Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

FÜST MILÁN: MARTHA OSTENSO KÉT REGÉNYE

Tolsztoj levelei egyikében a művészi lelkiismeret számára azt a törvényt állítja fel, hogy az író csak akkor szólaljon meg, ha muszáj megszólalnia. Csak azt írjuk meg tehát, amit lehetetlen meg nem írnunk, amit lehetetlen elhallgatnunk. Nincs író, akinek ne volna kedve megírni, ami feltör belőle, vagy sajnálná a fáradságot, hogy azt a lehető legtökéletesebben fejezze ki, - nyugtat meg Tolsztoj.

Az az érzésünk, hogy Ostenso első regénye, a Vadludak szava, így keletkezett. Az író mondanivalójának akkora volt az intenzitása, hogy maga teremtette meg magát. Minden érzése már esszenciává sűrűsödött akkor, mikor a tollat kezébe vette. - Második regényéről (Ébredés a homályban) már nem mondhatjuk ugyanezt. Oly benyomást tesz, mintha az akarat, vagy becsvágy műve volna. - Ugyanazon esszenciák hosszabb lére való eresztése, a lélekbúvárlat únt szabályai s egyre avulóbb minták után készült.

*

Boldog az író, akit sorsa oly érdekes világba vet, mint Ostensót vetette, - sóhajtunk fel első könyvének olvasása közben. Pedig hát, tisztában vagyunk vele: a világ ott, Északamerikában sem sokkal érdekesebb, mint itt, azt is épúgy meg lehet únni, mint ezt: s mintha Ostenso is ezt akarta volna gyorsan bebizonyítani nekünk második könyvével. Ez a történet is ugyanott játszik a rejtelmes Északon s témájánál fogva lehetne époly magával ragadó, mint az első. S mégis mily unalmas! Nem találunk erre más magyarázatot, mint hogy az írót magát sem érdekelte eléggé munkája. Első művében nincs oly szava, amelyet feleslegesnek, vagy unalmasnak találtunk volna, amely ne volna telítve tartalommal. Úgy éreztük, hogy egy ifjú szív minden szomjúságával itta fel, amit látott: a tájat, emberi sorsot, - habzsolva és türelmetlenül. Őt minden érdekelte s oly mértékben, ahogy csak a gyermeket, vagy a nagy művészeket érdekelheti. Ugyanezen író szavai második könyvében üresen kopognak, mint az oly hangszer hangjai, amelynek nincsen visszhangszekrénye. - Beszéljünk első könyvéről.

*

Amerikába bevándorolt izlandiakról szól. Az izlandi írók régen foglalkoztatnak s köztük Gestur Pálssonra ma is emlékszem. (Ő maga is kivándorolt Amerikába.) Ostenso nagyobb hatást tett rám, mint Pálsson, aki az izlandiak életéből azt ragadja ki, ami minket csodálattal, vagy borzalommal tölthet el. Ő a magány és sötétség rejtelmeinek írója: s már ezért sem elégít ki egészen. Mi az élet teljét várjuk az írótól, - vállaljuk ezt az elfogultságot s azt is, hogy munkáját akkor tudjuk jobban élvezni, ha a mindennapiban mutatja a rendkívülit. Ostenso regénye ilyen. Pálsson hideglelős történeteit nem elég vér járja át. - Ostensónak ez a regénye viszont megkapóan életteljes. Nem emlékszem munkára, mely földhöz kötöttségünket, - azt, hogy bele vagyunk ragadva a sárba, s hogy voltakép ez ellen nem is hadakozunk túlságosan, mivelhogy sárból vagyunk, - hogy valamely regény ezt az érzést oly intenzíven, oly jólesőn, oly kielégítőn fejezte volna ki, mint Ostensónak ez a regénye.

*

Az izlandiak (úgy a telepesek, mint az otthoniak) kemény életre születtek s ezt a keménységet még tetézik is erkölcsnek nevezett előítéleteikkel s ekörüli szigorukkal. Az izlandi sokat unatkozik: ő csak a szakadásig való munkát és az unalmat ismeri. Ahol ő él, ott hónapokon át sötétség borul a világra, - egy lélek sem mutatkozik sehol a messze tájon. Köddel övezett vörös naptányér tántorog néhány órán át a látóhatár szélein; ez náluk a nappal. Mit is tenne magával ilyenkor a köd és fagy mélységében? Mit csináljon élni-akarásával, erőivel, mialatt bőgő marháit eteti a téli szürkületben, vagy lámpással imbolyog istállóból félszerbe és vissza, kotorász rozsdás vasak, szögek, törött edények és szakadt istrángok között? Embertársaira acsarkodik legalább s oly keménnyé edzi magát, amilyen körülötte a természet. Ha pedig beköszönt s rövid és forró nyár: - szinte dühvel veti magát bele a munkába, szinte megvész a lázától.

Kaleb Gare, izlandi parasztból, egy munkával és unalommal eltöltött hosszú élet után ugyancsak kemény öregember lett. Oly lélek ő már, amilyet ritkán látni: tökéletes benne az egység, nincs benne ellentmondás. Maga az öregkor sovár önzése ő, - de bevallott s már nem is ingadozó, vagy megrettenő önzése. Az érzés benne tiszta, egyöntetű és hatalmas: s épp ezért ez a regényhős igazán olyan, mint a szobor.

Fiatalkorában, úgy látszik, még tévetegebb lélek volt, - amire abból következtetünk, hogy képes volt oly nőt venni feleségül, akiről tudta, hogy elbukott s törvénytelen fia is van. Még szenvedni is tudott emiatt. - akkor! - de ma már nem tud és nem is akar szenvedni.

Az asszony története ez: Úri származás volt, - nagyon szeretett egy hatalmas embert, akit röviddel fiuk születése után felöklelt a bika. - Az asszony kénytelen volt kisfiától megválni, - papokhoz adta ki tehát, akik felől biztos lehetett, hogy származását sosem fogják felfedni a fiú előtt. Így is lett, - azok a városban úriembert neveltek belőle, - az anyja viszont, anélkül, hogy csak egyszer is látta volna azóta gyermekét, ide vonult vissza s mint Kabb Gare, izlandi paraszt felesége tengeti életét, örökös munkában, örökös magányban. Mintha rabságra ítélte volna magát, élete bűnös, gyönyörű napjai után. Kalebtól való négy, immár felnőtt gyereke nem érdekli őt, - parasztvér, ezek nem az ő gyerekei, - érzi róluk.

Kaleb ama városban élő úriembert állandóan figyelteti s minden lépéséről tudomása van. Szüksége van erre. (S élet és halál ura akar lenni itt, ebben a házban, ahol olyasvalakivel él együtt, az egyetlen olyan lénnyel, aki valaha megalázta őt. A remegésére van szüksége legalább is, - irtózatos félelmeire. Hogy kiáll-e a titokkal a világ elé s a fiú elé, - az az asszony viselkedésétől függ. Amíg ő és a gyerekek engedelmesek, addig nincs baj. De ha megmoccannak, - ő akkor se fog tombolni, vagy kiabálni, - neki arra nincs szüksége. Elég ha egy szót szól: s az asszonynak vége. Az izlandiak komoly emberek.

Nem is kiált ő soha egyet sem. Ő mindenkor csendes, mindenkor szelid, szinte derűs. A nevetése barátságos. Ő még szabadjára is engedi ezt az asszonyt, - legyen ő a ház asszonya, úgy való az! - Csak amikor szükséges, csak akkor ránt egyet a gyeplőn. Amitől ez a dölyfös úri teremtés, ez a hallgatag gőg menten térdre is bukik.

Egy szemvillanás elég s az asszony pirulva és ész nélkül hajtja gyerekeit az igába. Oly szívtelenül, mint a rabszolgatartó. Mindent azért a fiúért, - ott a városban, érzi, - mindent, a maga életét és a másokét! Az itteni szegény gyerekek pedig, látva anyjuk örökös izgalmait s azt, hogy mondhatatlanul szenved apjuktól valamiért, amit ők sosem fognak megérthetni: úgy igyekeznek, hogy majd megszakadnak belé. Megy is minden; mint a karikacsapás. A gazdaság napról napra gyarapszik.

Ők még fiatalok s úgy látszik, tudnának még szeretni is, bárha egyikük sem hiszi ezt el magáról. Őket az iszonyat hajtja... ők valaminek az áldozata: ezt érzik és vállalják. Mint az igavonó barom, amely sosem tudja meg, mely szenvedély hajtotta halálra, úgy élnek ők. Az anyjuk idegen, - az apjuk talán közelebb áll hozzájuk, de mintha ő sem tartaná őket a véreinek, - egymáshoz sincs sok közük, legfeljebb a gyűlölet tartja őket össze. Mind a négy gyerek különböző természet s különbözőképen adta meg magát sorsának.

Ennek a pokolnak kellős közepébe egy ifjú teremtést vet a sors: egy fiatal tanítónő kerül erre a vidékre, aki náluk vesz szállást. S alig hogy belép közéjük, ámulva figyeli őket, rettenetes életüket s legfőképen Kaleb érthetetlen hatalmát felettük.

Ez a szemlélő, bár néki magának is külön regénye szövődik itt, mindvégig inkább csak szemlélő marad s éppen ezért néha zavar minket. Mi tudniillik őt azonnal az íróval azonosítjuk s minduntalan össze is tévesztjük vele s csak akkor térünk észhez, mikor újra meg újra kiderül, hogy a tanítónő nem tudja azt, amit az író tud s amiről mi is értesültünk már: az asszony titkairól. - Ez az első hibája e kiváló műnek. Második hibája az, hogy véletlenül ugyanakkor vetődik ide, vakációra, ama bizonyos városi úriember is: az asszony fia. S a két ifjú teremtés: a tanítónő meg a fiú meg is szeretik egymást, természetesen. Ezt elengedtük volna.

De mindjárt az elején alkalom kínálkozik, hogy felvessük a következő barátságtalan kérdést: Mért és mitől fél ez az asszony annyira? Valaki, aki egykor oly bátor volt s mivel sem törődve, a világ szemeláttára kilovagolt szerelmesével? Törődik ő az izlandiakkal s muszáj itt élnie, vagy muszáj élnie? Mért nem keresi fel a fiát, aki felvilágosodott, okos ember? - Hiszen céltudatossága, példátlan önuralma azt mutatják, hogy nem züllött el, hogy époly eszes és elszánt, mint valaha! Miért remeg ez az asszony s mért szolgálja azokat, akikhez semmi köze?

Nincs azonban sok időnk e kérdés, vagy hibák felett tünődnünk. A regény ereje magával sodor, - nem lehet neki ellentállni. S ez talán a legnagyobb próbája az író művészetének, hogy elfogadjuk magát a tényt: hogy az asszony itt akar élni, - mint az élet megmagyarázhatatlan tényeinek egyikét.

*

Kaleb Gare csak a földet szereti, de azt oly forrón, ahogy bigott ember Istenét. Minden idegszálával figyeli, annak minden életnyilvánulása babonás örömmel tölti el. Az Isten néki a föld útján nyilvánítja akaratát: figyeljétek a földet, az majd megmondja nektek, miként éljetek! A föld mindig megmondja, amit akar: most szántsatok, töltsetek, vessetek, - aszerint kell tehát élni a parasztnak, már aki megérti a föld szavát. S ő érti. Senki olyan bizalmas viszonyban nincs vele, mint ő. Azt lehetne hinni, hogy amíg földjeit merengve szemléli s ajkai mozognak: hogy azalatt földjével beszélget.

Csak az az egy baj, hogy ő már öreg. De még itt van, nem halt meg - s őrködik legalább, arra van itt. Aki a föld ellen vét, Isten ellen vét. Különben is: úgy kell gazdálkodni, mintha örökké élnénk. Henyélésnek tehát helye nincs.

Mit vethetnek ellene a gyerekek? Erkölcstelenség az, amit kíván? Ő munkát kíván - s amellett mindenkor méltányos és szelid. Nem erőszakos. S valóban: bárhogy hánytorog a lelkük, nem képesek egy olyan szót felhozni mélyéről, amellyel tettenérnék embertelenségét. Hogy magyarázzák meg neki, hogy ők fiatalok s nem akarnak belepusztulni a munkába? Neki mindig igaza van, - ő szilárd és megingathatatlan, mint maga a sátán. Ha pedig néha-néha mégis meginogna, - akkor nevetni kezd s amin nevet, abban megint igaza van. Ha pedig anyjukra néz, vagy suttogni kezd, - az maga az iszonyat megint, - azt nem lehet elviselni.

S bár minden lázadás hiábavaló: Judit, az egyik leány szemei egy idő óta kezdenek egyre veszélyesebb szikrákat vetni. Ő nem akar tovább rabszolga lenni, ő szeret, - véget fog tehát vetni ennek az állapotnak. S amit ő elhatároz, azt végbe is szokta vinni: mert ő hasonlít az apjához:

E vonzó alak, e gyönyörű teremtés küzdelmét nem akarjuk itt részletesen ismertetni. Az erők hangtalan mérkőzése ez. Mindenki dolgozik, mindenki kinn van a földeken: s ahogy Judit dolgozik, ahogy egy-egy szót vetnek oda egymásnak, állatról, vagy gazdaságról: ennyi a küzdelem. Csakhogy itt minden szó, minden mozdulat a robbanás veszélyével fenyeget.

Néma mérkőzésükben egyre hatalmasabbá nő meg úgy az apa, mint a leány alakja. Az anya erői végső megfeszítésével próbál uralkodni magán s hallgat. A többi gyerek izzón figyel.

Ezalatt a munka folyik tovább odakinn: ez a vonzó, gyönyörű munka, amelynek minden mozzanata a kenyér szentségére s e szentség mély és bús komolyságára figyelmeztet. A gazdálkodás és takarékosság láza fog el minket is. Egy fölösleges mozdulatnak sem szabad esnie, - egy fölösleges falat nem jár senkinek, sem egy perccel több pihenés. Térdig gázolunk velök a sárban, - a mi szemeink is gyulladtak a széna forró porától... - megható, gyönyörű regény ez!

Kár, hogy az írót nem figyelmeztette valaki, hogy természetesebben és igazabban fejezze be művét. - Egy pillanatban, hatalma tetőpontján, hirtelen az öreg paraszt ellen fordul minden. Tűzvész támad, a lánya is elszökik, - egész mennyországa hirtelen összeomlik felette. Ráadásul ő maga még el is süllyed a mocsárban.

Nincs kedvünk hosszasabban beszélni róla, mily mesterkélt, hamis, mily konstruált ez a befejezés s hogy mennyire nem méltó sem az ilyen műhöz, sem az ilyen íróhoz.

*

Az volt a benyomásunk, hogy e munka minden mellékszereplőjéről külön regényt kellene írni. Egy-egy norman órjás, csóka módján fecsegő kis asszonyok, regélők és jövendőmondók, - mindegyik oly érdekes alak! S egyik története megkapóbb, mint a másiké. Egész nemzedékek elmúlt élete bontakozik ki előttünk s merül el ismét, sajnálatunkra. Mint egy halom kincs: olyan ez a könyv.

Ostenso azonban nem e kincseiből válogatott, mikor második regényét megírta. E könyvet már ismertették a Nyugatban s mi csak annyit akarunk hozzátenni, amennyi véleményünket kifejezi.

Nem csodálnám, ha e regénynek nagyobb sikere volna, mint az elsőnek. Egyre inkább azt látom, hogy az emberek jobban szeretik, ami az író intelligenciájának, mint ami teremtő erejének bizonyítéka. Ami értelmükhöz szól, jobban érdekli őket, mint ami életteljes. S mióta Dosztojevszki lángesze közkeletűvé tette a lélekelemzést, azóta annak nagy a piaca.

E könyv ki fogja elégíteni vágyaikat. Egy melankólikus házasság története jó néhány száz oldalon, megmagyarázva mindenféleképen, szételemezve és felboncolva. Mi már régen készen vagyunk vele, amivel az író még mindig veszkődik, - mi rég megértettük, amit az író még mindig elemez. - Írója tehetséges, - elismerjük, - s munkája mégis boszantóan unalmas. Egyetlen olyan alakja nincs, amely minket igazán érdekelt volna, egy oly szavára nem emlékezünk, amely elevenbe vágó, amelyért most visszalapoznánk, hogy idézzük. E könyv magyar kritikusa ez író életismeretét dícséri különösképen. Én nem dícsérem. Írók életismerete alatt mindig ábrázolásban való erejüket szoktam érteni s nem azt, hogy valakiről meg tudják-e mondani, milyen ember. Kaleb Gare, ha egyik gyereke ellenére tett valamit s benne forr a düh, akkor ránéz a gyerekre s szelíden azt kérdezi:

- Mi a mondanivalód számomra, - mi a mondanivalód? - Ennyi elég, hogy az író emberismeretéről meggyőződjünk. Már most: amit itt egy szóban kifejezett, azt harminc sorban körül lehetett volna írni... Hogy ez az öreg fecsegő mért mond mindent kétszer? Hogy mért nem mondja meg ő, amiért haragszik s mért várja a gyerektől, hogy az kezdjen el beszélni? Satöbbi. Harminc sor lesz teli azzal, ami nem életismeret: művészi értelemben. S így jellemez Ostenso második könyvében.

Kaleb Gare egy-egy elejtett szava többet ér, mint második könyvének egész fejezetei. Például, mikor jó vásárt csinált - sikerült valakit becsapnia:

- Jó szerencse mind a kettőnknek - jó szerencse, igaz-e? - szokta mondani ilyenkor és halkan, barátságosan nevet utána. Ez emberismeret, - viszont távolról sem az, ha valaki folyton Nagyszerű Apjáról emlékezik mélabúsan és soha semmiben nem látom, hogy az az apa csakugyan nagyszerű volt-e? Az írónak mondani sem kell, hogy az, - én szeretem megállapítani, hogy az. - Az alakok halványak, egymással összetéveszthetők, - egyszóval vérszegény munka ez, erőtlen, fénytelen, dicstelen: - az okosság és enyhe érzelmesség szülötte. A kedvetlenség szülötte. Amely pedig még önmaga ábrázolására sem alkalmas.