Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (4)
V. A sas lak

Dohány-utca 373.

Szép, elsőemeleti, parkettezett szállás. Négy szoba az utcára, előszobával, konyhával. Az egyik Jókai szobája, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettek érte kétszázhatvan forintot egy évre. A közös koszthoz Jókai tíz forinttal, Petőfiék tizenöttel járultak. Ebédet, vacsorát az ujvilágutcai «Aranysas»-ból hozattak. Jókai inast tartott, Petőfiék szakácsnét öt forint havi díjjal.

1848 március hónapját mutatja a díszes falinaptár, amely Landerer és Heckenast nyomdájából került ki...

Jókai nagy lépésekkel jár fel és alá szobájában. Épp az «Életképek»-et lapozta át. A «Sonkolyi Gergely» után a «Bűntárs», a «Serfőző», az «Aegyptusi rózsa» és «Keselyeő Péter» következtek. Ezeket olvassák most a fővárosi házakban és vidéki udvarházakban is. Az «Életképek» előfizetői szépen szaporodnak.

Odakinn a tavasz első lehelete az utcán. Az ereszekről csurog az olvadó hó és a nap fénye szikrázik az egyre kisebbedő hóprémen, amely itt-ott a háztetőn még fennakadt. A szobában a duruzsoló kályha olyan hangulatot teremt, mintha kinn is meleg volna és nyár.

Szép az élet. Különösen, ha az ember huszonhárom éves.

És mégis az ifjú beszélyíró, mialatt a kerek fehér és piros ostyadarabkákkal játszik, amik a levelek leragasztására vannak ott íróasztalán, ahol egy pillanatra megállt, elgondolkozva néz ki az ablakon:

- Hová fog vezetni mindez?

...A szomszéd szobában ott van az a különös ember, akihez a sorsa most úgy oda van fűzve, mint a gyerekek sárkányához a papirlánc.

Meddig mehet föl a sárkány?

Hallja a szomszédja lépéseit. Papirzörgés. Biztosan valami elrontott költeményét gyűrte össze és dobta a kandalló tüzébe. Most újba kezd bele. Lúdtollának sercegése és török csibukjának füstje áthatol az ajtó eresztékein.

Ki ez az ember? Mit akar? Mindenesetre a legszebb magyar verseket írja. Ki tud még barátjához oly melegséggel írni, mint ez a költő hozzá, Jókai Mórhoz:

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom!...
Nem, nem barátom! Megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek:
Mert a jelenkor gyermekének
E szó «barát». csak gúnyolás.

Megrendítő.

És volt-e lantos, aki annyi elementáris melegséggel tudta volna szerelmi boldogságát megénekelni?

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá;
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál...

És ez a dévaj dal:

Tíz pár csókot egy végbül,
A legédesebbjébül!
Rádást is,
Feleség,
Nekem ennyi
Nem elég.

Ezek a csókok ott csattannak el a szomszédban és halk kacagás, szerelmesek turbékolása kíséri őket. Ilyenkor ijesztő a legényember magányának minden nesze, reccsenése, ropogása.

De olykor egyedül van az asszony és unatkozik. Mert a költő a csókjával is úgy van néha, mint a borral. Túlságba nem viszi. A «feleségek felesége» ilyenkor magyar pillangós főkötőt varr az ablak mellett: De nehezen megy a kezében a munka, mintha nem volna hozzászokva. Vagy túlságosan gondol az urára és minden gyönggyel a férjének egy gondolatát fűzi be a főkötőbe?

Minden asszony eleven rejtély. És ez a nő igazi sphynx.

- Nem oly szép, - mondja magában Jókai -, aminőnek Sándor versei megörökítik. Alacsony termete van, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép külön, de a kettő közt nincs visszhangzás, amellett rövidre nyírott hajat visel és éppen úgy tud ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.

Óh, ez nem az a vidéki leány, nem az Asztalos Etelkák fajtájából való, akik egyszer szeretnek és meghalnak. Talán inkább Weinmüller Franciska? Nem, ez az asszony rajongással szereti az urát. De van ebben a szerelemben valami a nőstényoroszlán félelmetességéből. Nem volna jó a körmei közé kerülni!

És nagy hibája Jókai szemében, hogy nem eléggé házias. Nem főz, nem takarít, nem mos az urára. Végezzen mindent a cseléd és az ebédet az «Aranysas»-ból hozatja.

Különös, furcsa lény, olyan, mint George Sand, akinek híre érkezik Párisból.

Néha egészen megmagyarázhatatlan pillantásokat vet Jókaira. Minden nő rejtély, de ennek a nőnek a rejtélyét Jókai a legkevésbé tudja megoldani. Egyszerre vonz és taszít. Mindenáron meg akarja házasítani Jókait és fölsorolja valamennyi szatmári barátnőjét, akiket csak feleségül ajánlhat, de talán csupán azért, hogy Jókaitól ezt a bókot csikarja ki:

- Nem, Szatmárba nem megyek, onnan Petőfi már elhozta a legszebbet, a legjobbat!

Néha szeszélyes, vad és türelmetlen az asszony. Vakmerő a kiszólásaiban és azt mondja:

- Jókai, maga néha olybá tünik föl, mint valami szende, szőke leány.

És ördögi kacajjal teszi hozzá:

- Miért tűri, hogy Sándor úgy elnyomja?

Ez fáj a «Hétköznapok» írójának. A finom, csillogó női agátkörmök ilyenkor lényének legfinomabb, legrejtettebb, legérzékenyebb gyöngéjét marcangolják. Mert hiába forradalmár valaki, hiába hord karbonári-köpenyt, ha belül egy gyönge szív vergődik.

Annak a másik férfinak odaát barna szeme van, barna, mint az alföld viharos napon. Villámokat tud szórni, amelyek megreszkettetik a hatalmasokat, trónok inognak a pillantásaitól.

Mi ez az ember? ... ez a garabonciás?

Egy Danton, akibe Robespierre lelke költözött?

Oh, ha Danton ily szép verseket tudott volna írni!...

És Jókai újra és újra érzi, hogy az igazi forradalmár odaát járkál szobájában, amelynek falairól Danton, Robespierre, Marat néznek le... Ezek a falról már mind beköltöztek a szívébe...

Ezernyolcszáznegyvennyolc az ő esztendeje! Ő a jövő embere? Januárban az olasz forradalom híre érkezett a Pilvax-kávéházba. Februárban a párisi forradalom tört ki, de híre csak március első napjaiban érkezik meg Pestre.

És a Petőfi név szinte napról-napra jobban nyomul be az emberek elméjébe, szívébe. Petőfi az ifjúság vezére. A holnap embere.

Barátságát már a hatalmasok is keresik. Megkérdik tőle, mit óhajt az ifjúság, amely a Rákosmezőn a francia forradalmi lakomák mintájára gyűlést akar tartani. És a «nagy» Klauzál Gábor, a tekintélyes politikus felajánlja a «kis» Petőfinek az Ellenzéki Kör helyiségeit, hogy ott tartsák meg az ülésüket. Már az óvatos, nem könnyen barátkozó Klauzál is belekerült Petőfi utcájába?...

És Jókai kinéz az ablakon:

- Mi lesz ennek a vége?...

Egy pillanatra eszébe jut a révkomáromi ház, ahol egy öreg asszony még mindig aggodalommal gondol arra, miért nem lett a fiából komáromi fiskális? Talán lelkiismeretfurdalást érez, hogy útjába állt fia szerelmének, mert talán Etelka le tudta volna kötni Móricot Komáromba és most szép, jól menő ügyvédi irodája volna a Rozália-téren, ahol az apjáé volt?

A másik embernek is él az anyja, sőt ott van a szomszéd szobák valamelyikében. A derék, öreg, jó kocsmárosné, a «legszeretettebb anya» eljött, hogy megnézze menyét, de még inkább, hogy megtudja, nem esett-e valami baja az ő Sándor fiának.

Mily jó az oroszlánszívű forradalmároknak, ha tudják, hogy ott van közelükben az a lény, akinek emlőin nőttek nagyra és aki tűzön-vizen keresztül is szeretni fogja őket.

Az az ember odaát a lantja csodahúrjain a legszebb himnuszokat zengi a szerető feleségről, a hű barátról és az édesanya szeretetéről.

Nem túlságosan sok ez a hármas boldogság? A bosszus istenek nem készítik-e máris mennyköveiket? A sorsot kihívó emberre nem vár-e büntetés? - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - - - - - -

Lépések közelednek Jókai ajtaja felé. Kopogás; erélyes, de barátságos.

Petőfi lép be.

Alacsony alakja most mintha sugárözönben volna, mintha behozta volna magával a márciusi tavaszt és nőne, nőne... Különös az arca, különös a szeme... Valami történt...

Petőfi megáll Jókai előtt:

- Amit én irántad érzek - mondja -, az igazság szerint nem is barátság, nem is testvéri szeretet, vagy tán e kettőnek keveréke, vagy talán mindkettőnél több... Valami le nem írható és tagadhatatlan, hogy a világon senki iránt sem érzem azt, egyedül irántad...

Jókai csak a kezét nyujtja. A különös szavakra, amelyeket soha nem hallott hangon mondott Petőfi, nem lehetett más válasz, mint erőteljes baráti kézszorítás.

- Számítok barátságodra - mondja Petőfi olyan hangon, amelynek jelentőségteljességét érezni lehet. Hangja egyszerre suttogóvá lesz. - Neked mondom meg először a hírt, amelyet megbízható embertől kaptam. Odakinn (és kimutat az ablakon) még senkise tudja...

Alakja most fölmagasztosul, szinte emberfölötti fény önti el arcát, már nem tud suttogni és szinte hörögve, rekedten, örömittasan kiáltja Jókai szemébe:

- Bécsben kitört a forradalom!