Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KÁRPÁTI AURÉL: A HARMADIK RÓMA · / · SZENES ERZSI: FEHÉR KENDŐ

SZENES ERZSI: FEHÉR KENDŐ
I. Füst Milán

Ritkán történt meg velem, hogy verseskönyvet ilyen szívesen s ilyen gyorsan olvassak végig. S emellett hajlandó lettem volna még egyet azonnal elolvasni a szerzőtől. Olyan kedves, olyan meleg kis könyv ez.

E versek maguktól fakadnak, de nemcsak az íróból, szinte már az olvasóból is. Megvallom, kedvet kaptam, hogy egy kicsit magam is így énekeljek, annyi örömöm tellett e zenében. Pedig hát ki van zárva hogy másvalaki, bárki eltalálja ezt a hangot, ha azt a hitet is kelti, ha csalogatja is. A kedvességével csalogatja.

Csak azok a versek hathatnak ily közvetlen melegséggel, - szinte mint az élőlények, - amelyek a költő kedélyének azonos kifejezései. Csak az írhat ilyen verseket, aki ilyen. S csak a személyiség okozhat efajta rokonszenvet.

Ennyire őszinte igénytelenséggel még nem is találkoztam talán. Minden vers mint egy szőlőszem. Mindegyikben egy parányi, de tömör édesség - s egy kis ötlet: amely formás is, találó is s amellett oly sajátosan szerény! Soha hangsúlyával túl nem lépi annak az érzésnek a hangsúlyát, amelyből származott. Ami annak bizonyítéka, hogy az ötletek maguktól adódnak, az érzések gyermekei s létrejöttükben a tudatos művészi ökonomiának, de még a művészetünkben való gyönyörködésnek is kevés része van.

Egy kis kép: ennyi s nem több némelyik vers. De a kép a tiszta érzést sugározza. Annak a szolgálatában áll alá van rendelve neki. Ezért oly szívhezszóló.

Annyi szenvedés után,
ime, mégis megvilágosodott a zárkám
a fájdalom sötét falain
ablakot vágott magának
az öröm.

Ezért oly határozott:

... és nincs erőd,
hogy megtarts magadnak
és bűvkörödbe visszavonj.
Csak olyan csillagod voltam,
mely útját nem futja örök időkig
a kiszabott pályájáról
hirtelen
letér.

E költő azon szerencsések közül való, aki érzi, hogy mire képes s képességeit már ösztönösen sem becsüli túl. S ez már maga is nagy erény. Megtalálta a maga legigazabb hangját, kis hangszerét, amelyet szeret s ezzel bizony nagyon meglep néha. Az ember nem hinné, hogy ez az éles, tiszta kis pengés mily jelentékeny érzések szószólója lehet, - ez a hanyagságra emlékeztető könnyedség mily pontosan fejezi ki magát.

...s ha igazak a mesék
kitudja
talán még
könyökömre hajló
bámuló angyal is lehetnék
a mennyben
a lábod zsámolyánál.

Ez a könyökére hajló, bámuló angyal oly szép, mint egy renaissance-angyal. Tollvonással van odavetve.

A nyelvnek nem művésze, kifejezési ereje nem meglepő - s a vers mégis majd mindig meglepő. A legelkopottabb szavak használatától sem riad vissza, szóképei az eddig ismertekből adódnak: s mégis addig zöngicsél, míg ott vagyunk a szavak igazi értelménél, annál a régi értelménél, mikor a «vérző szív» még nem elkopott frázis, de a leggyönyörűbb képek egyike volt. Úgy használja e régi szóképeket, mintha most találná fel: tehát mi újra átéljük azokat. Ahogy feltalálja, úgy közli s ez a közvetlen és rögtöni őszinteség az, ami nem tévesztheti el a célját.

Szívesen idézném itt, mint állításaim legmeggyőzőbb bizonyítékát, valamennyi versét, - annál inkább, mert meg vagyok győződve, hagy e pirinyó versek együtt hatnak a legjobban, de még inkább azért, mert annyira szeretem őket. - Álljon itt valamennyi helyett a következő:

Kívánság.
Ha igazán el akarsz hagyni,
csókold meg még egyszer a szememet
ahogyan szoktad,
csókold meg még egyszer a számat
ahogyan szoktad,
azután kívánd oly erősen,
mint amilyen erősen kívántál engem,
azután kívánd oly erősen
mint amilyen erősen szerettél engem,
hogy mielőtt elmégy,
meghaljak.
Nem mind ilyen szép, - de mind
egyik ilyen szeretetreméltó.