Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám

RÉTI ISTVÁN: FELJEGYZÉSEK

Aki gyermekkorom idejét velem együtt élte, jóformán senki sem él már. Szüleim és kortársaik, rokonaik és barátaik, akik kicsikoromban a "nagyok" voltak, akik házunkhoz jártak, akiknek az utcán szépen köszönnöm kellett, akikről akkor a felnőttek társaságában a szóbeszéd folyt, mind, mind elköltöztek. Az egész akkori világom a messzi multba merül. Lassanként kihaltak a kortársaim is, akiknek gyermekkoruk ugyanabban a világban telt el, akik egy-egy régi emberre emlékeztek, vagy legalább hallottak beszélni ezek közül egyikről-másikról.

És amikor nagynéha egy régi név, valaki ivadék - ma már szintén élemedett ember - fölbukkan mai életem sodrán, társtalanul állok emlékeimmel, meghatódottságommal, mindenki fiatalabb nálam, s nincs olyan barátom vagy rokonom, aki gyermekkorát az én életem tájékán töltötte, akinek lelkében a régi névre ugyanaz a visszhang felelne, mint az enyémben.

Ebben a nagy magányosságban szükségét érzem, hogy - inkább csak a magam számára - megőrizzek, feljegyezzek egyet-mást, ami a messzeségből emlékezetemben fölvetődik.

Düledező, pusztuló fejfák között bolyongok, amelyekről az idő lemosta már, majdnem egészen, a nevet. Ezeknek a kedves, elhalványult neveknek ma már kívülem nincsen tudójuk. Gyermekkorom elevenül bennem, szüleim s az ő családjuk emléke először, - elporhadt gyökeret ások, amelyből utolsóként hajtott ki az én életem.

*

Az Édesapámat Wieser Alajosnak hívták. Rohoncon, Vas megyében, 1835 júl. 13-án született. Keresztlevelét nemrég találtam meg eltett írások között. Meghalt Nagybányán, 1886 május 5-én. Nevét 1883-ban magyarosította meg hivatali föllebbvalóinak a kívánatára.

Az Édesanyám, családi nevén Makray Ilka, Nagybányán született 1842 február 5-én és meghalt ugyanott 1918 február 6-án.

Az Apám családja német eredetű volt. Úgy hallottam otthon emlegetni, hogy mintegy 150-200 évvel ezelőtt vándoroltak be az őseim Észak-Németországból Dunántúlra, ahol mint mérnökemberek a Batthyány hercegek szolgálatában álltak.

Sem az Apám, sem az Anyám családjában nem volt kifejlődve a család kultusza. Az elődökről ritkán esett szó, s gyermekkori hiányos hallomásból való mindaz, amit róluk halványan tudok.

Egy kis elfeketedett olajfestmény van birtokomban, a hátlapján sárguló írás: Andreas Wieser Anno 1790. Fürtöshajú, gömbölyded arcú, fiatal férfi, félalakban, előtte asztal, rajztábla s mérnöki eszközök. Legrégibb ősöm ez, akiről névszerinti tudomásom van, de nem tudom, az Édesapám nagyatyja vagy szépapja-e? Az előbbi valószinűbb.

A nagyatyám keresztneve szintén Alajos volt, amint az Apám nemrégen megtalált keresztleveléből tudom. Enélkül nem volna már, kitől kérdezni meg. Bretzenheim herceg birtokának - Abaujban és Zemplénben, úgy tudom, a mai Windischgrätz-féle birtok - jószágigazgatója s főerdőmestere volt. Csupán egy régi, elhalványult, egészalakos fénykép és az Anyám beszélgetései alapján ismertem úgy-ahogy, személyesen soha, mert jóval születésem előtt meghalt. Igen magas, hajlott termetű, ősz öregurat rajzolt ködveszően a daguerrotyp, csöndes, finom és fáradt, intelligens, jó embert az Anyám elbeszélése. Nem erélyes természet, ellentétben feleségével, Török Philippával, ugyancsak energikus, hangos, harcias nagyanyámmal, aki férje halála után hamar elpörösködte szép tállyai szőlejüket, földjüket, amelyet nagyapám nyugalomba vonulása alkalmával kapott hercegétől. Nagyanyámat sem ismertem személyesen.

Gyermekkoromban még sok-sok könyv, nagy ládákban, sok rajz, reprodukció s vízfestmény jelezte apai elődeim kultúráját, nemzedékekre visszamutatólag. Tussal, tollal készített, csodálatos kaligrafikus tökéletességű ornamentális rajzművek, többnyire gótikus, német címlaprajzok kottákhoz, könyvekhez, szintén kézzel rajzolt térképekhez, valószinűleg nagyapáim kezük munkája, voltak e holmi közt; aztán sok szép rézmetszetű térkép, kézzelrajzolt birtok- és erdőtérképek, kisebb ház-, vadászlak- és diadalkaputervek, mérnöki pontosságú aquarel tájképek, erdővel, patakkal, kastéllyal, - itt-ott kicsiny emberekkel. Fa- és rézmetszetek, acélmetszetek, kőrajzok, külön lapok egész halommal. Kézirajzok is. Ez utóbbiak közt egy-egy karikatúra, de nagyrészt másolatok metszetek után, éles, tisztavonalú, pontos ceruzarajzok, gyakorlott és tehetséges kéz munkái, valószinűleg az Apáméi, fiatalkorából. A Nádasdy-féle Mausoleum Regni Hungariae-nek - amely szintén megvolt könyveink közt, kutyabőrkötésben - a rézmetszetei után készültek ezek, régi magyar vezérek, királyok alakjai, minden egyes lap alatt a latin szöveg szép és pontos betűmásolással. Nagy tisztelettel szemléltem ezeket, mint az Apám rajzolókészségének és fölényének kétségtelen jeleit. Versenyre kelni vele e téren sohasem kiséreltem meg későbben sem. Névaláírás sem ezeken, sem a többi rajzokon nem igen volt, inkább csak a kézi térképeken, vízfestményeken elvétve, néha.

Persze akadt a többi közt sok régi iskolakönyv is, az 1848 előtti időből, magyar-, latin- és németnyelvűek, rengeteg sok dib-dáb munka, lom, - de egybevéve nagy könyv- és képszeretet bizonyítékai.

Aztán voltak még e ládákban finom mérnöki műszerek, sextant, mikroszkóp (hozzávaló praeparátumokkal), cirkalmak, vonalzók, sárgaréz fokmérők, különleges, intarziás háromszögek nagy számban. Egy pár régi fegyver egészítette ki az elraktározott kis múzeumot - az Édesanyám szerint lomtárt - s legjobban tetszettek nekem kicsikoromban az aranyozott réz- és bőrtokos tőrök, kardnagyságú, egyenes, hosszú vadászkések, aranyos réz vagy vertezüst oroszlánfejes markolattal, finom acélpengéiken cifra gótbetűs, német jelmondatokkal.

A könyvek legnagyobb része német- és latinnyelvű volt, műszaki, matematikai, természetrajzi és történelmi munkák, régi vászon-, papir- vagy kutyabőrkötésben, vagy fűzve, többnyire 1850-1870 közti időkből. De akadtak régebbiek is. Éveken át órákat, napokat töltöttem a padláson rekkenő melegekben, máskor csontig fázva, e könyvesládákban turkálva, olvasgatva, képeket nézegetve, ki- és visszarakosgatva a holmikat (hogy ki ne kapjak érte, ha széthányom) s ami különösebben megtetszett, azt levittem magammal a lakásba. Állandóan lent állott és százszor végignézve is egyformán érdekelt egy nagy, egészívalakú, háromköteles német természetrajz, temérdek illusztrációval, jó fametszetekkel. Emellett a bekötött német képeslapok nagy köteteit forgattam újra meg újra nagy gyönyörűséggel, a Leipziger Illustrierte Zeitung meg az Über Land und Meer és a Gartenlaube régi évfolyamait. Ez utóbbi kettő, úgy emlékszem, akkor sokkal magasabb szinvonalon állott, mint ahova későbben lecsúszott, valamennyit szép fametszetű illusztrációk díszítették, a legjobbak, amiket akkor a nemben produkálni tudtak, a többi közt Dorée, Menzel, Dietz rajzai, képei.

Ezeken kívül még volt több évfolyam bekötött Vasárnapi Ujság a hatvanas-hetvenes évekből, több kötet Üstökös, amelyet akkor Jókai szerkesztett, Jankó János legjobb idejebeli rajzaival, s régi divatlapok és illusztrált irodalmi mellékletük, mind bekötve. Nagyon mulattattak a régi Fliegende Blätter-ek s a német vadászkarikatúrás könyvek, kitünő rajzokkal. Oberländer fiatalkori rajzaival. Egy-két angol illusztrált munka is volt ott, szép állatrajz-litografiákkal. De a legnagyobb szenzációt jelentette számomra, mikor fölfedeztem egy nagyalakú rézmetszetű illusztrációs munkát, amelyben Johan Daniel Preissler nürnbergi "Kunstmahler-Academie Director" adja elő képekben és írásban az emberi fej, az emberi test és a drapériák rajzolásának a tudományát. (Ez a szép és kedvesen naiv szövegű mű 1765-ben jelent meg Nürnbergben. Ma is az enyém.)

A magyar könyvek nagyrészt már az Édesapám szerzeményei voltak, a többi a régebbi nemzedékek életében halmozódott föl lassanként s általában a könyvek s képek becsüléséről tanuskodott. De hogy rendezetlenül s elpakkolva állottak, kevés darab kivételével, az a szűkös anyagi viszonyok miatt állandósult "ideiglenes állapot"-ban leli magyarázatát. Ugyanez okból történt, hogy Apám halála után Anyám, egy pár darabot megtartva, amit én kívántam, az egészet, leltározva, antikváriusnak egyben eladta.

*

Édesapám Rohoncon született, de már kiskorában elkerülhetett Dunántúlról, mert iskoláit, - a gimnáziumot egész bizonyosan - Kassán járta. Az erdészeti főiskolát Ausztriában végezte. A hatvanas évek elején került Nagybányára az állami Főerdőhivatalba. Az Anyámat 1863-ban vette el.

Tökéletesen, sőt szépen beszélt és írt magyarul; saját állítása szerint németül is ép olyan jól tudott, otthon nagyobbára német szót hallott gyermekkorában. Nagyapám egészen jól beszélt ugyan magyarul - s Anyám szerint - kiejtésén sem látszott meg a német eredet, nagyanyám azonban, amint szintén Édesanyámtól hallottam, rosszul, csunyán beszélte a magyar nyelvet, azzal a felvidéki német-tót kiejtéssel, amelynek beszélői aztán rendszerint egy nyelven sem tudnak becsületesen.

Az apám szikár, szélesvállú, magas ember volt, pirosarcú, kékszemű, fölötte intelligens megjelenésű. Haja ritkás, vasderes, féloldalt elválasztva s halántékán, mint ahogy ezt az ötvenes-hatvanas években viselték, ú. n. "zekszerli"-ben, előre fésülve. Egészben parancsoló fellépésű, katonás külsejű, ámbár katona sohasem volt. Engem a német képesujságjainkban ábrázolt tábornokokra, főhercegekre emlékeztetett hosszúkás, borotvált, szabályos arcával, vékony, pödrött bajuszával, fürkésző, határozott, szigorú tekintetével.

Tanult, eszes, mindenfajta tudomány, de főleg a természettudományok iránt érdeklődő ember, aki kedveli a szabatos kifejezéseket s ebbeli hajlamában sokszor, németesen szőrszálhasogatóvá válik és szeret vitatkozni. Indulatos, önérzetes, élhetetlen. Hivatalnoknak nem alkalmas. Ezen a pályán akkor is inkább a szervilizmust, mint a jó munkát kívánták meg a haladáshoz. Pedig kartársai, barátai még jóval halála után is, mint rendkívül eszes, kitünő szakembert emlegették előttem. Semmi sem állott tőle távolabb, mint a törtetés, sőt: a személyi ambíció, a külső érvényesülésre irányuló jogos akarat kevesebb volt benne, mint a polgári boldoguláshoz szükséges lett volna. Az Édesanyám mindig keserűen mesélte, hogy magánmunkáit (erdőmérnöki munkákat, felméréseket, üzemterveket, szakvéleményeket stb.) többnyire ingyen végezte városnak, uradalmaknak, pusztán gavallérságból, pénzt kérni vagy elfogadni restelve. Ezt tudták róla s ki is használták. Tökéletes hivatalnoki szegénységben halt meg, mint a nagybányai főerdőhivatal vezető főerdésze (így nevezték ezt a funkciót s állást akkor) 51 éves korában, mellhártyagyulladásból kifejlődött tödővizenyőben.

Szeretett rajzolni, festeni, családjában tradíció volt ez. Természetesen dilettáns volt. Technikai tudnivalókat azonban sokat tanult Mezei Józseftől, a később megvakult s már előbb színvaksággal küzdő művésztől, akit Nagybányára rokoni kötelék fűzött s aki a hetvenes évek elején a plébániatemplom oltárképeit festette. Édesapám mesélte nekem, hogy mikor Mezei a főoltár Szt. Háromság képén dolgozott, már színvak volt s különösen hosszabb munka után, fáradtan, a palettáján nem ismerte föl a tubusból kinyomott színeket, hanem jelenlevő környezetétől kérdezte meg, hogy melyik a piros, melyik a zöld. Mezei Markó-epigon volt s Bécsben is járt, - ilyen stílusú tájképei közül az Apám néhányat lemásolt, azután meg olajnyomatokat is, s ezek voltak, szobánk falain, az első olajfestmények, amiket gyermekkoromban láttam s megbámultam. Egy-két Madonna-kép is függött szobánk falán, olajfestmények pléhlemezen, amiket Apám festett: emlékezetem szerint az egyik egy Cranach-Madonna valamely rossz reprodukció után való másolata.

De ismerősei, kortársai körében nem ez volt az ő művészi jelentősége, híressége, hanem karikatúrái, amiket régebben nagyszámmal rajzolt, néha vízfestékkel is színezett s amelyek együtt kedves, humoros krónikája lehettek korának s környezetének, vidám rajzsorozatok kortársairól s a velük megesett, illetve rájuk fogott történetekről. Itt-ott erősebb szatírikus él sem hiányzott belőlük, amint mások elbeszélése után megállapítani lehet. Én ugyanis, sajnos, jóformán semmit sem láttam e rajzokból. Elkérték, elhordták az ismerősök, az érdekeltek, messzeföldön sokáig mutogatták, emlegették, nevettek rajtuk, míg aztán kézen-közön elkallódtak. Magam csak mesélni hallottam ezekről, öreguraktól még évtizedek mulva is és felvidult emlékezéssel dicsérni. Ezeknek a kedves öreguraknak a szemében az Apám emléke mint kiváló művészé élt, akit ők jól ismertek s aki mellett ő előttük jómagam, mikor már kiállító s relatíve ismert festő lettem is, csak szerény epigonszámba mehettem.

Ezek a - későbbi - öregurak voltak az Apám barátai, mindennapos környezete. Vacsora előtt nap-nap mellett együtt poharazgattak, vitatkoztak, politizáltak, beszélgettek hivataluk dolgairól, gravameneikről. Ritkán kártyaparti is alakult, préferance vagy tarokk, bár az Apám nem volt kártyakedvelő; csak a társaság kedvéért, néha és kicsinyben játszott. De minden idejét a hivatalon kívül betöltötte ez a szokássá, szükséggé vált, egy nap mint más, egyforma élet, kielégítette kedélyét, elaltatta becsvágyát, elzsibbasztotta képességeit, egy szintre hozta társaival. A magyar vidéki élet elégiája ez. "A dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed..." - ha valaki nem tudja magát kiragadni, távoltartani ettől az élettől. Ez azonban a dolgokról való világos tudatot s erős akaratot kíván, ami az Apámból, úgy látszik, hiányzott.

Ez a vizes bort iddogáló mindennapos társaság, bármily kedélyes, kedves emberekből állott légyen is, elernyesztette erényeit, kifejlesztette gyöngéit, aláásta egészségét, nemcsak neki, hanem a társaság többi tagjának is és valamennyiük egész hivatalon kívüli szellemi tevékenysége a fehér asztal mellé terelődött, ott játszódott le. Az Apám itt műveltségével, temperamentumával, szellemességével, éles dialektikájával a vezéregyéniségek közé tartozott.

Az Anyám világosan látta ennek az életmódnak, szellemi tespedésnek a károsságát, noha inkább praktikus, kenyérkereseti szempontból fogta fel, és éles harcokat vívott emiatt az Apámmal. De, sajnos, eredménytelenül. A harag, az ostorozás, a szemrehányás nem azok az eszközök, amelyekkel ilyen esetekben segíteni lehet.

*

Esténként vacsora után én voltam az Apám rendes társasága. Asztalbontás után pipázgatva, maradék borát iddogálva, a fehér abrosz mellett a petróleumlámpa baráti fényében eldiskurált velem, amint egy kisfiú és egy felnőtt szokta ezt. Felelt ezernyi kérdésemre, oktatott, rajzolt nekem s én is ott rajzoltam s mindjárt meg is mutogattam, magyaráztam neki a rajzokat. Nagy papiros-pusztító voltam különben, egyik árkust a másik után töltöttem tele "műveimmel". Nézegettük a képeskönyveket, a bekötött képesujságok évfolyamait s megmagyarázta nekem a képek alatti német szöveget. Néha tíz óra is elmúlt, mire az Anyámnak sikerült ágyba tessékelni engemet. Ezekből az esti és máskori ilyen beszélgetésekből egy rendkívül művelt, felvilágosodott, úri gondolkodású ember emléke rekonstruálódik bennem az Édesapámról, aki nézetek és látókör tekintetében minden emlékezésem szerint magasan fölötte állt kisvárosi környezetének, kortársainak. A gyermek és felnőtt közötti ilyen barátkozás adja, azt hiszem, minden lélek legmélyén, mint feledésbe ment ősrétege az erkölcsi nézeteknek és a világról való elemi ismereteknek, azt az alapot, amelyen későbbi világszemlélete és egész szellemi élete kicövekelődik és egyéni konstrukciót nyer.

Hibáimért ritkán korholt hosszan, indulatos, rövid rivallással félemlített feltétlen engedelmességre. Ezzel a rövid, hirtelen haraglobbanással senki sem érezte tanácsosnak szembeszállani. Egyszer megütött. Csak egyszer. Igazságtalanul. A szobalány véletlenül összetöltötte a dohánytartóban a pipakotorékot a tiszta dohánnyal. Ez egy dobalakú dohánytartó volt, amelyet én néha kiürítettem, mindig ügyelve, s kivittem játszani, dobolni. Az Apám este hazajött, észrevette, hogy a kotorék s a dohány össze van keverve, odahívott s hirtelen haragjában arculütött. Sohasem tette ezt azelőtt, azután sem. Én kábultan vonultam vissza a negyedik szobába s a sötétben a dívánon csendesen sírtam, mélyen elkeseredve. Az Anyám s a nővérem nem voltak otthon. A cseléd megsajnált, bement s megmondta az Apámnak önszántából, hogy ő a hibás, véletlenül tette. Az Apám azonnal kijött hozzám, ellágyult hangon szólított, megsímogatott, kézenfogva kivezetett s beismerte, hogy ok nélkül büntetett, tévedett és hogy sajnálja. A pofont, azt hiszem, talán régen elfelejtettem volna már, ha ez a végjelenet nem véste volna mélyen a szívembe.

Nagyon szerettem az erdei sétákat, amikre Apám magával vitt, a Fokhagymásra, a Szent János völgybe, föl az erdőkbe, a hegyek közé. Aztán kocsin - régebben saját kocsinkon - kimentünk Fernezelyre, Feketepatakra, Blidárra vagy Borpatak felé, ahol mindenütt hivatalos dolgait végezte. Ezek egynapos kirándulások voltak. Ha ma járom e szép völgyeket, egész gyermekszemléletem újraelevenedik. Apró életek nagy világa, mindenfajta állat iránt való benső érdeklődés. Végigheveredve a domboldali tisztáson, a fűszálak egyszerre erdővé magasulnak s a hangyák és katicabogarak perspektívájából látom a rét virágait. Akkor, régen, közéjük gázolva láttam mindent ilyen nagynak, szépnek, érdekesnek. Fénylő nagy füvek, amik elvágják a símogató kezet, erőszakoskodó méhek alatt hajlongó virágok, a napfényben kóborló pillangók, örök csodái minden gyermekszemlélődésnek. Gyönyörűségemet fokozta, hogy az Apám lepkehálót, szép zöldet, készíttetett nekem s megtanított rendesen lepkészni és lepkegyüjteményt csináltunk együtt. Ő ismerte a bogarakat és pillangókat s szokásaikat, sok efajta könyve is volt, néha azokból kerestük ki, a képek nyomán, zsákmányunk faját, nevét. Ha találkozom velük, meghitt ismerőseim ezek a pillangók ma is mind, villogó tarka szárnyukon régelmúlt napsütések cikáznak vissza, de nevüket már elfeledtem és nyugodtan szállhatnak útjukon, tudásvágyamnak, játékos kedvemnek áldozatául nem esnek többé.

Az állatokat általában én is szerettem, mint minden gyerek. De én nem a mesékből ismertem a nyulat, az őzet, a farkast meg a medvét, hanem az erdész eleven szemléletén át. A mesénél jobban érdekelt a valóság, hogyan hajt a kopó, a vizsla, ismerős kutyák? A nyulat hogyan fogja az agár? Milyen erős és nagy a farkas, a medve meg a vaddisznó, amelyeknek bőreik ott hevertek kikészítve ágyunk előtt. Általában az volt a fontos előttem, melyik a gyorsabb, a nagyobb, az erősebb? A ragadozók érdekeltek, ezek között a róka legkevésbbé, mert kicsi, gyönge és ravasz. Ennél már jobb szerettem az erős, bátor kutyát. - Ehhez hasonlóan a hegyek is magasságuk mértékében bírták rokonszenvemet s érdeklődésemet. Az udvarunkba látszott a Kereszthegy, az első sorban a legmagasabb csúcs, karcsú, nyulánk, emelt homlokú királynő fején, mint korona, messzelátszóan, két pár nagy fa közt, a hatalmas kereszt. Mint Magyarország címerén a Tátra csúcsa. Ma már nem látható, elkorhadt a kereszt, benőtte a bozót. Mellette húzódott meg, messze kéklően, jóval alacsonyabban, a Rozsály, mint valamely óriás pihenő állatnak a háta. Ezen tanultam meg a távlat principiumát: kisebbnek csak látszik, mert messze van. A való arányt le is rajzolta nekem az Apám. Egész lehangolt, mikor megtudtam, hogy a Rozsályt is lefőzi a Guttin, az még nagyobb. No és a Mount-Ewerest, a világ legnagyobb hegye, amit szintén Apámból faggattam ki: úgy tűnt föl képzeletemben, mint valami távoli legendás hős, akit senki se múlt felül! A hegyek nagyságát teljesítménynek éreztem és bámultam, ép úgy, mint az emberi nagyságot és erőt.

Egyszer, de már tizenkét-tizenhárom éves koromban, őzvadászatra vitt el az Apám. Mellette állottam a lesen, vigyázva, hang- és mozdulatlanul. Hallgattuk a kopók közeledő, távolodó csaholását, - aztán csönd lett. Nem jött reánk a vad. Valahol messze lövés dörrent, aztán még egy, ütődve bérctől bérchez és vége lett a hajtásnak. Egy őz esett, egy meg elmenekült. Lent a blidári erdészlak előtt várt reánk a társaság. Ott feküdt az áldozat, homályos szemével, belső részeit vérszomjas ellenségei, lángnyelvű kopók, az erdővéd pórázán, habzsolták egy teknőből. A hajtók pálinkát, kenyeret kaptak, az urak snapszot, mindenki vidám volt és elégedett. Az eső kezdett cseperegni, bementünk a házba. - Ezt a vadászatvégi jelenetet később le is rajzoltam minden részletével. A kopókkal voltam a rajzon leginkább megelégedve.

Különösen nagy élmény volt számomra az 1885-iki országos kiállítás Pesten, ahova az Apámmal fölutaztam. Minden, amit e nyolc nap alatt lelkem átélt, magábaszívott, álomszerű boldogság emlékeként kísért sokáig, serdülő fiatalságom hosszú évein át. Először mozdultam ki Nagybányáról, ekkor ültem először vasúton; ekkor láttam először nagyvárost, eleven kultúrát, amit valóságban élek, látok, s nem könyvekből, mások szavából tudok. S főleg: ekkor láttam valódi képeket, élő művészetet először. Órákat, napokat bolyongtam a kiállítás képzőművészeti pavillonában a az Andrássy-úti Műcsarnok termeiben, igen sokszor egészen egyedül, mert a hozzámtartozók ott hagytak, egyebet nézni mentek. Őszinte áhítattal bámultam a nyolcvanas élekbeli genre- és tájképeket s jól megjegyeztem alkotóik nekem addig ismeretlen neveit. Munkácsyt, Zichyt, Benczurt ismertem hírből s kellő tisztelettel néztem a Falu hősét, a Golgotát, Zichy vöröshajú Szirénjét, Hulló csillagok-ját, Benczurnak egy óriási arcképcsoportját, - de nem mondhatom, hogy Tölgyessy, Spányi tájképei, vagy Feszty Bányaszerencsétlensége stb. kevésbbé tetszettek volna. Minden "gyönyörű" volt. Emlékszem Tisza Kálmán arcképére, Vastagh és Horovitz arcképeire, Sapieha hercegnőre, a szobrok közül Kiss György Kakastolvaj-ára; különösen tetszett azonban, mert mindent megérteni véltem rajta: Zrínyi kirohanása Székelytől. És mindezeknél még jobban szívemhez szólott Valentiny képe, a Haldokló cigány. A tárgy s a kifejezés könnyen felfoghatósága lehetett az oka, de ez a kép nagyon meghatott. Az Édesapám - s ezt máig sem tudom megmagyarázni magamnak - többször, sokáig állt az akkor teljesen ismeretlen nevű Hollósy Kukorica hántás-a előtt és dicsérte, hogy "ez kitünően van festve". Nem értettem persze és nekem továbbra is Valentiny tetszett, meg Spitzer Manó képe: A mama megengedte a táncot.

Egy évvel később az Apám már nem volt az élők sorában s ezután harminckét éven át az Édesanyámmal maradtam egyedül, életünk összefonódva fogyott, míg az ő fonala el nem szakadt.

*

Az Édesanyám más származás, más lelkület. Erdélyi eredetű, kisnemes, városi polgárcsaládból született. Egyik Makray-ős valamely csata után Bocskaytól kapta a nemességet Szoboszlónál.

Egy pár följegyzés Anyám nagyszüleitől, egy pár adat az Édesanyámtól magától minden, amit idejegyezhetek. Egy szép, régi, kapcsos "Szent Biblia", Károli Gáspár-féle, hátsó lapján őrzi, régies írással, elfakult tintával a följegyzéseket a születésekről és elhalálozásokról. A többi közt... "Anno 1794...án adott az Isten egy fiat, kinek neve Mihály." Ez volt a nagyapám, Makray Sámuelnek és hitvesének, Lábas Erzsébetnek a fia. A bibliát Lábas Mihály és Sinka Erzsébet vásárolták egybekelésük alkalmával, 1770-ben, - a nagyapám nagyszülei.

A nagyapám fiatal korában mészáros, később csupán gazdálkodással foglalkozó, szőlő-, major- és "postfundus"-tulajdonos, mint a jobbfajta iparos őspolgárság tagjai Nagybányán valamennyien. Helyi mértékkel jómódú, sőt vagyonos ember. A "Nagypiac" - későbben "Főtér" - kevés emeletes háza közül egyik legrégibb az övé, ott lakik, oda házasodik másodszor is, összekelvén Pánkóczky Franciskával, erdélyi születésű nagyanyámmal, akitől hét gyermeke születik, közöttük ötödiknek az Anyám.

A nagyapám nemcsak a város egyik legvagyonosabb, de egyénisége szerint is, egyik legtekintélyesebb polgára. Ez a tekintély kortársai előtt részben bizonyos családi hagyományon is alapulhatott. Már elődei is módos emberek, a család férfitagjai városatyák, presbiterek. Az Anyám hallotta még emlegetni, hogy szépanyja, Sinka Erzsébet, mindig selyemben járt és gőgösnek tartották. Nevükkel ellátott evőeszközük, finom ezüst ötvösmunkába foglalt fanyelű villa és kés, meg az ezüstkanál külön maguknak való, még ma is családunk birtokában van, úgyszintén egynehány szép régi bútor, céhek remeklése.

Én nem ismertem ezt a nagyapámat sem, az Anyám beszélt róla nagyon sokat. Az ő elbeszélése és a megmaradt fényképek után elképzelve külsőleg is méltóságteljes, nagyon magas, testes, magyaros formájú ember volt, nemes arcvonásokkal, leívelő nagy bajusszal, kissé karikás, világosszürke szeme fölött erős szemöldökkel. Nemcsak külsőleg, hanem lelki alkatra is a Deák Ferencek fajtájából való, értelmes, higgadt ítéletű, becsületes. Típusa az okos, komoly beszédű, kevésszavú magyarnak. Az a fajta, amelyről azt szokás mondani, hogy talán sohasem volt fiatal, de sohasem lesz agg öreg, a köztudat elképzelésében csak mint férfi él. Az igazságosság és igazság híve, mérsékelt és megértő. Tanultsága nem áll ugyan magasabb szinvonalon, mint környezetéé, de műveltségre fogékonyabb, otthon és a közéletben egyaránt sok jelét adta ennek. Felvilágosodott. Nemesi levelét családja rábeszélése ellenére sem hirdetteti meg a megyében. "Az ember számít, nem a kutyabőr" - mondogatja jóval a negyvennyolcadiki nagy átalakulás előtt.

Gyermekeit a lehetőséghez képest taníttatja. Egyik fia jogot végez, ügyvéd lesz, a másik a felsőkereskedelmit kitanulva jó kereskedő. Az öt leánygyermeket is nevelteti a kor és a hely viszonyai szerint. Elsősorban a háziasságra nevelik őket, jó gazdasszonyokká s evégből már kora fiatalságuk óta hetenként fölváltva vezetik a háztartást, főznek s a külső gazdaságban segítenek. - Zongora is van a háznál, ami akkor nem annyira mindennapos dolog, mint manapság, s a lányok közül ketten-hárman, hajlamuk szerint, rendesen tanulnak s elég jó muzsikusok lesznek az ötvenes évekbeli magyaros zene stílusában. Az Édesanyámnak a magasabbrendű zene iránt is van fogékonysága, noha erre akkor és ott nem sok ösztönzést kaphatott. Most is meglevő kottái mutatják zenei szimpátiáit. E hangjegyfüzetek között az akkor dívó táncdarabok, quadrilleok, mazurkák, csárdások, magyar ábrándok stb. mellett ott találhatók - az Anyám nevével jegyezve - a kor divatos operáinak zongorakivonatai, részletek Donizetti, Erkel, Gounod, Weber, Mozart, Mayerbeer dalműveiből. Beethovent egy Fidelio-kivonat képviseli, Wagnert Rienzi és Chopint, Schubertet is néhány kottafüzet. Rendszertelen, hiányos, de jószándékú zenei érdeklődés jelei.

A nagyszüleim közül csak az anyai nagyanyámat ismertem személyesen. Halálakor tizenhárom éves voltam már és képét elevenen őrzöm emlékezetemben. Olyan formájú öregasszonyokat ma már nem igen látni, akkor valamennyi hasonlított hozzá és egymáshoz. Fekete csipkefodros főkötőt viselt, álla alatt selyemszalag csokorra kötve. Az utcai kalap is ilyen főkötőszerű, nyáron könnyű, télen melegebb, capuchon-féle. Középütt választott, fülre lesimított hajviselet; mindig fekete ruha, otthon néha sötétbarna, bő ráncos szoknya, majdnem krinolin, többnyire selyem, ugyanilyen kicsi, bő, egyenes szabású kabátka ("rékli"), csipkefodros fehér kézelővel s gallérral ("krézli"-vel), ami stílusos keretet adott a kedves, biedermeieres öreg fejnek. A vállon könnyebb vagy nehezebb, feketében feketevirágos selyemkendő.

A háztartásra, gazdaságra sok gondja nem volt, megszokta hosszú időn át, hogy dolgát elvégzik felnőtt leányai. Szobalány fésüli, öltözteti, később ezt is leányai látják el, míg férjhez menve el nem kerülnek a háztól. Legfőbb lelkiügye, legnagyobb fizikai munkája mindig a templombajárás volt. A nagyapám kálvinista, ő buzgó katolikus, de ebből a családban soha semmi diszharmónia nem keletkezett. Nagyanyám élete végéig mindennap misét hallgatott, halálos betegségét is ezzel szerezte. Téli időben elkésett, sietett s kimelegedve a templomban meghült. Tüdőgyulladást kapott, ami pár nap alatt elvitte, hetvenhatéves korában.

Mi, unokái, szívesen látogattuk nagymamát. Mindig megkínált minket valamivel, amije éppen volt otthon, befőttel vagy friss gyümölccsel, kaláccsal, szőlővel vagy szilvaízes kenyérrel. Otthon vagy olvasott, közben tubákolva is, vagy font, okuláréját homlokára tolva nézett ránk, mellette guzsaly, kezében orsó. Olvasmányaiban nem volt válogatós, "Kártigám kisassszony"-tól kezdve a naptárakig s napilapokig mindent szívesen olvasott. Ez utóbbiakat összegyűjtve tőlünk kapta s akármilyen elkésve is nagyon érdeklődött a napihírek iránt, de még jobban szerette a folytatásos regényeket bennök. Kalendáriumot is olyat vásárolt, amelyik regényt hozott, egyik évből a másikba folytatólag. Egy ilyen kalendáriumban olvastam én is nála a "Don Quichotte"-ot először, népies átírásban, rövidítve. Nagymama éveken keresztül megvette aztán az ilyen naptárakat. Ő maga is mesélt néha "igaz" történeteket, ódon anekdótákat, ugyanegyet többször is. Az emberek családfáját, rokonságát nagy pontossággal ismerte s néha nekünk kis gyerekeknek is hosszasan elmagyarázgatta, hogy valaki miként atyafi valakivel, - míg csak aztán egészen bele nem bonyolódott a magyarázatba.

Volt egy cifra-aranyos zenélő órája a falon, nagyon szerettük, ha felhúzta nekünk. Meg is tette mindig, amikor kértük. Ezüstfinoman, halkan csilingelte el a régi óra egész repertoárját. Előbb két operaáriát, aztán még három régi magyar népdalt, egymásután: "Ne menj kislány a tarlóra", aztán: "Nem vagyok én oka semminek, Édesanyám oka mindennek", majd végül vidám ritmusban: "Három alma meg egy fél - Kérettelek, nem jöttél." Nagymama fejét az ütemre ingatva, öreges, vékony hangon énekelte az óra zenéjéhez a szöveget. Tőle tanultam meg ezeket a dalokat én is.

Az ő vérszerinti rokonságából is találkoztam régesrégen egy-két öreg nénivel, öregkisasszonnyal, akiknek erdélyi beszédjük és erdélyi lelkük volt. Alakok a magyar Atlantisból. - Szerették a szinházat ezek a furcsa öreg rokonok, jobban mondva a régimódi, föllengző, deklamáló szinjátszást s innen mindennapi életükbe, gondolkodásukba és kispolgári, jámbor, hétköznapi lényükbe valami hamis mellékzönge, valami nem természetes került. Erdélyies vonás volt még bennük a nagy reverencia a mágnások iránt. Nagyon szívesen beszéltek ezekről, tárgyalták szokásaikat, dolgaikat. Szinte rokonoknak érezték magukat, ha fölismerték valamelyik grófot valahol, pedig talán soha életükben szót sem váltottak eggyel sem, legföllebb ha valamely atyafiok, sógoruk vagy öccsük volt kasznár vagy tiszt valamelyik "mágnás" birtokán. Szűkös életüknek, anyagi és lelki szegénységüknek az volt fényűzése, ékszere: grófot látni, ismerni a személyes dolgait s megtárgyalni ezeket. Az arisztokratáknak egy versenytársuk volt csupán az öreg hölgyek érdeklődésében: a szinház s tán még inkább a szinészek és szinésznők.

Az Anyám ilyen emberek között nőtt fel s közvetítette nekem egy multba süllyedt magyar világ hangulatait.

Különösen kedves közvetlenséggel tudott - s szeretett is - gyermekszemmel látott s átélt eseményeket elbeszélni, szinte magam élményévé váltak ezek, már csak a többszöri elmondás által is.

A forradalomban még igen kicsi gyermek, de már sok mindenre eszmél. Hallja s nagyon emlékében marad, mikor a város népe osztály- és nemkülömbség nélkül sáncot ásni megy a Katalin-dombhoz, azt hiszem, az oláhok ellen. Mikor pedig Erdélyből Ur-bán hadai fenyegetik a védtelen várost, mindenki Szatmárra menekül. Nagy karavánban vonulnak, felpakkolt szekerekkel, az Anyám, hétéves kislány, egy ilyen szekér tetején ülve utazik, nagyon tetszik néki az egész felfordulás. Oltalmul huszárcsapat kíséri őket s hallja, hogy a menekülők nagyon félnek a huszároktól, mert az a hírük, hogy rabolnak és lopnak. De nem történik semmi baj. Szatmárt ismerősökhöz szállnak meg, de itt már az Anyám érdeklődését egészen az ottan vett új felöltője fogja le, amelyet olyan különösen szépnek talált, hogy meg volt győződve, hogy Szatmárt mindenki csak azt bámulja rajta. Nem akarja levetni, egész nap sétálni akar benne az utcán, legalább a ház előtt.

A nagyapám ezalatt Bányán maradt, az istállóban felnyergelve állt a hátaslova, hogy az utolsó pillanatban, Urbán hadainak megjelenése esetén, meneküljön a város másik végén a családja után. A betörés elmaradt, a család visszatért, az egész menekülési kalandnak csak egy vidám kis epilógusa volt a következő ősszel. Amikor először fűtöttek be, az egyik kéményben tallérok kezdtek potyogni: a nagyapám oda rejtette a meneküléskor, zacskókban felaggatva s később megfeledkezett róla. Most a tűz kipörkölte a vászonzacskókat s így keletkezett, nagy nevetésre, a talléreső.

Később Bemnek a seregeit látta falai közt a város. Bem a Nagypiacon tartott csapatai fölött szemlét, az Anyámék az ablakukból nézték, egyik legény tölténytáskájában sült gesztenyét talált, amint mesélték. Nemsokára ezután az oroszok vonulnak be. Nagy a félelem. Fésüs, a polgármester, küldöttséget vezet a tábornokhoz, kérni, hogy ne adjon engedélyt a fosztogatásra. Nem is raboltak, de azért nyomasztó rettegés ült a városon, amit a kis gyermek is megérzett. - A velünk szomszédos Moldován-ház tágas udvarán lovascsapat táboroz, tizenhárom "granicsár", valószinüleg besszarábok, mert oláhul tudnak, nagyanyám tud velük beszélni ezen a nyelven. Ez arra jó, hogy alaposan összeszidja őket, mikor egyszer a tűzhelyről a fővő nyelvet kilopják a fazékból. A tisztjük bocsánatot is kér s megbünteti a tolvajokat.

Általában emberségesek. Mikor a nagyapám társa a "regále"-bérletben (városi szeszmonopólium), az öreg - illetve akkor még nem öreg - Szirti Károly panaszra megy a generálishoz, hogy a közkatonák vödörrel hordják el a pálinkát fizetés nélkül, - a főtiszt fölhatalmazta őt, hogy az első vedrezni jövőt üsse csak pofon. Szirti a biztatásra - egy kis drukk mellett - adott egy-egy kemény pofont az első két jelentkezőnek, ezek meghökkenve, szó nélkül álltak odább nem is jött több ingyen vedrező.

A hozzánk beszállásolt tisztek igen rendesen, udvariasan viselkedtek a soklányos háznál. Egyszer fölkérték az Anyám idősebb nővérét, Lillát, aki már felnőtt lány akkor, hogy zongorázzon nekik tánchoz, az emeleti, teremszerűen nagy első szobában. Egyetlenegy nő volt közöttük, éjfélig táncoltatták sorjában. A háziak a szomszéd szobából nézték nagy érdeklődéssel, találgatva, amit sohasem tudtak meg, hogy ki lehet a fekete selyemruhás, komoly, csaknem szomorú, szép fiatal nő? Ezt már inkább az akkor zongorázó nagynéném elbeszéléséből tudom, akit nagy zavarba hoztak a végén, mert egy tallért akartak neki adni, amit félelemmel utasította vissza, de azzal próbálták megnyugtatni, hogy "emlékül" adják.

Egyre növekvő öntudattal éli át Anyám az ezután következő szomorú évtizedet, ezt a sok szenvedéssel és talán sok szenvelgéssel, ma már nekünk furcsa, naiv páthosszal teljes időt. Zsandárvilág, üldözés, bújdosás, halkan rebesgetett hírek Petőfiről, aki él, Kossuthról, aki visszajön, a hazáért mindig gyászruhát viselő honleányok - vonulnak föl elbeszéléseiben a Világos utáni időkről, a Bach-korszakról. Mindez, ahogyan egy gyermek hallja, szemléli közvetlen maga körül.

Lassanként nagyleánnyá lesz. Sok apró hangulat- és jellemkép eleveníti meg emlékezéseiben az ötvenes-hatvanas évek kisvárosi, kedves, naiv, de éppen nem kultúrátlan társadalmi életét. Eleinte szünetelnek a bálok, aztán később lassan élénkül az élet, vidámabb lesz a társaság, mulatnak a fiatalemberek, táncolnak a lányok. Sokat olvasnak akkor. Esemény az új könyv, Jósika, Eötvös, Kemény egy-egy új regénye, ép úgy, mint az új vers, vagy dal, amit kézről kézre adnak s lemásolnak maguknak. A könyv, az olvasás nagy érdeklődés és tisztelet tárgya s általában jobban betölti lelküket, mint ma. Az olvasmányok főanyagát a nagybányai "Kaszinó" elég jó és gazdag könyvtára adja. Ez az ország egyik legrégibb ilyen társasköre, Széchenyi országos kezdeményezése nyomán 1834-ben alapult.

A nagyapám házánál nem volt annyi könyv távolról sem, mint az Apáméknál. Gyermekkoromban azonban ezek közül is megvoltak még: Eötvös Karthauzija, az 1838-iki Árvízkönyv, Reguly-album, Kisfaludy Károly vígjátékai és több kötet magyar képesujság bekötve. Egy pár vörösvászon, aranymetszésű kis gyémánt-kiadás, Kazinczy, Kisfaludy Sándor stb. már későbbi, Anyám menyasszonysága idejéből való szerzemény, ép úgy, mint az a vörös díszkötésű magyar antológia, amelyet az Apám vett "Makray Ilka kisasszonynak ajánlva" s amelyből én később legtöbb költőnket megismertem.

A művelődés másik eszköze, az utazás, azonban sokkal ritkább és nagyobb esemény akkor az emberek életében, mint ma. Körülményes, fáradságos, napokig, hetekig tartó, de kalandgazdag, érdekes vállalkozás. Aki Pesten vagy pláne Bécsben járt, évekig, sőt egész életén át mesél róla s híres embernek érzi magát. Az elemi iskolai legelső tanítóm, a galambfehér, jó Szervirth bácsi nevezetes volt arról, hogy fiatalember korában, a negyvenes években, Nagybányáról megjárta Párist.

Édesanyám egész leánykori világlátottsága egy pár heti gleichenbergi és pár heti pesti tartózkodásra szorítkozott. A stájer fürdőhelyre beteg ifjabb nővérét kísérte el; Pesten, maga is beteges, a Fischoff-féle vízgyógyintézet lakója volt. Ez az utóbbi hely érdekesebb és mélyebb kulturális élményeket ajándékozott neki. E szanatóriumban lakott akkor Salamon Ferenc, a már neves történettudós és essayista, akivel az Anyám megismerkedett. Salamont naponta látogatták barátai, a kor legkitünőbb szellemeinek egész gárdája, az Anyám láthatta ott Kemény Zsigmondot, Gyulai Pált s egy sereg tudóst, írót, akiket névről ismert. Salamon szívesen elbeszélgetett a szürkeszemű, értelmes kis vidéki lánnyal, könyveket adott neki olvasni, amelyek felől véleményét aztán megkérdezte. Így történt ez Kemény regényével, a "Zord idők"-kel is, amely akkortájt jelent meg éppen. Anyám véleménye őszinte volt: unalmas, hosszadalmas és különösen bosszantóan az a regény elején, a két erdélyi öregúr beszélgetése egymással. Salamon nevetve helyeselte a szigorú bírálatot, majdnem szóról szóra ő is ugyanezt mondotta Keménynek. Kemény pedig szintén nevetve köszönte meg Salamonnak a kemény kritikát, mert a két öreg együgyű párbeszédét természet után írta meg: az egyik modellje az apja, a másik a nagybátyja volt.

Üdítő volt később otthon visszaidézni ez emlékeket a kis gyógyhelyről, amelyek idővel, amikor még jobban felfogta ezen ismeretségek s beszélgetések becsét, egyre nagyobb értéket nyertek az Anyám előtt a vidék szellemi hétköznapjainak örök szürkeségében.

Általánosságban az akkori nevelés a maihoz képest alig nevezhető nevelésnek. Nevelődés volt az inkább. Mindenki olyanná lett, amilyenné a természete s a házi szokások tették. Tudatosan senki sem irányította a gyermekei testi vagy lelki fejlődését és nem igyekezett senki sem saját maga fizikumán vagy lelkiségén változtatni, javítani. Az emberek természetesen nőttek fel, öregedtek meg, pusztultak el, mint a fák, ha nincs gondozójuk, kertészük. Aki hízásra hajlott, hízott minden gát, védekezés nélkül, míg csak zsírjában meg nem fulladt. Olyan kövér emberek, amilyeneket kiskoromban ismertem, ma már nincsenek talán. Az emberek akkor legföllebb ha köszvény vagy sorvadás elől menekültek a primitív fürdőkre, a nyaralás nem volt divat, a friss, jó levegőről, mint higienikus szükségről, mit se tudtak. Pusztultak, haltak az állat magamegadásával, vagy jobb esetben vallásos megnyugvással a Gondviselés akaratában. A sors felelősség, tiltakozás nélkül osztogatta az egészséget vagy betegséget, hosszú életet vagy kora halált. Senki sem lázadt, a védekező értelem aludt.

A szellemi és erkölcsi embert is kevés védelem támogatta, majdnem semmi sem segítette előre, - de ugyanakkor kevesebb veszedelem is támadta. Ha valaki valamilyen lett, maga érdeme, maga bűne volt, inkább, mint ma. Erkölcsi bacillus kevesebb fért hozzá. Nem volt vasút, nem volt szapora ujság, nem volt könnyű utazás embernek, eszmének, szellemi járványnak. Minden betegség helyhez, családhoz, személyhez kötött volt. A ragály, ha mégis, csak lassan terjedett, miként a jó. A lelki kiemelkedés, a külömbbé levés nagyobb küzdelem árán, nehezebben ment sokkal, különösen nőknek, mint manapság.

Ilyen régimódi, burjános embervegetáció vette körül az Anyám lelkét s e félig parlagon alakult ki, igénytelenül, ritka erős egyénisége, férfias jelleme.

*

Családjában csupán apjától örökölt lelki tulajdonságokat, testvéreitől s nagyanyámtól értelme s természete alapvonásaiban különbözött. Miként nagyapámnak, eszejárása Anyámnak is világos, megfigyelése tiszta, ítélete józan, túlzástól irtózó. Az egyszerűt, az érthetőt becsüli, a szőrszálhasogató, nyakatekert okoskodásokat ki nem állhatja. A haladásnak, a művelődésnek, a kulturált életviszonyoknak sóvárgó vágya él benne még öregkorában is. Mélyen megveti a hazugságot, képmutatást, fondorkodást. Tisztaszívű, egyenes jellemű, szigorú. Zsarnoki rendszeretet s elkeseredett kötelességérzet ostora űzi tevékenységét az összeroskadásig. Halogatni nem tud, pihenni nem bír, akárhogy vágyik is nyugalomra - később - fájó öreg teste. Ez a magagyötrő aktivitás s egész temperamentuma már nem a nagyapám öröksége, aki erősebb idegű, nyugodtabb, bölcsességében passzívabb volt.

Külső viselkedésében az Anyám is nyugodt ugyan, csöndes és szerény, ám belsőleg érzékeny, lázadó természet. Az emberi önzés, haszonlesés felháborítja. A sors igazságtalansága, a változhatatlan, holtig egyformán gyötri, bántja. Büszkesége, függetlenségvágya az adott anyagi körülmények közt véresen szenved, anélkül, hogy mutatná, mondaná. Lemondása, megnyugvása a leláncolt emberé. Azt tartja, hogy ki a megaláztatást nem érzi: az "együgyű". Aki belsőleg megadja magát: "gyáva". A belenyugvás filozófiája meg éppen kihívja haragját: "ez a tehetetlenség, a tunyaság képmutatása."

Kultúrkörülményei következtében csak későn ébred tudatára, hogy cselekedni, sorsán, helyzetén változtatni nőnek is lehet. A korszellem útat nyit az ilyen akarásnak. Hanem amikor erre rájött, akkor már öreg asszony volt, különben is mindig beteges, gyönge, szenvedő testű, férfias életharcra képtelen. De ép ezzel kapcsolatban a férfiak átlagát lenézi: az okosság, az akaraterő, a külömb életre való törekvés elégtelensége miatt.

Pedig nem volt egy csöppet sem fantaszta, vágyai nem voltak szertelenek, hanem mindig közelfekvők, reálisak, az adott életkörülmények közt megvalósíthatók. De hiába. A sorsot szerénysége meg nem hatotta, akaratának álmaiból kevés valósult.

Az egyetlen terület, ahol némi cselekvése, irányításra lehetősége nyílott, az asszonyok közös területe: a család s a háztartás. Képességeit ide összpontosította, bár ez utóbbi egyáltalában nem töltötte be lelkét, s mindvégig védekezett, hogy idejét se kösse le egészen. "Nem muszáj, hogy a jó háziasszony igavonó állattá legyen" - mondotta. Szükség esetén fogja meg maga is a munkát, két kézzel, de nem ez a feladata, hanem irányítani, parancsolni. A cselédségtől rendet s engedelmességet követel. Munkájukat beosztja, kirendeli, henyélő időt nem enged s túl soha nem terheli őket. Félnek tőle és bíznak benne, mert szigorú és mert emberséges, igazságos. Nem barátkozik velük, de nem is rideg. A hanyagságot nem tűri, kötelességüket el nem engedi, a jóindulatot s buzgalmat azonban elismeréssel ösztönzi, apró ajándékkal jutalmazza. Házunk rendje híres, a város úriasszonyai szívesen fogadják meg, aki nálunk időt szolgált.

Az Apám halála után szerény háztartásunk még összébb szorul s később összeköltözünk az Anyám vagyonos idősebb nővérével, Simay Tivadarnéval, aki magános özvegyasszony. És a két háztartást a lehetőség szerint egyesítik. Vagyon az Apám után semmi sem maradt, - valami adósság igen. Az özvegyi nyugdíj huszonnyolc forint! Az apai örökségből Anyámnak még egy kis háza van meg, amelyet bérbe ad ki. És így éldegélünk, Isten tudja, hogyan. Annyi bizonyos, ezt senki sem tudta volna Anyámon kivül úgy megtenni, mint ő. A legszűkösebb anyagi viszonyok közt példátlan energiával, fegyelmezettséggel, okossággal osztja be a koldusösszegeket, mesteri kormányosa az úri szegénység süllyedező, itt is, ott is folyton léket kapó csónakjának. A távolabb állók nem is veszik észre a szörnyű küzdelmet. Éberen vigyáz, hogy szükség s haszon nélkül egy krajcárt se költsön. Mégsem tartotta soha senki se fösvénynek, közvetlen házi környezetében sem. Ennek a szigorúságnak volt köszönhető, hogy a ház érintetlen maradt s ennek az árából küldhetett aztán ki később engemet Münchenbe, Párisba.

Ez a korszaka életemnek nem hagyott valami vidám benyomásokat bennem. Szürke, sötét szobaemlékek, mintha mindig csak tél lett volna az Apám halála utáni években. A régi piaci ház nagy első szobájában Anyám az íróasztalánál ül s a petróleumlámpa mellett jegyezget, számol kiadási könyvében. Minden kis kiadást felír. Vagy pedig levelet ír Pesten lakó asszonynővéremnek. Számtalanszor elolvassa a tőle kapott hosszú-hosszú leveleket s minden részletre kiterjedően válaszol. A levél nála a meghitt beszélgetés élő szavát pótolja, majdnem egész bőségében, teljes bizalmasságában. Ilyenkor sokszor én is bent ülök nála, asztala mellett s olvasok a lámpája fényénél. Aztán diskurálunk. Családi és napi dolgokról, - olvasmányaimról is. Legjobban szeretem, ha ifjúkori emlékeibe melegszik bele. Irodalomról, történelmi dolgokról sok szó esik. Ő sokat olvasott, különösen regényt és helyesen ítélt, értékelt. Olvasmányaim megválasztásában első vezetőm, irányítóm. Hogy irodalmi ismeretekben, ítéletben iskolatársaimnak előtte járok, e részben Anyámnak sokat köszönhetek. Ezek az esti beszélgetések, - amelyeket az én iskolás tudákosságom néha vitatkozássá élesztett, - nem egy fundamentális szempontot adtak későbbi fejlődésemnek, különösen ami az emberismeretet s az erkölcsi értékelést illeti.

Az Anyám szobája mellett volt az enyém, hosszú, keskeny szoba, szűk sikátorra nyílt két ablaka, régiesen magasan, méter-széles falakba vágva. Nappal meglehetős sötét. Este azonban barátságos fehér porcellánlámpám világítja be, amely azután is évtizedekig velem virraszt, mígcsak a városba a villanyvilágítást be nem vezetik. A lámpa néha kimerül, elalvóban már, a fehérzománcos kis cserépkályha tüze rég kihamvadt, a szoba kihült és én még az íróasztalomnál ülök, olvasok, tanulok, írom a körmömre égett magyar gyakorlatot. Az Anyám a szomszéd szobában régen alszik s a világot látva nálam, felriad, kiszól, hogy: "kettőre jár az óra, aludni menj!" Reggel aztán alig bírok felkelni; hogy az iskolából el ne késsek, rendesen futva futok. Napközben a járdát mérem diáktársaimmal vagy otthon a nagynénémmel vagy régi, idős házikisasszonyunkkal, Málcsival huzakodom, tréfálok, viccelek. Vagy pedig az Anyám szobájában, mert csak ez elég világos, rajzolgatok. Igy telik életem.

Mindez mintha nyár sohsem lett volna. Családi vonatkozásban nem is volt abban az időben. Nincs egy nyári emlékem se. Összeszorított élet, nyomott hangulat. Rend, csend, szótlanság ül a házon, a zongorát hónapokig fel nem nyitják, ha az én fiatal kedvem nem volna, sohsem nevetne senki. Csak a konyhából hallatszik be néha pörpatvar: öreg házikisasszonyunk harcol a cselédekkel. Idegen alig nyit ránk ajtót, vendéget csak vasárnap délután látunk, akkor jön hozzánk látogatóba a másik nagynéném, bőbeszédű, óriás nagy, kövér asszony. Piaci ablakunkból a járókelőket szereti nézegetni, ez neki a legfőbb vasárnapi szórakozása. Kivel ki megy s hová? Mindenki minden ügye-baja érdekli. Minden hírt behordanak neki s ilyenkor, vasárnap délután egész heti szerzeményét kipakkolja. A zsákmányra gyűl még néhány idősebb néni, régi ismerősök s az anyagot kicserélik, meghányják-vetik. Nagy ritkán vetődik közéjük valami új vendég.

A házi nagynéném ilyenkor szép uzsonnaasztalt terít, rojtosszélű sárga damasztabrosszal, párolgó, sűrű tejeskávét önt a régi porcellán findzsákba s kétféle befőttet bont. Ez így megy minden vasárnap, évtizedeken keresztül, mintha az idő állana.

Saját nemzedékénél, ezen asszonyoknál, bármennyire külömb, okosabb, keményebb jellemű asszony volt is az Anyám, - nagyon elkelt volna, ép a férfiváalakulás eme könnyen piruló, szenvedő önérzetű, forrongó korszakában, amelybe most fordultam, legalább egy férfiismerős, idősebb, érett s művelt barát, aki valaki, aki érdeklődik irántam, irányít testi és lelki ügyeimben, szellemi és társadalmi tájékozatlanságomban s akihez én is baráti bizalommal lehetek. Rokonságunkban nem volt, családunkhoz nem járt ilyen. Idős asszonynép között emberesedtem lassan, nagy belső küzdelemben és künt az életben tanácstalanul, kamasz-félszegen csetlettem-botlottam még sokáig ezután, s későbben is.

Csak az Anyám állott mellettem, őrző, aggódó szemmel, maga is tájékozatlanul e rejtélyes, vulkánikus életkorban, - és az én saját bizonytalan, de önállóságra törekvő gondolkodásomat irányítva, egyedül ő ellensulyozta éretlen emberkék, diáktársak nyegle vélekedésit, fontoskodó, tettetett cinizmusát.

Bár nem vonhattam ki magamat teljesen a felnőtteket mimelő társak hatása alól, a két befolyás közt mégis az Anyámé volt az erősebb. Életfelfogását, szellemi és erkölcsi nézeteit az olvasmányaim is támogatták és maga az iskola tanítása is, - bár ez utóbbi konvencionális, kissé hitelevesztett formában. Így, végül is, az Anyám lelkülete maradt az én lelki formálódásomban a győztes.

Egyénisége annyira erős és határozott volt, hogy - ami éppen kamaszfiúk és anyjuk közti viszonyban elég ritka - fölényét éreznem nyilván kellett, imponált nekem. Akarata, elhatározása mindig szilárd, ingadozástól, de főleg asszonyos szeszélytől mentes volt. Az anyai szeretet nem kedves gyöngeségben nyilvánult nála, nem akaratát s önérzetét alárendelő lágyszivűség, hanem ösztönös kötelességteljesítés, fegyelmezettség, lemondás, folytonos aggódó töprengés, aggódó büszke reménykedés és olyan lelki feloldódás gyermekei sorsában, ami ellen öntudata sokszor szinte föllázad, mert ő is jogát érezte a saját maga külön életéhez, amit sohasem élt igazán.

Gyermekkoromban az elfogultságig elfogulatlan, az igazságtalanságig igazságos velem s idősebb nővéremmel szemben. Gyakran és erősen megszid, míg mások előtt, tudtunkon kívül, védelmünkre kel. Később is szemünkbe sohsem dícsért, ám hevesen szállt síkra igazunkért, ha valaki megtámadott; sérelmeinket jobban érezte, mint mi magunk. Elérzékenyedni, sírni, hacsak nagy ritkán harag vagy elszenvedett méltánytalanság nem csalt könnyet a szemébe, alig láttam. Nagy tévedés lenne azonban emiatt ridegnek hinni őt. Nagyon is nem volt az. Csak gyermekeiben a gyermekeiért élt. Csak az ő életüket élte. Nem volt gondolata, nem ébren vagy álmában egy pillanata, amely nem azoké lett volna. - Mikor szegény nővérem - harminchárom éves fiatal asszony - meghal (1898), Anyám nem nyúl többé a zongorához, és lánya iránt való minden fájdalmas szeretetét kettőzötten éli ki egyetlen unokája, nővéremnek korán árva lett kisfia iránt.

Mi, gyermekei, sokat voltunk huzamos időkig tőle távol. Nővérem 1884 óta férjnél Pesten, én, később, tanulni ugyanitt és külföldön. Ilyenkor csak leveleink által, levéltől levélig s leveleiben él. Mindent megír, minden apró házi baját, bosszúságát, panaszát, s rólunk is mindent akar tudni. Ezért rendkívül gyakori és bő levélváltás állott fenn köztünk. Nővéremnek s később árvaságra jutott kisfiának átérezte minden szenvedését, elhagyottságát. Velem pedig együtt volt boldog Münchenben, Párisban, Rómában. Leveleimen keresztül élő valóság lett számára mindaz, amiről valaha olvasott, az ő élménye lett az én utazásom, minden új benyomásom, érdekes vagy értékes új ismeretségeim. Büszke, dicsekvéstelen boldogság neki minden kis sikerem és, késő öregségében, nagy megnyugvás meghivatásom tanárnak a Főiskolához. Ez is hozzájárult, hogy a meghívást elfogadjam.

Igazi belső érdeklődéssel kísérete - s ez nem fiúi túlzás - nekünk nagybányaiaknak minden szellemi küzdelmünket, nyomon követte, megérteni iparkodott művészeti törekvéseinket. Nem állt kritika nélkül képeim előtt, a maga módja szerint mondott róluk gyakran kedvezőtlen, sokszor igen megszívelhető véleményt. Fentartás nélkül csak utolsóidejebeli tájképeimet szerette. A lakásunktól alig öt percnyi távol fekvő műtermemben meglátogatott néha, betegen nagy kirándulás ez neki s karosszékében pihegve, mosolyogva merengett az eléje tett legújabb képemen, egy-egy boldog sóhajtással: "beh szép!" Sikerem soha ehhez hasonlóan szívembe nem hatott.

Amikor már élete lejtője meredekebbé válik, amint nőnek az alkony árnyai és a csend, kedélyi arculatán lassan megenyhülnek a szigor és az aggodalom redői. Mások baját különben is mindig megértő volt, de most lágyabb lesz és emberkedvelőbb. Szükségévé, örömévé válik a társaság. Az öregek, kortársai, régi ismerősei elmaradoznak, elhalnak s új társaságát a fiatalok közül válogatja, akiket jobban szeret amazoknál s akik őt szintén szeretik és szívesen látogatják. Meghatja tiszteletteljes ragaszkodásuk, amellyel nyájasságát viszonozzák, - némelyik, ha városunkból elkerül, hosszú éveken át felkeresi őt leveleivel.

Azért is talán e kölcsönös melegség, mert nem volt elmaradott, sem életszemléletében, sem olvasmányaiban. Halála előtt egy-két hónappal még, noha fizikailag már alig bírja az lovasást, nagyon élvezte Tormay Cecil regényét, "A régi ház"-at s Mikszáth Jókairól írt könyvét. Ez utóbbit már én olvastam föl neki. Mindkettővel sok ifjúkori élménykapcsolatot talált. De nem volt rábírható ugyanakkortájt, hogy Anatole France-ot kezébe vegye. A franciákat, mint nemzetet, a háború vége felé meggyűlölte. "Útálatos, kegyetlen gyilkosok, fajtalan, gonosz, minden emberi nemesség nélkül való náció" - mondotta szószerint. Hát még ha tudta volna, ami egy év mulva következett, s ami azóta történt!

Pedig azelőtt, régebben, kedvvel olvasta a modern regényírás nagyjait, a nagy oroszok mellett a nagy franciákat is: Zolát, Flaubert-t a többi közt. Valamikor, még a kilencvenes években, én vezettem be nála ezeket az írókat, akiket tökéletesen megértett s a legnagyobbra becsült: azt írták meg, amit ő a könyvekben azelőtt is keresett: az életet s az igaz, élő embereket, akikre ráismert, hogy ismeri őket, találkozott velük. - Már a versköltészet, az alig érdekelte, mint talán a negyvennyolc utáni félszázadot, a természettudományok s a naturalizmus nemzedékét általában. Petőfi volt az egyetlen költő, akit az Anyám szeretett. Merész, természetes és magyar - e három tulajdonsága volt az, ami megfogta őt, amit dícsért benne. Az embert az íráson át. Mert nála: az emberi érték a mindenek előtt való. Alig tudtam rávenni egyszer, régebben, hogy Rousseaut olvassa el, - Anyám haragudott rá, mert a gyermekeit lelencházba adta volt. Mikor aztán, mégis, a Vallomások révén megismerkedett az élő emberrel, kissé megbékélt vele. Mert ítéletében azért nem volt merev és megértése a korral egyre tisztult és mélyebbedett.

1916-ban meghalt a nagynéném, akivel közel harminc évig laktunk együtt, egy fedél alatt s Anyám egyedül maradt a kerti házban, egyetlen cselédlánnyal, a háború nyomasztó életviszonyai között. Lassan javulgató anyagi helyzetem lelkileg nyugodtabbá tevé őt, de testileg sokat szenvedett, betegségei megsokasodtak, elhatalmasodtak. Erősbödő rheuma, érelmeszesedés, epebántalmak, hogy csak a legfőbbeket említsem. Hosszú téli estéket tölt egyedül, bezárkózva a magányos házban. Ismét íróasztala mellett ül, számol, jegyezget, régi és új leveleinket olvassa újra át és válaszol. Hosszan és gyakran, noha rheumás kezével nagyon nehezére esik az írás. Mindent elrendez írásai közt és szekrényeiben: "hogy zavar ne legyen utána". Végrendeletet csinál. A haláltól nem fél, nyugodtan néz elébe, az elalvás vágyának csendes melankóliájával. Pihenni: jó lesz. "Nagyon gyenge vagyok, - írja nekem ebben az időben egyszer - beteg és nagyon egyedül. A cseléd kint a konyhában alszik; az egész házban, a kertben senki élő nincsen rajtam kívül. Egy reggel csak halva találnak itt."

Halála után az íróasztalában a többi között egy ív papirost találtam teleírva reszketeg betűkkel, mind a négy oldala, címmel felül: "P. képei emlékezetből összeírva." - Valamely hosszú, magányos téli estén mulathatott ezzel, végigkutatva - mielőtt fáradt fejét nyugalomra hajtaná - életének emlékeit. Csodálatos pontossággal számba veszi kisebb-nagyobb festményeimet, rég elfeledett vázlataimat és emlékszik igaz egymásutánjukra is. Magam sem tudtam volna ezeket így felsorolni, rendbeszedni, megnevezni. Meghatóbb adatot nem tudok elképzelni, amely jellemzőbben világítaná meg ezt a saját életével régen leszámolt lelkületet. Így látom mindig: amint sorsának homályába vonultan az élet napfényes távolába mereng, ahol szerettei élnek s küzdenek még s ahová már ő maga nem kivánkozik.