Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Elek Artúr: A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÉVKÖNYVE

Negyedik kötete jelent meg Szépművészeti Múzeumunk e hivatalos kiadványának. Három esztendő (1924-26) mondanivalóját foglalja magában s nyilván azért lett ilyen bőséges a terjedelme. A tizenöt ívre terjedő tartalom a súlyos papirossal vaskos kötetet ád. Rövid és tekintélyes terjedelmű tanulmányok váltakoznak benne, túlnyomórészt olyanok, amelyek a múzeum anyagával foglalkoznak. Mint az első évkönyvben is az ókori művészeté az első hely az évkönyvben. Hekler Antal, a múzeum ókori anyagának elrendezője s részben a megszerzője is, ismertet ott egy magasrelief-töredéket, mely az Arndt-gyüjteménnyel került annak idején múzeumunkba. A szobortöredék ágaskodó lóval birkozó ruhátlan férfiak torzóját ábrázolja. Hekler ritka nagy tárgy- és emlékismeretével megállapítja róla, hogy a Pegasust megfékező Bellerophon az ábrázolás tárgya. Tételének igazolására képben és utalás alakjában az egész ebbe a tárgykörbe vágó emlékanyagot felvonultatja s végül összefoglalóan megállapítja, hogy «múzeumunk domborműve a II. század első fele hellenisztikus művészetében egy merészen önálló, valószínű drámai páthosszával megragadó művészi kivitelben ihletesen biztos és friss képviselője.»

A Szépművészeti Múzeum néhány korai olasz festményének szerzőjét nyomozza a következő tanulmányban Osvald Sirén, az ismertnevű svéd művészettörténész, kinek eddigi munkássága jobbára a korai olasz festőművészettel függ össze. Sirén nemrég Budapesten járt és Petrovics főigazgató kérésére vállalkozott cikkének megírására. A múzeum Évkönyveiben a külföld tudományos képviselőinek fentartott helyet ezúttal ő foglalja el. Vizsgálódását az olasz gyűjtemény legrégibb darabjaira terjesztette ki, köztük több olyanra, melyre a Térey-katalógusokban sűrűn idézett külföldi hírességek egyike sem kockáztatott meg elnevezést. Sirén bátrabb náluk. Egy kis korai képet, mely a megfeszített Krisztust egy tornyos építmény előtt ábrázolja, s mely a múzeum katalógusaiban csak mint «XIII. századi toszkánai iskola» szerepel, a pisai Bonaventura Berlinghieriről kereszteli el, valószínűleg annak a psychikai folyamatnak hatása alatt, mely a friss emléket szereti asszociálni, Sirén t. i. éppen a pisai festőkkel és köztük is a Berlinghierikkel foglalkozott behatóan egyik utóbbi munkájában. A művészetnek abból az egyénietlen korszakából származó műveken nem könnyű egyéni stílussajátosságokat megkülönböztetni. Nem valószínű azért, hogy Sirén elkeresztelése hosszú életű legyen: De akárhogy is: legalább nevet adott valami eddig névtelennek s megkönnyítette vele a további diskusszió munkáját. Egy másik korai névtelen képnek, mely némelyek szerint a «Szent Cecilia mesteré»-nek műve (41. katalógus szám), meghagyja Sirén ezt a meghatározását, de utal egy régebbi megállapítására, mely szerint a «Szent Cecilia mestere a híres Buffalmacco személyével azonos. Ezzel szemben alaposan elbizonytalanítja annak a kis Madonna-képnek (22. kat. sz.) kérdését, mely katalógusunk szerint ismeretlen sienai festő munkája. Festőjét annak az ismeretlen művésznek személyében állapítja meg, aki Lord Lee of Fareham londoni gyüjteményének nagy polyptichonját festette. Vagyis egyetlenegy kép alapján konstruál Sirén egy képzeletbeli művészt, a «Lord Lee polyptichonjának mesteré»-t, s benne látja a mi képünk festőjét. Meggyőzőnek ez az attribució nem mondható. Múzeumunk sokáig Orcagnának, majd néhai Lederer Sándor megállapítása óta Bernardo Daddinak tulajdonított szép Madonna-képét Sirén megokolás nélkül Orcagnának adja vissza. Egy kicsiny predellaképünk (40. kat. sz.) mestereként Sirén megint önkényes hipotézissel egy általa Pseudo Nardinak nevezett festőt nevez meg. Újra elkereszteli Sirén azt az új szerzeményünket is, melyet a múzeum nemrég kapott ajándékba Sir Joseph Duveen-től, Jacopo da Casentino nevén. Sirén Maso di Banco-t nevezi mesterének, ugyanazt, kinek az Uffizi-képtár Giottino nevén ismert gyönyörűséges Pietáját tulajdonítja. Mariotto di Nardo nevét húzza Sirén a katalógusunk szerint Orcagna iskolájából való Madonna-képre. (57. kat. sz.) Mindezekben az attribucióiban nehéz követni Sirént, mert többnyire olyan nevekkel dolgozik, melyek nem képviselnek egyéniségét s melyeknek művei csak a hely színén ellenőrizhető falfestmények, vagy nehezen hozzáférhető egyéb képek. Hogy mekkora bizalmat érdemelnek megállapításai, arra abból az attribuciójából következtethetünk, mely szerint olasz gyüjteményünk egyetlen monumentális felfogású quattrocentobeli festményének, a régebben Lorenzo da Viterbo, majd Andrea del Castagno műhely nevét viselő Kálvária-kompoziciónak, Alesso Baldovinetti volna a festője. Baldovinetti, a leányos bájnak, a szűzies tartózkodásnak művésze! S mindezt pusztán az arctípusok alapján. A svéd tudósnak nem kis fáradtsággal készült tanulmánya, sajnos, a művészeti kutatás ama módszerének elszomorító példája, amelynek stíluskritika a neve s amely igazi művészeti érzék híján a terméketlenség instrumentumává szokott válni.

A Szépművészeti Múzeum munkálkodásának körén kívül való a következő dolgozat tárgya. Az eperjesi Szent Miklós-templom építésének történetét rekonstruálja benne eddig földolgozatlan történeti adatok segítségével a felsőmagyarországi művészet régi lelkes kutatója, Divald Kornél. Legértékesebb szolgálatára ebben a munkájában Iványi Béla levéltári kutatásai voltak, melyeknek művészettörténeti vonatkozású adatait cikkének függelékéül közli.

Érdekes művészettörténeti tévedést derít ki Henrik csukárdi plébános miniátorral kapcsolatosan Hoffmann Edith dr., ki festett díszítésű régi kéziratainkat, vagyis legrégibb művészetünk emlékeit páratlan buzgalommal vizsgálja és értelmezi. A gyulafehérvári Batthyány-könyvtárnak van egy Esztergomból való régi miséskönyve, melynek művésze nem csak megnevezte magát könyvében, de műve elkészültének még az évszámát is közölte az utókorral: 1377. Ennek a névaláírásnak alapján a magyar művészet történetében, mint magyar művész alkotása szerepelt a Missale. Hoffmann Edith most megállapítja, hogy a miniaturák két egymástól lényegesen különböző stílust mutatnak. A kettő közötti különbség becslése szerint száz esztendei időnek felel meg. A korábbi stílus Henrik plébánosé, kinek teljes neve Varju Elemér szerint, Stephani Henrik volt. Ami azonban a másik stílust illeti, nagyon érdekes gondolatmenettel arra a megállapításra jut Hoffmann Edith, hogy az valamely salzburgi miniátornak, talán a salzburgi Schreier egy Pozsonyba vetődött segédjének a munkája.

Az olasz művészeti renaissance magyar vonatkozásainak tisztázásához járul hozzá Balogh Jolán tanulmánya, mely a Nanni Unghero néven sokat emlegetett firenzei szobrászra és építészre vonatkozó adatokat szedi össze és sorakoztatja rendbe. Munkája imponáló, mert nagyobbrészt olasz levéltárakban bonyolódott le, és nem gyakori jelenség, hogy ilyen önmegtagadó munkára éppen nő vállalkozzék. De mindenekfölött dicséretreméltó, mert a magyar művészeti kutatás régi mulasztását igyekszik jóvátenni. Évtizedek óta alig történt itthon valami az olasz levéltárak magyar vonatkozású adatainak felkutatására. S Balogh Jolán most ebben a cikkében csillag alatt valóságos névsort ad olyan Itáliába vetődött renaissancekori magyar művészekről, kiknek működésével és a rájuk vonatkozó forrásokkal külön szándékozik foglalkozni.

Az Évkönyv legterjedelmesebb, kisebb könyvet megtöltő dolgozatát szintén Hoffmann Edith dr. írta. Annak a régebben megkezdett kutató munkájának főbb eredményeiről számol be benne, melynek a múzeum ismeretlen szerzőjű rajzai szerzőjének kiderítése, vagy a helytelen attribuciójú rajzok igazi művészeinek megállapítása a célja. Munkája a legfáradtságosabbak közé tartozik azoknak sorában, melyek múzeummal kapcsolatosan lehetségesek. Feladatát fizikailag is megnehezítette kutatásának a módszere. Mert a rajzok esetében még bizonytalanabb stíluskritika magyarán: találgatás - helyett bejárta Olaszországot, kicsiny és nagy városait, múzeumait és félreeső templomait s megkereste bennök azokat a festményeket, melyekhez gyüjteményünk kétes szerzőjű festményei tanulmányul készültek. Minthogy a képek szerzői ismeretesek, egyszerű logikai műveletté lett a régiek elkeresztelése. De mekkora feladat lehetett a rajzok és festmények összehasonlítása és egy kéztől való származásuk igazolása! A feladatnak erről a nehézségéről némi fogalmat adnak tanulmányának illusztrációi, melyek a festményt a hozzátartozó rajzzal szembeállítják. Igen érdekes megállapítások sikerültek ezzel a csaknem pozitívnak mondható módszerrel. Az Esterházy-gyüjtemény egy férfiaktos rajza például elképzelése és előadása módjával annyira Michelangelora emlékeztet, hogy a gyüjteményben tétovázás nélkül mint Michelangelo kezeműve szerepelt. Hoffmann Edith azonban a római S. Trinitˆ dei Monti templomában megtalálta azt a festményt, melyhez a rajzvázlat tanulmányul szolgálhatott. Minthogy a festmény Daniele de Volterrának, Michelangelo tanítványának és utánzójának műve, ellenvetés nélkül elfogadható az a megállapítás, hogy a rajznak is Daniele da Volterra a művésze. A rajzok hosszú sorának sikerült ezzel a módszerrel a valószínű művészét kimutatnia. A teljes bizonyosság persze hiteles aláírás híján bajos dolog, hiszen elképzelhető az is, hogy némelyik, korában nagyratartott festményről egykorú művész vázlatos följegyzést készített s az került múzemunk rajzgyüjteményébe. Módszerével Hoffmann Edith mindenesetre példát mutatott a művészettörténelem tenyérolvasóinak és grafológusainak a kutatás pozitív lehetőségeire.

Könnyebb munkát vállalt Pigler Andor dr., mikor múzeumunk XVIII-ik századi több osztrák rajzának és a hozzájuk tartozó kész festményeknek egymáshoz való viszonyát tette kutatása tárgyává. A szóbanforgó képek szerzői nem voltak ismeretlenek s azért a velük összetartozó festmények kinyomozása aránylag nem volt nehéz feladat. A munkát azonban a cikk szerzője igen derekasan végezte el, s eredmenyeivel nem csak múzeumunknak tett értékes szolgálatot, hanem az osztrák művészet történetének is.

Mindezeknek a tanulmányoknak értékes kiegészítője a gazdag - magyar művészeti kiadványban csaknem példátlanul gazdag - képanyag. Legfeljebb a képek némelyikének kivitele ellen lehetne kifogást tenni a nyomás fogyatékossága miatt. Újítás az Évkönyv előző kötetével szemben, hogy Petrovics Elek, a mindenre kiterjedő gondú szerkesztő, ezúttal a múzeum belsőéletének történetéről beszámoló adattárában a nevezetesebb új szerzemények képét is közli. Ez az újítás csak fokozza a szép és gazdag könyv értékét.