, labdát és füleslabdát szereztek be és az előtornászok rendszerét hozták be.

Úgy tetszik azonban, az első osztályban még némileg elkallódtam a tornában is a középszerűségben. Csak a második, vagy harmadik osztálytól kezdve lettem csapatvezér, vagy előtornász.

Ebben aztán mindvégig az elsők közt maradtam.

*

Idevágnak még egyéb, ügyességre alapozott játékfélék is, amikben szintén a mesterek közt jöttem számba.

A gimnázium-udvar tőszomszédja volt a katolikus templomtér, vagy cinterem, szépséges, százados platánjaival és szilfáival. Ezeknek a fáknak a töve mindig nyüzsgött a kisebb-nagyobb diákok és vasárnap délutánonként inasok és más suhancok szerencsejátékokba csoportosuló tömegétől.

Itt már komoly krajcárba ment a játék. Főjáték az úgynevezett patkózás volt. Ez abban állt, hogy egy lapos kavics köré kellett hajgálni a krajcárt és akié legközelebb volt, az ütött először a feltornyozott krajcárokra és ahány megfordult, annyi az övé volt. De meg lehetett toldani a tornyot és sokszor össze lehetett nyerni harminc-negyven krajcárt is egy délután.

Ennek a játéknak a gyerekek közt valóságos háborodottjai voltak. A városban már a krajcárállomány nagy része össze-vissza püfölt kis mosdótállá vált. A rendőrség is beleavatkozott a mulatságba, ép olyan eredménnyel, mint a gátnál.

Ezen a játékon aránylag sok pénzt nyertem és veszteni nem igen vesztettem. Ott tartottunk már nehányan mesterek, hogy nehezen akadtunk kizsákmányolható áldozatokra.

Más, szerencsétől függő játékokat persze nem igen kedveltem. De egy rázóka nevű krajcárjátékon emlékszem szintén nehány tekintélyes érvágásra. Egy Herskovits nevű szegény zsidó kocsmáros fia volt egyik jó fejőkecském. Ezt Szuszinak nevezték, mert a Jókai peregrinusának mintájára a sum igét sus-szal ragozta tovább.

Szenvedélyében annyira ment, hogy a könyvesboltból hitelbe vásárolt az apja kontójára könyveket és képeslapokat és ezeket féláron adta el. Ez különben általános pénzmag-szerzési mód volt. Főleg egy helyi nagykereskedő fia, Almer Károly vezetett benne, akinek Názó volt a vulgója az Ovidiuszéval vetekedő orra miatt.

A harangozáson kívül a Szent István harangtornya szintén nagy játékherbergnek szerepelt. Itt azonban inkább a kártya járta. A harangozó mindig tartott falusi kosztos fiúkat és ezek protekciója nyitotta meg számunkra a toronyajtót. A kártyázásnál közénk ült a tűzoltóság toronybeli őre és maga a harangozó is. Egy huncut tekintetű, keszeg vén ember volt. Grostyornak hívták gúnynevén, ami oláhul tejfölt jelent. Mert talán ő is megcsinálta azt a viccet az oláh asszonyokkal a hetipiacon, hogy a bele-kivájt zsömléjébe mérette a tejfölt és azután visszaöntötte, hogy savanyú.

A kártyán itt a toronyban úgy tetszik kevesebb eredménnyel kísértettem a szerencsét. Nem lehetetlen, hogy nem is mindig tisztán folyt a játék. A pártnerek néha a pálinkás butikok toprongyos tekergői is voltak, akiktől még a Zazar gátjánál vetkőztem le az irtózatot. De bár később is puszipajtásaim közé számíthattam hivatásos hamisjátékosokat, én magam soha nem csaltam a kártyán. Így nagyon hátrányban voltam.

Zsenge ifjúkoromnak effajta élményeit már kimerítettem a Két zöld ász című regényemben. Biztos, hogy ahol az ügyesség jött számba, ott minden játékban az elsők közt voltam. De afféle potyában való mulatság, mint a késezés, békázás, golyózás, nem nagyon hevített, tehát nem erőltettem a versengést bennök.

*

A tornán és játékon kívül még az ének volt, amiben aztán versenytárs nélkül brilliroztam sokáig az egész gimnáziumban.

A története furcsa. De előbb talán nem lesz túl unalmas visszatérnem gyökereiért a szülőotthonomba.

A művészettel költött minden érzés, ha hatalmába vett, akkor ez afféle elemi bódultság volt. Olyan, hogy valósággal a kínt, a kibírhatatlanság érzését horzsolta bennem. Ennek másik végletéül aztán, ami nem kapott meg, azzal szemben az átlagos léleknél is bambábbúl és érzéktelenebbűl álltam.

A klasszikus zene mélyeihez nem igen fértem gyermekségem alatt. Anyámnak édes, női althangja volt és gitározott néha. De erről alig vannak emlékeim. Apám, egyszer, érthetetlen durvaságból odavágta anyám gitárját s attól fogva nyomorékon lógott, hányódott a háznál. Nővéreim közül Máli cimbalmozni tanult. Kállay, a káplán volt oktatója, kottából és aztán egy Bertók nevű cigány naturálista. De a cimbalom nemsokára az apácaklastromba került nővéremmel, utcai szobánkból. És aztán legfölebb a patakon túl és a környéken lakó cigányzenészek muzsikája fért hozzám. De mindennél nem emlékszem valami mélyebb hatásra.

Ellenben azt tudom, hogy egyszer, vagy bizonyára máskor is, az kapott meg elemi erővel, mikor két nővéremet és anyámat kórusban hallottam énekelni. A sírás fojtogatott a gyönyörűségtől és reszkettem, hogy abbahagyták. De mintha attól tartottam volna, hogy akkor a mondvacsináltsággal szétfoszlik a varázs, nem mertem megkérni soha nővéreimet, hogy énekeljenek még együtt.

Elvonultam apám irodájába és ott igyekeztem visszaidézgetni gyönyörűségem emlékét. Egy képet néztem, egy halászleányt, egy rézkarcot, amely alá Heinenak egy verse volt nyomtatva, ami így végződött:

......................................
Szakasztja szívét ketté.

Ebben foglalódott szavakká az a fájón gyönyörűséges érzés nekem, amit az éneken éreztem.

Ezenkívül még egy gyerekkórus indított meg így. Csupán ennek mellékzöngéje nem ilyen szívszaggató, hanem inkább valami titokzatos, szinte exotikus hullámokkal ért. Egy zsidó kántor családja költözött a patakon túl levő házba és a kamránkból hallgatóztam rájuk, mikor gyakoroltak.

A szekundot, vagy altot (most sem vagyok járatos a szakkifejezésekben), egész kicsi fiú koromban megéreztem és mindjárt utánozni próbáltam. Alexi, a harmadik normabeli tanítóm hozta be szintén azt az újítást, hogy két hangra tanított be minket énekelni. Itt semminemű babért nem arattam. Sőt az utolsók közt voltam az énekben. Hanem egészen magamtól, kis hugommal fedeztem fel, hogy mi is tudunk két hangon dalolni. Egy Mária-ének volt az első sikerünk.

Mint liliom oly szép Ő,
Mint rózsa oly kedves,
Mint a nap oly fényes,
Kétket nem ismerő.
Dícsérjük Szűz Máriát,
E drága jó anyát.

Boldogan, izgultan kiszaladtunk a kertbe és a kút körül burjánzó óriás tormalevelek meg a szilvafák hallgatóságának a kimerülésig megujrázva zengtük az éneket. Margitka hugom a prímet, én a szekundot.

A gimnáziumban két énekkar volt. A műéneké és egyházi éneké. Dergáts nevű, mindig egykori tényleges tiszti minőségére büszke tanárom vezette a műéneket és ő tanította a zene alapelemeit az elsőben. Mikor azonban sorozás és énekpróba történt köztünk a műénekkar számára, én kibuktam. Csak a kiselejtezettek közé vett be lelkipásztorom, Lakatos Ottó, az egyházi énekbe. Ezt ő vezette. De mivel nagyon gyönge hallása volt, nem sok sikerre vitte vele.

Akkoriban, mint a torna, az ének és a zene is afféle zülledésben volt a gimnáziumban. A gimnázium zenekarának szerszámai a lomtárban porosodtak, a műének elhanyagolva, egy-két alkalmi szerzeményen kérődzött. Az egyházi ének pedig úgy ment, ki merre húzta, mint a búcsún. Lakatos hitoktatónknak sokszor misét kellett szolgálnia és ilyenkor felügyelet sem volt. A nagyobb diákok felálltak a kórus mellvédjére és össze-vissza, ereszd, ahogy megy! Itt szerepeltem én is vasárnapoként, valahol hátul, nem nagy lelkesültségemre. Fájt kissé, hogy nem vagyok tagja a műénekkarnak és ez lemondatott a zenei becsvágyról. Tudom, hogy irigyeltem egy pajtásomat a másodikból, a szőlőnk szomszéd birtokosának kertésze fiát, aki a Szemölcs, vagy tájszavunkon Szűmőcs névre rántotta elő a tolltartótokot arra, aki megijedt tőle. Ez a Szűmőcs kérkedve zengedezte előttem a műénekkarban tanult nótákat és lesajnált, hogy csak nyomorú kórusi szopránig vittem.

Ám, hogyan, hogyan nem, a műénekkar a második évben kiegészítésre szorult. Ezen a második sorozaton aztán beváltam a műénekbe.

A karban természetszerűleg főszemély az első szoprán. Ez akkor Németh Gyula volt, akiből később operaénekes lett. (Gondolom jelentékeny sikerei voltak a Népoperában. De aztán meggondolta magát és visszatért másik mesterségéhez, a gyógyszerészethez.)

Nem hiszem, hogy nagyon mertem volna kidöfni a mellem szükségből bevált hangommal. Mégis mihamar előreintett tanárom, az első szoprán mögé társaim közül.

Hogy mindjárt kritikát mondjak hangomról, úgy hiszem, egész a fülsértésig éles, mellékzönge nélkül való, de nagyon tiszta és nagyon erős hang. Olyan erős, hogy például, ha gyermekkoromban kieresztettem teljes tüdőből, akkor túlvisítottam nemcsak az énekkart, hanem a hívek ordítását is a templomban, mikor az orgona kieresztett összes pedállal nyomta a zsolozsmást.

Egyébként a hangulat éppen olyan végletes hatásokat váltott ki ebben a dologban is belőlem, mint másban. Kedvben, lázban, transzban, azt hiszem, élvezhető és magával ragadó volt mindig énekem. Míg hogyha ímmel-ámmal, vagy drukkban énekeltem, akkor a középszerűnél is gyatrábban ment. És ez tréningek után is így maradt.

Elég az hozzá, hogy Németh Gyula negyedikes lett és kezdett átvedleni a hangja, hogy már-már alig bírta az é-ket is, akkor a helyére én kerültem.

Érdemes egy pár szót szánnom arra a furcsa ifjúi alakoskodásra, szinte lezüllhetnékre, ami e körül a hangfokozatok körül történt. Mintha valamiféle dacos büszkeséget talált volna abban minden énekes fiú, hogy minél hamarabb minél mélyebb szólamba kerüljön, ahol pedig elkallódott a többség közt. - Én már nem birom! - Ezt mindig valami regényes búval mondta ki a legtöbb fiú. Én magam is, hasonló komorsággal, ilyen kijelentéseket tettem, mikor még vígan vonyítottam a felső f-t is, a hitoktatónak: - Tisztelendúr, megszakadt a hangszálam. Legföllebb ha tenort énekelhetek ezentúl.

Úgy tetszik, főénekességem idejére esik, hogy mint a tornában, a zene terén is bizonyos reformmozgalom indult meg a gimnáziumban. Az egyházi énekkart egy Koller nevű fiatal tanár vette át. Átszervezte az egészet és sikeres kísérleteket tett, hogy orgonakíséret nélkül énekeljünk karban.

Természetesen itt is első szoprán lettem aztán.

A kórusrajárás bizonyos büszkeséget adott. Azonkívül sok előnnyel járt. Nem volt olyan unalmas, mint mise alatt a padokban szorongani odalenn a templomban. Az ének közei alatt elvonulhattunk az orgona háta mögé, sokszor nagyon is szentségtörő szórakozásokra. Kártyáztunk, sőt néha rá is gyujtottunk. Főként pedig bosszantottuk az öreg kántort.

Ez egy kilencven körül járó aggastyán volt. A hangja már csak nyiszergett. Így rivallt ránk néha:

- Ne-e-em, me-e-e-ntek inné-é-ét?

Koller énektanár alatt Németh Gyula többször szólót is énekelt, egészen maga, vagy a kar előtt. Én magam csak egyszer szerepeltem így. Nem sikerült. De ez nem rajtam múlt.

Koller egy kissé felületes, ideges ember volt, kisvárosi fiatal vivőr. Egy mise alatt eszébe ötlött, hogy velem is szólót kellene énekeltetnie. Előbb azt mondta: - No majd betanulsz valamit! - De a másik percben, huszáros módján, már így határozott: - Eh, mit! El tudod te énekelni próba nélkül is ezt az éneket.

Azzal már fogott is és kezembe nyomva a "Szeretlek szép Szűz Mária" című, még gyakorlott énekeseknek is elég nehéz modulációjú éneket, odaállított az orgona kiugrójára.

Bizonyára kissé tremoláztam. De a lámpaláz legyűrésére mindig elég volt az idegerőm. Igyekeztem tehát kivágni most is a rezet.

Legyek egyszer életemben magammal szemben is igazságos. Én azt hiszem, a készületlenséghez képest nagyon is jól ment a szólóm. Emlékszem, hogy még azt is észrevettem közben, hogy beleesek a kezdő énekesek hibájába és nem tartom ki a véghangokat és szüneteket tartok az énekstrófák közt, ami szaggatottá teszi az énekemet. Telhetőleg szabályoztam tehát a lélekzetvételemet.

Persze percek alatt nem lehet megcsinálni azt, amivel énekoktatók éveken át nyaggatták növendékeiket.

Gondolom, ez volt aztán a kifogás énekem ellen, hogy szaggatott volt. Gratulált ugyan maga Koller is. De úgy látszik többet, teljes sikert várt egyszerre énekzsenimtől. És aztán, végletes jelleméhez híven, egyszersmindenkorra lemondott szerepeltetésemről.

Bántana, ha kíméletlen volnék iránta. Mert nem sokkal rá, fiatalon, tüdővészben meghalt és talán a saját maga tanította gyászénekkel búcsúztattuk el. De az igazság igazság marad.

Utánam, vagy közben is, nálam semmivel sem jobb hangú fiúk szerepeltek szólókban a templomban és egyéb ünnepélyeken. Sőt aztán, mint afféle kis Takács Mihály-jelöltek, nyilvános műkedvelő előadásokon is a városban.

(Takács Mihály Nagybánya szülötte volt és a város egyik büszkesége. Látogatásaikor sohasem mulasztotta el, hogy meg ne ragyogtassa hangját a templomban, vagy polgári egyletek vidámabb összejövetelein.)

De Németh Gyulán és egy Márkus nevű oláh fiún kívül, akik tényleg mindketten felülemelkedtek az átlagos képességen, a többi egyívású társam énekesi szerepe nem jutott túl a kisvárosom határán.

Hogy magam nem vittem különösebb diadalmakra, ennek oka kétségkívül nagyon tartózkodó, vagy kishitű jellememben rejlett. Más fiúk a legkisebb képességgel is mindjárt kézzel-lábbal kapaszkodtak előre. Engem mindig elő kellett ráncigálni minden kivételes szerepre. Egyáltalán a dicsőség iránt sohasem volt valami nagy viszketegségem, ha ez nem járt kézzelfogható haszonnal, vagy élvekkel. Örültem, ha békén hagynak nem mindig épületes szórakozásaimat űzni a tömegben.

Épp azért, világért sem szabad úgy hatnia a fönti kudarcom és mellőztetésem elmesélésének, mintha az valami nagy csalódást és lesujtottságot okozott volna gyermeklelkemben. Erről szó sem volt. Éppen hogy egy kis ógás-mógással tudomásul vettem a dolgot. És mondom, csak a tárgyilagosság és történeti igazság kedvéért kell itt állnia.

Egyébként a műénekkarban is ugyanilyen úttörői, nekilendülési évadra esik első szoprán-időm. Dergáts tanár, a műénekkar vezetője is, a szokott alkalmi zengemények mellett, kezdte felújítani az énekkar jobb idejében megmerészelt nehezebb indulókat. Ha jól emlékszem, közülük a Hunyadi-, de kivált a Rákóczi-indulóval tekintélyes és zajos sikerünk volt egy iskolaünnepélyen. Úgyszintén a Kossuth-kesergővel.

A műénekkari órák (mint a torna- és előtornászati órák) kedvenc óráink voltak. Este tartották őket és a homály leple alatt vígabban lehetett hancúrozni, cigarettázni és aztán csatangolni a városban.

(Folyt. köv.)