Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · LESZNAI ANNA:
Emberi harcotokhoz minek lenne szavam!
Hisz borul és kenyérül osztottam el magam,
A barátnak, csakugy az ellenségnek,
Mindeneknek kik harcolnak és élnek.
Hisz testem lelkem falattá töröm.
Hogy legyen harcos és legyen öröm,
S több legyen holnapunk elért halálnál;
Többek legyünk a magunkba vált mánál.
Mit akartok hát mihez értsek máshoz!
Csengő koccintás kell az áldomáshoz,
S ha nem harcolok minden csatatéren,
Minden késetek a keblembe kérem.
Ha dulakodtok mikor összecsaptok,
Mi mást tehetnék: az ölembe kaplak,
Arra hajlok rá akit éppen vernek.
Az elaluvók mind hozzám hevernek.
S a harcaitok olyanok előttem
Mintha a tölgyfa óriássá nőtten
Látja hagy lengedez rajt sok levél,
Mind rajta termett s zöld vérével él.
Buvóhelyei ezer szélnek napnak,
A zöld lombok susognak összekapnak.
Hanem a fának gondja mással bajlik:
A föld tejét issza s tavaszba hajlik.
Kótyagos fürtök szöllőkertnek tőin,
Mind fiaim vagytok meg szeretőim!
Ölembe rejtve minden unokátok,
Nem értlek, - érlellek: s mosolygok rátok.