Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

TERSÁNSZKY J. JENŐ: FÁY DEZSŐ: VIA MISERORUM

Az illusztrációt nem éppen minden jog és alap nélkül a képzőművészet alsóbbrendű fajtái közé sorozzák. Persze ez a megállapítás föltétlen semmiesetre sem állhat meg. Illusztrációja válogatja, hogy alsóbbrendű-e más művészi ténykedésnél. Hiszen meglehet, hogy illusztráció felveszi a versenyt a legjava művészi munkákkal. A téma voltakép így is másodrendű kérdés és az ecset, vagy irón szabad. Mindegy, hol keres kifejezni való alkalmat és tárgyat.

Fáy Dezső, bárha más terepen is értékes sikerek vannak mögötte, legjobban mint illusztrátor ismert és méltányolt. Kétségkívül nem ok nélkül, épp azért, mert az illusztrációban vannak nagy bőségben olyan alkotásai, amik bármely más, eredeti témájú dolgokkal felveszik a versenyt.

Ha meg is esik, hogy nem tart ki mindig itten a legjobb színvonalán, ez természetes. Sokszor kell kenyérért, átabotában készíteni rajzokat, olyan írásokhoz is, amik még ezekhez a rajzokhoz sem érdemesek. És nyilvánvaló, hogy nem szabad senkit sem a gyöngébb, hanem csupán a legjava termése után latra vetni.

Ha így teszünk, akkor Fáy, az illusztrátor, ezt a műfajt a legkomolyabb, legsúlyosabb veretűvé váltotta át. Remekbe készült rézkarcok, fametszetek, toll-, kréta-, ceruzarajzok egész rengetegét produkálta már könyvek, albumok számára, amikről alig kapott nehány szó méltatást, úgy ahogy az írásművek szerzői mellett megemlítették.

Ami a másfajta, önálló témájú dolgait illeti, amiket olajban, vagy akvarellben állított már ki, szintén valami fajta rokonságot tartanak az illusztrációval. Majdnem mindnél előtérben van az elbeszélő, a drámai elem. Jelenet, mozgás, kompozició, megkapóság majdnem mindig főerősségük.

Általános jellemzésben túlnyomó részük úgy hat, mintha kontúrral és impresszionista eszközökkel írnák által régi mesterek modorát. A jelen alig érdekli. Nemcsak tárgyért megy szívesen a régi olasz, vagy német, vagy angol reneszánsz mesterek témái körébe, de komponálásban is szívesen lát azok szemével, térbeosztásával. Ám, mondom, mindezt sajátos forma- és színnyelvre fordítja át, úgyhogy a régiek tetszetősködését, sokszor édeskésségét az új piktúra fanyarabb, kíméletlenebb modorával kezeli.

Abban aztán bámulatos, szinte boszorkányos a készsége, ahogy modell nélkül hasalja képeit, tökéletes hibátlansággal rajzban, tónusban legtöbbször. Valóban, ez a készség egészen a régi mesterekére emlékeztet. A Fáy Dezső képzelete is már szinte olyan, mint valami pontos fotografálógép, amelyből készen kerülnek ki a lemezek. A tér, a benne mozgó alakok, tájakkal, közvetlen háttérrel készre alakulnak már az agyában s a keze csak oly engedelmes, ügyes szolga, mintha csak azt a munkát végezné, amit egy fotografáló gépnél az ellenző lekattantásával. Erre a készségre nálunk manapság talán nincs is példa s künn sem nagyon sok lehet.

Természetesen itt is előfordul, hogy fáradtabb, vagy túlsietett dolgok is kerülnek ki keze alól, abban a lázas, tömeges termelésben, amit tehetsége kizúdít magából. Dehát a legnemesebb gyümölcsfa is hoz mindig egy-két gyatrább gyümölcsöt, éppen a búsásabban termő években és mondom, senkinek a gyöngéi nem mérvadók a legjava művei mellett.

Nagy vonásokkal felvázolva ez a Fáy Dezső piktúrája.

*

Most végre erről a jelenlegi képsorozatról. Erről a Via miserorum-ról, amely még nem látott teljes nyilvánosságot s magam is, bár teljesen éretten, de még mindig nem végleges formájában néztem végig a művész műtermében.

Azt hiszem, ez a képsorozat a végre elérkezett teljes, igazi, vegyítetlen Fáy Dezső. Egész biztos, hogy ezzel felfogásban, kifejezésben, önmaga megtalálásában, hangulatban, formában a csúcsára jutott művészete.

Nagyon mélységes, nagyon bensőséges, nagyonis megrázó művészet ez. Sajnos, alaphangja a maradéktalan komorság. Az illusztrátort Fáy Dezső magában mintha itt sem tudta volna megtagadni. Itt is elbeszél, drámát mutat meg az életből. Kivéve, hogy ezúttal őmaga adja képeihez a történeti részt is, a vonal és a forma nyelve által.

Mi a tárgya ennek a képsorozatnak? Egy nő élete, az emberi élet legaljáról, a sárból. Olyanféle groteszk, realitásában szimbólikus, megrendítő ábrázolásban, mint amilyen a Holbein Haláltánca.

A művész három fázisra osztja ezt az életet. A nyomor foganása. A nyomor násza. A nyomor kálváriája.

De csupa kálvária ez végtől végig. Nincs benne egy enyhe, egy vigasztaló vonás. Nincs mosoly, legföllebb vigyorgás. Nincs boldogan feszülő, csak görcsben rángó izom. Nincs édes öröm, csak állatias kéjsóvárgás s más szenvedélyek tobzódása. Szívtelenség erőszak, ocsmányság, gyötrelem, inség, borzalom ennek a képsorozatnak minden foltja, minden vonása.

Túlzás, föltétlen. Az élet legalja sem teremt meg ehhez fogható rémséges vigasztalanságot.

Csakhogy ez a kifogás meg nem állhat gáncsképpen ezekkel a képekkel szemben. Mert ahogy meg vannak csinálva, az kifogástalan, nagy művészet, amely azt hitet el, azt valószínűsít, amit akar. Meg sem cáfolhatni, ha derűre, enyhületre, reményre nincs szeme. Legföllebb mint megváltozhatatlan tényt kell elfogadnunk és megemlítenünk életszemléletét.

- Mondd, minek ennyire duskálni ily kegyetlen és ocsmány siralomban? - kérdeztem meg a művészt. - Miért nincs egy enyhítő, egy bíztató mosolyod ebben a nagyszerű dolgodban?

- Jól tudod, hogy sokat szenvedtem és mit tennék azokkal a hangokkal, amik unos-untalan feltörnek belőlem azokból a napokból?

Bizony így van! Itt nehéz a vita. Ez vád. Ez ítélet. A művész ítélkezik művében az emberek, a társadalom ellen, amely rátaposott és arra kényszerítette, hogy a gyötrelmet, a csúfat érezze uralkodónak Isten szép világán. A művészen nem múlik semmi. A reménytelenség nem belőle fakad.

Próbáltam vitatkozni mégis.

- Nézd, - mondtam - a szenvedés, a borzalom, a csúf, sajnos túlnagy lényege az életnek. Mégis igenlőleg, hangsúlyozottan szépséggé avatni ezt belőle, gondolom beteges s nem is egészen igazságos. A másik rész mégis csak az öröm, bármily életsorsban s főleg az irány mégis csak ezé kell hogy legyen. A hit az örömben máris balzsam.

- Ez igaz - felelte a művész. - De ezzel történik a legtöbb visszaélés. A gyötrelem bíborpalástja hazug és undorítóbb a piszkos rongyoknál. Nos igen, van olyan hangja is a szenvedésnek, amit én is utálok. A beteges telhetetlenség életcsömörét és világfájdalmát dupla uzsonna; kitünő szivar, szeretők és egyebek vagy mindennek lehetősége mellett én is megvetem, pláne ha reformátorkodik, de az igazi szenvedés panasza szentség és szépség. Ha ezt mutatom meg és hangsúlyozom, nem tehetek róla, mert így érzem, minden más hangot túlharsogva.

Szívesen ismertem és ismerem be vereségemet ebben a vitában. Hiszen ellenfelem mögött az van érvül, ami mindent lefegyverez: a remekbe készült munka.

Ez pedig az. És most már megmondhatom véleményemet egyébről is. A régi manérokat, furcsán, újszerűen átérző és átíró Fáy Dezső mindig váratott velem valamit. Az egészen saját kifejezést, formában, kompozicióban s minden egyébben. Nos, ez sokszor kibukkant dolgaiban, de most teljes önállóságban, hiánytalan jelent meg. Megismételhetem hitemet, hogy ez a képsorozat csúcspontot jelent művészetében, amin, őt ismerve, biztos, hogy soká ki fog tartani hasonló erőben.

Ezt a képsorozatot az Ernst-múzeum fogja kiállítani januárban. Nem fogja csalódás érni azokat, akik megtekintik.

Aztán, német, francia, orosz albumszerű kiadásban jönnek ezek a képek. Föltétlen büszke lehet rá művészetünk.

Ez a néhány sor itten az albumok előszavául íródott s ezúttal is szerény beharangozó és ajánlás.