Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ADY ÉS HATVANY
Az «Ady Endre kortársai között» című könyvhöz

Akik Hatvany Lajos írásainak olvasói voltunk, tudjuk, hogy a diszkréció és tapintat hiányoznak az ő irodalom-elméleti fogalmaiból. Ő a mult és jelen nagyjaival szemben a kíméletlen igazság híve, a valósághoz híven, a szeretet és kegyelet retoucheai, sőt gyöngéd elhallgatásai nélkül is. S hogy ebben hajlandó elmenni a túlságig - milyen jellemző őreá nézve mindenben ez a túlság! -, azt most újra megbizonyította annak a levelezésnek a publikálásával, mely valaha közte és Ady között folyt. Emiatt sokan megrótták, élesen is, - én nem állok ezek sorába. Az a kép melyet ez a levelezés feltár, nem éppen kedvező az egyik levelező félre sem, Hatvanyra még kevésbé, mint Adyra, - de hiszen Ady emberi gyöngeségei nagyjából széltében ismeretesek hívei és ellenségei előtt s a levelek csak új adatokat lepleznek le, nem új tényeket s elég furcsát és rosszat olvastunk a világ nagy embereinek emberi dolgairól, hogy ne keressük a genieben okvetlenül a polgári erények példaképét is. Ha pedig Hatvany be akarja mutatni a világnak a saját torzképét, erre való jogát senki sem tagadhatja le.

A levelezés túlságos keveset árul el Ady költői fejlődéséről és természetéről és túlságos sokat apró-cseprő személyi dolgairól. Ezért nem örülök ennek a könyvnek. Nézetem szerint - s ezt már többször megírtam - az abnormis nagyra felduzzadt Ady-irodalom túlsokat foglalkozik Ady személyével és túlkeveset költészetével s amennyiben az utóbbival foglalkozik, jóformán csakis Ady politikájáról szól, amire az Ady-pamflet rákényszerítette. Attól tartok, hogy a mai fiatal nemzedék előtt, akiknek mi kell hogy átadjuk Ady fáklyáját, Ady az ember fog csak állni sok fogyatkozásaival és Ady a politikus örökre érvényes, de örökre vitás problémáival. Sajnálom, hogy Hatvany, aki kísérletet tett az Ady-esztétika terén is, most könyvével felduzzasztja az Ady személye körüli perpatvart.

*

De ha már előttünk van a könyv, foglalkoznunk kell azokkal a kérdésekkel, melyeket felvet. S ezek között első sorban azzal a kérdéssel, milyen volt a viszony Ady és Hatvany között. S Hatvany, aki nem ismeri el a diszkréció és tapintat jogosultságát irodalmi dolgokban, bizonyára szívesen fogja látni, ha ezt a kérdést itt kiteregetem, úgy, ahogy a levelek alapján kialakult előttem.

Hatvany 1908 márciusában írt egy cikket a Huszadik Századba Adyról, amelyben némi mea culpázással feladta eddigi tartózkodó magatartását Ady költészetével szemben és lelkesen a költő pártjára állt. Ady erre levelet írt neki, amelyben felajánlotta barátságát. Ezzel kezdődött összeköttetésük, amely hosszabb-rövidebb megszakításokkal Ady haláláig tartott, de - s ezt már most, elején ki kell mondanom - egyik részről sem vált soha meleg, közvetlen barátsággá. Ady első levelében van egy fatális mondat: «Remélem, érezte, (s én is éreztem), hogy a mi összeköttetésünk, barátságunk nem a versprodukciótól függ.» Az ekkor megindult barátság ugyanis teljesen és mindvégig a versprodukciótól függött. Sohasem tudott közöttük valóban bizalmas, személyi kapcsolat kifejlődni. Hogy Ady részéről miért nem, azt okkal-móddal megmondta egy sokkal későbbi, 1913-iki levelében, mely talán a legőszintébb és legmelegebb levél, amit életében Hatvanynak írt. Beszél ebben egy reakcióról, mely barátjánál «minden erősebb, melegebb lendületnél beáll» s ezzel pontosan jellemzi viszonyukat, melyben minduntalan történik kísérlet az összeforrásra s minduntalan visszahúzódik vagy az egyik, vagy a másik, - többnyire Hatvany, aki legtöbbször nem is reagált, mint az idézett levélre sem - Ady közeledési kísérleteire. Ady ebben a levélben ezeket mondja: «Nagyon meghat minden kis jóság s ha érdemes ember szeret, nagyon vissza tudom szeretni. Bajt okozott nem is a te pénzességed, de az én krajcártalanságom, mely kivált akkoriban volt legnagyobb, mikor legtöbb jusst éreztem a gőghöz. Hidd el, hogy nagyon sokszor, nagyon-nagyon szerettem volna, ha - neked sincs pénzed. Olyankor, amikor nagyon vágytam ragaszkodásom kimutatására, de gyáva voltam az úgyis mindent hamar elintézők előtt. Sokszor rántottam vissza magamat, sokszor kerültem hamis helyzetekbe álbüszkeségem és kicsinyes gyávaságom miatt. De nem voltam akkor sem egész tehetségtelen állat még a barátság terén sem. S mindent már régen hamar rendbehozott volna egy kevéssel több együtt-élet, ha az én életem szabad lett volna. De vidéki rossz szokásaim, bor, kenyérhajsza, a különbség, amivel mi közös ismerősöket néztünk s főképpen egykor s magával rángató nőstényem közénk állottak. És mégis, ma is úgy érzem, olykori haragaimban is úgy volt: bévülről állandó, tiszta és szerető hű barátod voltam.»

Ezekre a megrendítő szavakra Hatvanynak nem volt válasza. Mint évek alatt nem egyszer, elmulasztotta az alkalmat az igazi barátságra. Ezt nem lehet mással magyarázni, mint a két ember inkompatibilitásával. Akarták mind a ketten a barátságot. Ady személyes vonzalomból és azért, hogy a Hatvanyval való viszony anyagias kapcsolatait ne legyen kénytelen annyira érezni önmagával szemben. Hatvany a költő iránti hódolatból. De részben ez az utóbbi volt az egyik baj. Ő rendkívül sokra becsülte Ady költészetét s ezt leveleiben minduntalan, sokszor szinte szerelmesen ömlengő módon ki is fejezi, de nem értette az embert, nem érezte Ady lényének azt a különös magnetikus kisugárzását, mely számtalanszor hozzávont olyanokat is, akiknek költészetéről fogalmuk se volt s néhány hívét tűzön-vízen át kitartó szeretettel fűzte hozzá. Mindig egy kicsit felülről bánt vele s kicsit preceptorkodni akart felette. Érdekesen dokumentálják ezt azok az irodalmi tanácsok, melyeket nem egy levelében adott neki. Hogy írjon regényt, drámát, hogy válassza követendő például költői tanulmány és szorgalom dolgában Aranyt és Flaubert-t stb. Elméletben egészen helyes tanácsok, ha egy tanár adja tanítványának, jól teszi, - de Adyval szemben! Akinek némi tudomása volt Ady munkája módjáról és némi képe lényéről, az ma e tanácsokat nem olvashatja mosoly nélkül. Leveleiben Hatvany sokszor meglepően kemény hangot üt meg, mely már a leckéztetés határán jár, ami mindig fájhatott Adynak s bizonyára nem egyszer megalázó következtetéseket vont le belőle. Ehhez járult a két ember életviszonyainak és életmódjának különbözősége. Ady nem szerette azokat az embereket, akikből Hatvany baráti köre állott, nem tudott azokra a helyekre járni, ahol Hatvany otthonos volt s viszont Hatvany - ezt olyan nevelésű és megszokású embernél mint ő, teljesen megértem - nem jól érezte magát Ady kiskocsmai borozó asztalánál. Hozzá kell ehhez venni, hogy mind a ketten nyugtalan, kóborló életet éltek, az egyik Párizsban, a Rivierán, Mindszenten, Budapesten, a másik Berlinben, Münchenben, Olaszországban, Svájcban, idehaza, - sokszor évig nem találkoztak s ha igen, akkor mindig volt köztük valami feszesség és zavar, nem tudtak őszintén, egész melegen beszélni egymással, nem is igen volt miről. S ehhez hozzá kell venni, hogy Hatvany mint leveleiből kiderül, a családja részéről bizonyos ellenállással küzdött Adyval szemben s ezen kívül ő nem tudta soha elfelejteni azokat a sérelmeket, melyeket Adytól szenvedett. A híres Duk-dukafférra még egy 1915-iki levélben is van célzás. Ady ezt tudta s ez nyilván feszélyezte őt barátjával szemben. A levelekből gyakran kiérezni, hogy egy kicsit félt Hatvanytól, a fölényes hangjától, a memóriájától, tanításaitól. Levelei között kevés van olyan dokumentáló erejű, mint amelyet fentebb idéztem, a legtöbb köztük formális levél, Ady írhatta volna őket olyasvalakinek is, akihez csak udvarias jóviszony fűzi, nem több.

Sajátságos dolog: két ember, aki szerette volna szeretni egymást, igyekezett is, de ez igazán sohasem sikerült nekik. Hatvany ezt, egyik-másik jegyzetéből következtetve, érzi is s most már szánja-bánja, de amíg Ady élt, ez nem lehetett máskép. A barátságukat zavaró körülmények lényükben és helyzetükben rejlettek s nem lehetett őket kiegyenlíteni. De a levelek olvasása alapján nekem az az érzésem, hogy ami e tekintetben mulasztás történt, az nagyobb részben Hatvany mulasztása. Ő nem tudta Ady emberi mivoltát eléggé megszeretni s ezért a hozzá való viszony állandó nyugtalanság forrása volt Adyra nézve.

Azért a Hatvanyval való barátság jelentős részlete Ady életrajzának. Nemcsak anyagi szempontból - azt hiszem, erre Hatvany maga sem vet különös súlyt, bár Ady igenis nagy súlyt vetett rá, mert Hatvany támogatása anyagi gondjait sokban megkönnyítette s több ízben lehetővé tette számára egészségének legalább időleges jobb karba hozását. Költői érvényesülését is elősegítette Hatvany, mikor lehetővé tette könyveinek forgalombahozatalát olyan időkben, mikor a kiadók érthetetlenül tartózkodtak tőle. Hatvany propagandáját sem lehet irrelevánsnak tekinteni. Hatvany, mint mindenki, aki Adyért exponálta magát, nem egyszer állott miatta támadások kereszttüzében és sokat vagdalkozott miatta. Csak egyet nem lehet elmondani erről a barátságról: azt, hogy irodalmilag termékeny lett volna. A két jóbarát írói pályája párhuzamosan haladt egymás mellett s csak Hatvany Ady-kritikáiban és polémiáiban érintkezett. A forradalom óta sok zagyvaságot lehetett olvasni ujságokban arról, hogy Ady politikailag és irodalmilag kiknek a befolyása alatt állott s ezek között Hatvanyt szokták mint főbűnöst az ítélőszék elé állítani. A levelezésből most minden kétséget elhallgattatón kiderül, hogy amennyiben Hatvany hatni igyekezett Adyra, a klasszikus irány, az önmagába és munkájába való elmerülés irányában buzdította, - hogy sikertelenül, az Ady természetében rejlő minden ilyen hatás iránti ösztönösen merev ellenállásnak tulajdonítható. Mint költő szuverénül ment a maga útján, senkivel és semmivel sem törődve, mint politikus - ha ugyan egyáltalán lehet a politikus elnevezést őrá alkalmazni - átvett ugyan floskulusokat, jelszavakat, néha gondolatokat a háború előtti radikális és szocialista propaganda készleteiből, de a magyar élet hatalmasságaival szemben elfoglalt álláspontját nem ezek diktálták, hanem a protestálás benne élő ősi magyar ösztöne és a magyar nemzet fenyegető katasztrófa sejtelmes megérzése.

*

A barátság irodalmi részére különösen jellemző az A halottak élén keletkezése. Erről Hatvany részletesen ír az «Ady a kortársak között» című «hű riport»-ban, melyet a levelezés elé tett könyvében. Ezekből kiderül, hogy a könyvnek az a formája, ahogy annak idején megjelent, tulajdonképpen Hatvany műve. Ő adta ki a könyvet, megnevezetlenül a szerkesztő szerepét játszotta körüle, verseket, egész kötetre valót, hagyatott ki belőle, rábeszélte - néha rá is kényszerítette - Adyt egyes sorok, strófák módosítására, - szóval hatalmát szigorúan érvényesítő kiadó volt vele szemben s kitombolta preceptori passzióját. Nem titkolja azt sem, hogy Ady emiatt sokat szenvedett, lázadozott, de majd mindig megadta magát a kényszer előtt. Egy könyvének a megjelenése sem okozott neki annyi szenvedést, mint ez. Hogy ez egyszer a levelezés dokumentumain kívül a saját emlékezetemre is hivatkozzam, emlékezem, hogy ebben az időben valóságos dühvel nyilatkozott barátjáról, akivel szemben ezenkívül is voltak bizonyos sérelmei, például az, hogy Hatvany nem akart tért engedni zsurnaliszta munkájának a Pesti Naplóban. Személyes baráti érintkezés akkor nagyon kevés volt köztük, leginkább csak telefonon, levelekben, izenetekben érintkeztek.

Érdemes volt-e ezzel a könyvvel Adyt ennyire megkínozni? A halottak élén, ebben Hatvanynak igaza van, Ady legkompaktabb könyvei közül való, nincsenek benne rosszabb órában született vagy elhamarkodott versek. De nem adja teljes egészében Adynak a háború alatti költészetét. Hatvany retoucheirozta, mint szerkesztő, azt a képet, melyet Ady a költő 1914 és 1918 közt magáról adott. Az e kötetből kihagyott versek azóta megjelentek Az utolsó hajók c. posthumus könyvben s meggyőzőn bizonyítják; hogy Ady háborús költészete semmivel sem tárult volna fel kedvezőtlenebbül, kevesebb súllyal az olvasók elé, ha ezek a versek a többivel együtt jelennek meg. Ha akad közöttük kevésbbé tökéletes vers, ezeknek is megvan a maguk dokumentárius értéke. Lehet, hogy Hatvany szerkesztői szigora jobb könyvet produkált, de enélkül tisztábban és teljesebben tárult volna elénk Ady poézisének egyik legfontosabb szakasza. Számtalan nagy költő számtalan könyvét, melyek az emberek tudatában klasszikus egységgé váltak, kellene megcsonkítani, ha összeállításuk módjában általános érvényre jutna Hatvany szerkesztői túlbuzgalma, de nem hiszem, hogy az irodalom ezért köszönetet szavazna. S a világ tele volna vérig sértett költők jajgatásával. A nagy költőnek nemcsak szépségei, hanem a hibái és tévedései is fontos elemei munkájának s ezért szeretetet és kíméletet követelnek s Ady kevésbé sikerült versei közt is nem egy éppen annyira bizonyítja nagyságát, mint a legjobbak. Különben is: vannak, az oeuvre egészéhez tartoznak, nem lehet őket letagadni. Még amit a nagy költők maguk hagynak is ki könyveikből, azt is utólag beléjük szokta pótolni az utókor. Az írói jog szempontjából pedig csak azt lehet mondani, hogy a költőnek szent joga úgy állítani össze könyveit, ahogy jónak látja. Nem tudok a magyar irodalomban még egy példát az olyan eljárásra, mint a Hatvanyé volt és nem is kívánom, hogy ez a példa meggyökeresedjen.

*

Hatvany «Jegyzetek a Nyugat-ügyről» cím alatt könyvében részletesen kitér arra a konfliktusra, mely közte és a Nyugat szerkesztői között egy időben lezajlott. Amit elmond, azt nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni. Nem állottam elég közel a dolgokhoz, hogy a részletekkel pontosan tisztában lehettem volna s amit akkor megtudtam róla, arra sem tudom, egészen híven emlékszem-e. De egy-két megjegyzést mégis szükségesnek tartok ebben a kapcsolatban megtenni. Ha Hatvany akkor azt hitte, hogy a Nyugat s vele az Ady elleni ellenállást bármiféle szerkesztési módszerekkel meg lehetett volna törni, akkor ez a hite élete tévedései közé tartozott. A dolgok akkori fejlődési stádiumában, akár megvalósulnak a Nyugatnál Hatvany szerkesztési tervei, akár nem, az eredmény mindenképpen egy marad: a Nyugat körül csak az elfogulatlan értők válogatott tábora maradt volna. Ennek oka egyszerűen Ady volt. Az olvasók tömege elsősorban Adyt látta a Nyugatban, Adyt, akinek megértéséhez akkor még nem tudott felemelkedni, aki ellen egy az irodalomban példátlan ellenpropaganda folyt, akit minden eszközzel gyűlöletessé igyekeztek tenni a politikai élet hatalmasságai, aki ellen hadba kelt maga Tisza István is. Az Ady elleni, mesterségesen támasztott és szított ellenszenv volt a Nyugat általános népszerűségének legfőbb akadálya s ezt nem lehetett volna paralizálni sem Bródy Sándor és Gárdonyi Géza bevonásával, sem más szerkesztői fogásokkal. Ezt persze Ady nem tudta és nem is láthatta, de mint mindenki, aki abban az időben Adyért exponálta magát, Hatvany is tudhatta. A Hatvany által tervezett szerkesztési reformok lehettek jók, lehettek rosszak, de azon semmi esetre sem változtattak volna, hogy az Ady elleni ellenszenv rá ne boruljon a Nyugatra is. Ez nem volt taktikai kérdés, hanem a közönség részéről ösztönös megérzése annak a mély, világnézeti ellentétnek, mely Ady és a magyar intelligencia zöme között fennállott. Ha akkor például Osvát Ernő lemond azoknak a fiatal íróknak a lanszirozásáról, akik miatt Ady és hatása alatt Hatvany is nyugtalankodott (akik közül nem egy ma általánosan elismerten irodalmunk első quadrilleába tartozik), akkor a Nyugat munkatársi névsora szegényebb volna egynehány jó névvel, de egyébként semmi sem változott volna. Hogy e fiatalok némi merészségeiért Adyt ütötték? Hát igen, mert akarták ütni, minden bunkóval, ami a kezük ügyéhe került. Akkor is az volt a véleményem s ez ma sem változott, hogy ez a konfliktus de lana caprina folyt. Legalább elvi részében.

*

Hatvany könyvének 155. lapján a következőket olvasom:

«Lám, a Nyugat, állítólag csakis azért, mert a politikai támadóimat akarta visszaverni, akik többek közt a Nyugat-ot is szememre hányták, úgy belém talált védeni, hogy a Disputa rovat névtelenje szerint ama bizonyos Hatvany nevű elintézett ugyan egyszer-másszor, sok-sok év előtt holmi apró-cseprő ügyeket a Nyugat kiadóhivatalában, írt is talán pár cikket, de különben soha semmi köze sem volt a folyóirathoz és az irodalomhoz... szóval semmiképpen sem igazságos, ha politikai ellenfelei akármi kapcsolatot teremtenek a Nyugat és Hatvany között.»

A Nyugatban megjelent közleményt, amelyre Hatvany hivatkozik, szószerinti szövegben itt közlöm:

«Hatvany Lajos írói munkásságát mi egészen máskép értékeljük, mint Quintus és semmi tagadni valót nem találnánk abban, ha bármiféle szoros, vagy kevésbé szoros viszonyban lennénk vele. Csak mint tényt állapítjuk meg, hogy Hatvany Lajos és a Nyugat között valamikor, 10 és egynéhány év előtt volt ugyan szorosabb kapcsolat, de akkor sem olyan értelmű hogy Hatvany irányította volna a Nyugat magatartását bármiféle kérdésben. Ez a viszony azonban már 10 és egynéhány évvel ezelőtt felbomlott és azóta a Nyugat és Hatvany közt mindössze az az összeköttetés volt, hogy a Nyugat kiadta Hatvany néhány cikkét, kettőt-hármat 10 év alatt. A Nyugatnak 10 és egynéhány év óta elkövetett bármi bűnéért tehát Hatvanyt nem terheli semminemű felelősség, viszont Hatvanynak semmiféle ténykedését sem lehet a Nyugat számlájára írni.»

*

Hogy Hatvany könyvéből valami igazán szépre, kedvesre és meghatóra is emlékezzek, kikeresem a könyvben kiadott levelek közül a legszebbet. Nem Ady írta, nem is Hatvany, hanem Ady Endréné, Csinszka, 1918 szeptember 11-én Csucsán. A könyv 75-76. lapjain található.