Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám

LACZKÓ GÉZA: ÜZBEKH FERI A KAPUCINUSOK RÓRÁTÉJÁN

Kurta bekecsben, sárga csizmásan fölvágta magát a nyeregbe, véknyon döfte csattra járó hatalmas úti sarkantyújával a lovát, egy szörnyű törököset káromkodott s leszáguldott a dombról a pesti országútra.

A dombon hat jegenye közt álló nagy sárga udvarházból magas barna jány-forma szaladt most ki bokáig érő szál ingben, körülnézett a dereshátú rákosi mezőn s látván, hogy a férfi már messze jár Pest felé, nagy lassan visszalépkedett a házba.

A sűrű, nehéz ádventi ködök alatt egy vágtában érte el a dühödt lovas az egri kaput s a sárfalon belül az első kocsmánál megállt. Az udvaron leugrott a csatakos, nekihevült lóról, oda se nézve visszavetette nyakába a kantárszárat s megindult súlyos, bizonytalan léptekkel az ivó felé. Félkönyékkel betaszította az ajtót s mutató ujjával rókaprémes zöld bársony kucsmájához bökve szótlanul lezökkent a hosszú asztal mellett a lóca szélére.

- Egy csupor vereset! - szólt oda az előkerülő kocsmárosnak.

- A lovat, tekéntetes uram, bekössem?

- A lú marad, ahun van! - morogta a vendég, miután körülnézett a néptelen ivóban. Majd! Hogy ő itt maradjon? Nem azért jött, hogy egyedül igyék. Magába döntötte a csupor bort, előkotort a zsebéből egy rézlibertást, de látva a kocsmáros fanyalogva félrefordított arcát, visszadugta, előkapart egy háromkrajcárost:

- E csak jó? Lepót kípe van rajt - odavetette az asztalra, fölkelt és köszönés nélkül kiment. Lova, aki ott állt idegesen dideregve, bizonytalanul forgatva erre-arra száraz kis fejét, az udvar közepén, ahol leszállt róla, gazdája felé kagylózta előre félfülét s vidámat horkantott.

Üzbekh Feri kibaktatott lovával a kocsma elé. No, most merre? Egyenesen-e az egri uccán a Főtérre, vagy itt a falak alján balra a kecskeméti kapu felé, vagy arra jobbra a Magas Rondella felé? Hol a török Krisztusba van itt egy sípos, nótás kocsma, akiből még nem döglött ki a vendég Rákóczi vagy a pestis mián? Rohadt egy város, új szabad királyi város, de se szabadsága, se királya, se nótása, se rimája vagy mi? A bor, amit már otthon kezdett inni, mielőtt belerúgott abba a dög jányba, csúnyán dolgozott benne. De nem volt még elég... Hogy is lenne az ő bajára? A feleségét gyerekével elvitte Lengyelbe - gonosz tett volt rokonok avas kegyelmére hagyni őket. A fejedelem hadait otthagyta Trencsén után - mint annyi rongy magyar. S most él ezzel a cigánylánnyal, akit egy tót útszélen szedett össze, ezzel a cédrus-derekú cédával, akibe belesikkad az esze, ereje, becsülete, bátorsága s akit útál, mert jobban szeret, mint a feleségét, a gyerekét, a magyar szabadságot, az Istent... Hát van Isten? Hát van, hogy ez ővele történhetett, Üzbekh Ferivel, akinek tatár herceg volt a nagyapja?

Lova nagyot ugrott az akaratlan sarkantyú-adástól s elcsapott balra a Szabó-Rondella alatt a kecskeméti kapu felé. Csak tovább... Célos bástya... Alsó-Duna bástya. No, most be a vizikapu uccán s le a halász-közön a Dunapartra.

Ott átnézett a tulsó partra. A rácváros apró néhány még ép házateteje fehér négyszögekben ferdült erre-arra a hegyekről lehúzódó fekete ködben. Tekintete elszaladt a vár mögött a hepehupás pusztaságon egy nagy-nagy sárga házig. E még nem volt itt eddig!

- Mi a', bátyám? fordult egy halászhoz.

- A?

- A nagy sárga hombár.

- Új csárda. Bécsi utasembereknek. Sok halat viszünk oda. Síposok is vagynak.

- Eevinnétek oda?

- Lúval?

- Nem a'. Csónyikon. A Piroskát visszavezethetné az egri kapuhoz a kocsmába egy kölök, hogy Üzbekh Ferié, asztán érte gyün.

- Jó. De nem rézzel fizet a tekintetes úr...?

- Lepót-ezüst jó lesz?

- Teszi.

Üzbekh Feri leoldotta úti sarkantyúját, kezébe nyomta a halász nagyobbik fiának a ló kantárszárával:

- Eriggy csak, Piroska, majd gyüvök! - mondta a lónak.

Száraz, gyenge tél volt, apadós és lassú folyású a Duna vize, hamar által voltak rajta. Üzbekh Feri már érezte oszlani fejéből a mámort, szaporán dagasztotta hát a marasztós budai agyagot az új vendégfogadó felé a kertecskékkel, házacskákkal foghíjas rác falun keresztül.

... Ez már ivó. Három nagy asztal. Kemény borgőz és jó gyülevész népség. Dupla fenekű bugyogós rácok, pár plundrás német és viseltes ruhájú, vad tekintetű kóbor kardos magyarok. Itt nem kérdi senki a másiktól, ki ija-fija, honnan jön, merre megy. Nem is lenne mindig tanácsos. Itt iszik az ember, óbégat, hallgatja a sípos tárogató nótáit: koccint azzal, aki iránt hirtelen barátság támad benne, tán kártyázik is és röhög, ha nyer.

- Itt ezzel a büdös élettel harcol az ember fia - folytatta hirtelen hangosan - a mellye sajgó tüzit oltogatja és okádékágyuval lövöldöz a világra kókadt hajnalonta... No, nem igaz? Nem így van, deák? - fordult a szomszédjához Üzbekh, miután gyorsan magába döntött két csupor veresbort.

A rongyos legényke szolgálatkészen nevetett.

Üzbekh hozatott annak is egy csupor bort, aztán elfordult tőle s azt motyogta magában: tetü... röhög, mert az úr is röhög. Egy ideig a síposokat hallgatta; akik úgy ültek egy sarokban tárogatóik mögött, mintha tölcséressé nőtt fekete zenélő orruk lenne, de aztán, hogy igen kezdett neki fájni a sok szomorú nóta, nagy erős akarattal a mennyezetnek feszítette pillantását és ivott, ivott, ivott...

Mi az? Köréje ültek? Kártyáznak? Ő is kártyázik? Veszít? Lehet. Nagyon ködlik már a világ körülötte, még egy kicsinyég és a gyertyákkal pislogó asztal alá fordul. Ereje végső megfeszítésével fölkelt, egy marék mindenféle pénzt a kocsmáros kezébe nyomott, aztán nézte le-lecsukódó pillák alól kimeredő szemmel, eleget adott-e, s hogy a kocsmáros egy szót sem szólt, csak nevetett, indult az ajtó felé. Mintha látta volna, hogy egy jány suhant el mellette, de mire fölnézett, nem volt sehol... hát nem látta, így is jó.

Kint mélyet szívott a friss éjszakai levegőből. Megszédült. De aztán felvágta fejét és nekilendült a sötétnek. Hogy táncolnak a csillagok az égen... s egy ide letáncolt a lába elé, lóbálódzik... a csillag... lámpás-csillag... ni, egy kéz fogja... utánanyúl... az a... fehér-nép... a fogásáról ráismer.

- Hova nemzetes nagyságos uram? Setét az iccaka.

- A'.

- Hozzám?

- Merre van az a hozzád?

- Itt a Logodon.

Üzbekh Feri magához karolta az ismeretlen lányt és ment. Csak úgy sejtette, hogy ez a zsidók uccája, valahol a vár alatt, vagy nem? Mindegy. Kezében érezte a nagy puha mellet, combját súrolta a lány combja s most csak ez, csak ez van ezen az egész szomorú vágyas, csaló, büdös, rohadt világon...

Egy szörnyű putriba nyitottak be. A kis kézi lámpás - szegény vándorcsillag - fennakadt az ajtó belülső tábláján egy szögön s onnan pislog szét... Milyen furcsa gyertyatartók, feljebb egyre kisebb három pár lánykar kér világosságot, nem kap. A sarokban inkább kutya-vacka, mint ember ágya. A szélén guggol már a lány. Üzbekh Feri ing-derékra vetkezik s úgy nadrágosan, csizmásan lezuhan a lány mellé. Szívét undor űzné el, messze innen, a szív azonban ziháló kalitkába van zárva; kezét vágy nyujtja a lány felé és... úgyis minden mindegy. Poshadt lélek poshadt örömbe... no nem?

Aztán elterültek hanyatt: az álom lebunkózta őket.

Egyszerre csak felpattant Üzbekh Feri pillája s puhává, tétovázóvá ernyedt tekintete csak azt látta, hogy a jóvátehetetlen nagy szomorúsága csurog be a csöpp ablakon a szennyes hajnallal.

Fölült. Szája megvonaglott. A torka száraz volt az ital égésétől. Fölkelt. Öltözött. Talált egy kancsót, a vizet félig kiitta belőle. Kereste a kardját, nem találta. Jaj, csak fel ne ébredjen a lány, agyonvágná, ha mozdulna. Ami pénze még megmaradt, valami bársonykendőre vagy terítőre odanyomta, hogy ne csörögjenek a dénárok, háromkrajcárosok. A süvege sincs sehol. Ni, ott van a lány feje alatt, hogy ne mehessen, ha menni akar. De ő megy. Érzi, hogy széttapossa, mint a kígyót, mint a bűnét, s mint ahogy magát a világot szeretné... ha mozdul. De nem!

Óvatosan nyitott ajtót s ahogy volt, hajadonfőtt, kard nélkül nekiindult a világnak el, messze... meghalni valahol.

Mént, ment a vár alatt, ismeretlen uccákon, mezőkön, utakon, kerti dülőkön, házak között, szamaras emberek hordták a drága ivóvizet, lovas ügetett, szekér zörgött, kevés, kevés, a török, Rákóczi, a pestis kirohasztotta innen is az embereket s jól tette. Útálat és undokság ő is, minden, ez a céltalanság, férfié és magyaré, halott házak s halál az ő lelkében is, súlyos, ólmos, halni nem tudó halál.

Most a Duna felé kanyarodik le az út a bécsi kapu alján. Katonák jönnek s megvetik a hajadonfőtt, részegen botorkáló vadult urat. Megállítani, szólni hozzá nem mer senki. Ki is szólongathatna meg itt minden elbúsult, csavargó magyart, a züllésnek ezekben a rettenetes éveiben? Kérdésre bűn vagy nyomor felelne úgyis...

Harangszó döbbent most az ijedt hajnalba. S úgy szíven vágta Üzbekh Ferit, hogy meg kellett állnia. Egy percre fölvilágosodott bortól, csóktól, bánattól és bűntudattól sebzett lelkében az a pár gyermeki év a barátok iskolájában, de aztán fölvágta fejét:

- Te köllesz még ide! Lássuk, mit felelsz Üzbekh Ferinek, ha szemtül szembe kérdez!

S ment lefelé a csilingelő tornyú kapucinus-templom iránt, fenyegető iramban.

Borba ölte lelkét? A bor visszaokádta! Asszonyba fojtotta keservét? A csók visszaútálta, vissza, beléje, hogy fulladjon meg tőle a rossz apa, rossz magyar, a züllött kurafi! Hát most megkérdezi Istent, mit akar vele?

Érezte, hogy a halálba megy, hogy így vagy úgy, de nem éri meg az életét mindennapos szégyenbe fojtó világos delet. Nagy ördögi istenkáromlások forogtak szédült, keseredett fejében, valami bosszú, szörnyű, aljas, utolsó bosszú Az ellen, aki mindezt így, ilyen embertelen-istentelen módon rendezte el.

Megállt a kis templom küszöbén.

A miséző barát bent, elől, az oltárnál éppen morogta:

- Rorate coeli de super...

Már előre röhögött Üzbekh Feri azon a komisz, istenkáromló tréfán, amit most közbe fog sivítani, de csak a száját tátotta el, hang nem jött belőle, hirtelen elsötétült előtte a világ és elvágódott a hideg köveken... aztán vörös lángnyelvek csaptak elő mindenfelől, ördögök rohanták meg a kis templomban szorongókat, nyárssal, szigonnyal döfölték a sikoltozókat... aztán újra elsötétült minden... s mikor megint fölcsapott a pokol fénye, ordító, vonító jajgatás töltötte be a tűzbe, vérbe borult világot... nem, nem itt pusztulni, menekülni... valamerre... segítség! Segítség!

- Itt vagyok, fiam! - zengett egész közel egy csöndes, mély férfihang.

Üzbekh Feri felnyitotta a szemét. Egyszerű ágyon feküdt, fehérfalú cellában, egy kapucinus ült az ágya szélén s a falon nagy fekete kereszt... a töviskoszorús, félrehajtott fej szomorú és dicsőséges mosolya, amelyre megváltó, megbocsátó, nehéz könnycseppek gördültek alá.

Üzbekh Feri felzokogott. Először sírt életében s az orrára, bajuszára, ajkára patakzó könnyek árja magával vitt gyötrött szívéből istenkáromlást, torkosságot, fajtalanságot, kétségbeesést: egész, rossz, elhibázott életét.

- Itt maradhatok? - kérdezte alázatosan, könyörgőn, remegve a kapucinust, aki komolyan bólintott:

- Igen, fiam!

Így került a kapucinus kolostorba Üzbekh Feri, aki eleinte mosogató szolga volt a barátok konyháján, később szakállt eresztett és csuklyát öltött s Medárd atya néven igen jámbor, igen boldog, igen komoly tagja lett a kis közösségnek, amelynek megtisztelő megbízásából nagy térítő erejű prédikációkat tartott a borital, a paráznaság s a bűnbánat halogatása ellen.

1770-ben halt meg az élettel megelégedett késő vénségében.

1927 ádvent második hetében,
Szent Miklós püspök napján.