Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám

SZÉP ERNŐ: ARANYALMA
Szinpadi tréfa [+]

XIV. Lajos király

A királyné

Richelieu bíbornok

Orosz követ

Svéd követ

Mathieu apó

Louise

(Király, királyné, Richelieu, orosz és svéd követ asztalnál ülnek. Az oldalteremben halkan szól a fuvolazene. Egy fuvolás látszik a nyitott ajtón át.)

Király (parókája alá nyúlkál a rubingombos elefántcsont fejvakarótűvel): Örvendek, urak, hogy Önöknek is olyan mulatságára szolgált a tegnap bemutatott Tartuffe. Úgy láttam, a bíbornok is rendkívüli mód derült volt, mikor a képmutató abbé az asztal alá bujtatva morfondirozott keservesen.

Richelieu (mosolyogva): Sire, nem mint bíbornok, hanem mint kancellár hahotáztam.

Király (elismerőleg bólint feléje): És méltán. (Kicsit felszisszen egy csípéstől.) Moliére uram átkozott jó humorral pécézi ki a hiúságokat és hamisságokat, amelyek udvaromban elharapóztak. Magam vagyok az, aki a huncut Moliére úrnak megjelöli Versailles megcsúfolandó piperkőceit és piperkőcnőit. (Szisszen, hevesen furkálja a haját.)

Oroszkövet: Sire, a múzsák mind szerelmesek Önbe.

Király: Kár, hogy márványból vannak, herceg.

Svédkövet: Valóban Sire, Moliére nem tudna írni XIV. Lajos nélkül.

Király: Úgy érzem néha gróf úr, XIV. Lajos sem tudna uralkodni Moliére nélkül.

Richelieu: Sire, az antik bölcsek beiratkozhatnának az Ön gimnáziumába.

Király: Richelieu bíbornokra bíznám, hogy fáradjon a vén kobakokkal. (Fogpiszkálót vesz és a fogai közé dugja.)

Richelieu: És én, Sire, megfiatalítanám azokat az Ön filozófiáival. (Mind fogpiszkálóval vájják a fogukat, ünnepélyesen.)

Királyné: Visszatérve Moliére uramra, csak az a kifogásom ellene, hogy nem törődik az öltözetével. Minap küldettem neki három vég lyoni selymet és harminc rőf flamand csipkét, hogy ne azokban a több mint unalmas kanavász ingekben lépjen be a kastélyba. (A királyné a király fejvakaró tűje után nyúl és a parókája alá akar szúrni vele.)

Király: Mit tesz Ön, Madame?

Királyné (zavarban): Sire, erős csípést éreztem a parókám alatt. (Visszakapja a fejvakarót.)

Király: A király fejvakarója szent, Madame, akár a király fölkent feje, - ez a fejvakaró senki más, még spanyol Mária Terézia fejebőrét sem érintheti.

Királyné (körülnéz az asztalon, szepegve): Sire, az én fejvakaróm, úgy látszik, leesett.

Richelieu (már felállott, fölvenni a fejvakarót, amelyet mély bókkal nyújt át aztán.)

Király: Az Ön csípő rovarocskája, Madame, türelemmel lehet addig, míg a bíbornok-kancellár fölveszi a vakarót. Madame, ime Oroszország és Svédország tantúi voltak, hogy már-már csorba esett a franciák királyának souverainitásán. (Roppant történelmien.) Majdnem haragszom, én, XIV. Lajos, Madame.

Királyné: Pardon, Sire. (A saját tűjével szurkálni kezd dühösen és aztán élvezettel, köröskörül a parókája alá.)

Király (kegyesen fejethajt a királyné felé, aztán tubákos szelencét vesz elő, tubákot dug az orrába és mosolyogva megkínálja a követeket és Richelieut): Nos, emlékezzünk a bagatellre, melyről ebéd alatt csevegtünk... (Richelieure néz.)

Richelieu: Sire, Önnek az az elbájoló ötlete támadt, hogy Ausztriát tönkresilányítja.

Király: Úgy van, s Oroszország és Svédország a legmélyebb meghatottsággal fogják nézni, hogy az én pajkos Turenne-om hátbatámadja Németalföldön a jóságos Leopoldot és semmi esetre sem fogják beavatkozásukkal úntatni a franciák királyát. (Felemelkedik.) Adja át herceg szimpátiáimat a kellemes cárnak és Ön, grúf úr, a svédek kecses királyának.

(Királyné, Richelieu, a két követ felállottak egymásután. A király meghajtja a fejét.)

Oroszkövet, Svédkövet (egyszerre): Sire. (Aztán a királyné felé fordulnak egyszerre.) Madame. (Richelieu kikíséri őket.)

Királyné (fejet hajt a király felé): Sire.

Király: Madame.

Királyné (kimegy balra.)

A Király (jobbra indul.)

(A zene elenyészik.)

Richelieu (visszajön, mosolyogva): Sire, nem mindennapi látogató jelentette magát a kastélyban.

Király: A pápa, vagy maga a jó isten?

Richelieu: Majdnem olyan koros, Sire. Egy szép fehérszakállú bretagnei pór.

Király: Mi a baja?

Richelieu (mosollyal): A baja, Sire, hogy szegény szemei nem bírják a fényt, az őröknek kellett a lépcsőkön vezetni, mint a vakot. Ajándékot hozott Versaillesbe, Sire.

Király (mosolyog): A királynak?

Richelieu: Valóban, Sire. Az a bretagnei pór, akinek a majorjába húzódtunk tavaly a vadászaton, mikor a vihar elég vakmerő volt meglepni Franciaország királyát.

Király: Ah, ah... emlékszem. Bocsáttasd elébem az öreget.

Richelieu: Most azonnal, Sire?

Király: Fejedelemnek kellene lennie, hogy megvárakoztassam.

Richelieu (széket húz a király alá, a király leül, aztán Richelieu meghajlik és kihátrál. Pillanat múlva bejön egy leány, a szájára kapva a tenyerét a kacagás ellen. Kezében egy zsebkendőből kötött bugyrot lógat.)

Richelieu (a leány után belép halkan nevetve.)

A Király (meglepve és kissé megütődve pillant a leányra): Ah... Bíbornok, ez a pór nem éppen a legkorosabbak közül való.

Louise (komplimentet rak vígan, a nevetés ellen küzdve): Jónapot, felséges király!

Király (mosolyogva): Jónapot, Bretagne!

Louise (odaszalad a király elé, leborul a lábához): Úgy-e, szabad a kezét megpuszizni? (Megcsókolja a kezét.)

Richelieu (azalatt az ajtóhoz lépett): Nos? sikerült már felállítani? Jöjj, jó öreg. (Betuszkolták a reszkető, nyögő öreget, akit Richelieu kézenfog és vinni akar a király elé.)

Louise (elkacagja magát, felugrik): Látod apám, ez itt a király, ni! (Rámutat az ujjával a királyra.)

Mathieu apó (lerogyik, elengedve a Richelieu kezét és elkezd nyöszörögni keresztet vetve s kezét összekulcsolva.)

Louise (fel akarja rántani, nevetve): No, ne hörögj már, állj fel, gyere szépen köszönni!

Mathieu apó: Mon Dieu! Mon Dieu!... Jaj nekem...

Richelieu (jókedvűen nevet.)

Király: Kelj fel, öreg, így nem tudsz a király elé borulni.

Louise: Hallottad? (A királyhoz.) Ez már, instálom, egy tucat midenféle maskura előtt leborult, mióta a kapun bejöttünk, mind királynak nézte, mert itt mindenkinek ez a nagy bolond paróka van a fejébe. (Huzgálja felfele és vonszolja közelebb a királyhoz.) Ne félj hát, nem esznek meg.

Mathieu apó: Jaj nekem, szent József, Mária... (Keresztet hány, aztán hasoncsúszva húzatja magát és megcsókolja a szőnyeget.)

Louise: Ne nyűdd ezt a drága pokrócot, nézze meg az ember, állj fel hát! (Felrántotta, elereszti a kezét; az öreg azonnal visszapottyan a szőnyegre és nyújtogatja a kezét a lánya felé.)

Louise (leüti nevetve a kezét és a király felé mutat.)

Richelieu: Bátran, öreg, szedd össze magad!

Király (nevetve a térdére üt): Közelíts, jámbor öreg, közelíts!

Mathieu apó: A király... az én szépséges királyom... El ne vedd az eszem, irgalmas jó Isten... (Megöleli és megcsókolja az asztal lábát, mikor odáig kúszott.)

Király (lehajol, a kezét ráteszi a Mathieu apó fejére, nevetve): Nyisd ki a szemed, barátom, itt ül a te királyod.

Mathieu apó (elkapja a király kezét, mohón csókolja, azután a király lábát öleli át, csókolgatva a cipellőit): Itt van az én drágalátos, édes királyom... Ez az... Hogy ezt megérted, te szegény Mathieu...

Louise (nevetve integet Richelieunek, aki meghatott mosollyal, fejcsóválva nézi az öreget. Louise lábujjhegyre szökell jókedvében.)

Király: Nézz föl szépen a szemembe.

Mathieu apó (fölemeli a fejét, elkapja a király kezét és boldogan nyögve, csókolgatja, nem jön szó a szájára.)

Király: Elfogyasztod a király kezét, öregem, nem marad a többi alattvalónak. Beszélj; mondd el jó hangosan, mi járatban vagy!

Mathieu apó (csóválja a fejét, nyögve zokog halkan.)

Louise: Nyisd ki már a szád, kuka lettél?

Richelieu (szájára tett ujjal, csöndet parancsol, mosolyogva Louisenak.)

Mathieu apó: Itt volnánk, felséges királyom... Eljöttünk... Elhoztuk...

Király: Mit, öregem? Mit hoztatok?

Louise (odarázza Richelieu felé a zsebkendőt.)

Mathieu: Egyem a lelkét, egyem a gyönyörű mindenségit... (Megint sírni kezd, leesik a király lábaihoz, csókolgatni kezdi.)

Király (nevetve): Bíbornok, adhatna kölcsön egy kis türelmet?

Richelieu (Louisera mutat): Sire, talán az ifjabbik pórban több a szónoki adomány.

Louise: Nohát, kisül a szemem, hogy ilyen tutyi-mutyi apám van, könyörgöm, úgy a szájába rágtam pedig otthon. (Odament az öreghez, felhuzgálja.) Ejnye ejnye, hogy így elhagytad magad, apám. Ni, hogy szipog, mint a pendelyes gyerek. Ne félj, elmesélem odahaza! Eredj innen, elmondom én takarosan, miért tiszteltük meg a király Őfelségét. (Felállította a szipogó öreget s húzza az ajtóhoz.) Jobb lesz odakint térgyepelsz addig, csak baj vagy itt a nyakamon.

Király (kezét Richelieunek nyujtotta, aki zsebkendőjével letörli a király kezéről a Mathieu apó könnyeit.)

Mathieu apó (csukló térdekkel, vakon ki): Hadd haljak meg most már, hogy ilyen boldogságot értem...

Louise (nevetve utánanéz.)

Király: A gyermeknek helyén van a szíve, bíbornok.

Richelieu: A Bretagne tengeri szelei nevelték, Sire. (Visszahátrál meghajolva, eltéve a zsebkendőjét.)

Louise (kikiált): Fogják meg, szép katona urak, már megint a pokrócot nyalja. (Visszajön a király elé, komplimentet tesz.) Hát emlékszik-e még Felség az öreg Mathieu majorjára?

Király (mosolyog): Emlékszem, gyermekem. Tavaly ijesztettem rátok, ugyebár?

Louise: Hát azóta hogy mint van, felséges királyunk? Friss, jó egészségben, mint látom.

Király (Richelieure pillant jókedvűen): Merci.

Louise: No, hála a jó istennek, mink is megvónánk valahogy. Osztán emlékszik-e még arra is, felséges királyom, hogy egy aranyalmát megevett minálunk?

Király: Szívesen, gyermekem.

Louise: És, hogy hogy megdicsérte felséged azt az almát? Nohát nem is csoda, a mi kertünkbe terem azon a tájon a legédesebb aranyalma.

Király: Úgy kell lenni, ha a királynak is ízlett.

Louise: Az ám, de parancsolt is akkor valamit a király, tudja-e felséged?

Király: Elég gyakran fordul elő, kérlek, hogy a király parancsol valamit.

Louise: Még pedig aztat parancsolta, hogy jövendőre ilyenkor, mikor új gyümölcs lesz azon a fán, egy aranyalmát hozzunk felségednek Versaillesbe. (Felemeli a keszkenőt, kezdi kioldozni.) Mármint az apám meg én, mert én szakasztottam azt az almát, én is tettem le a legvirágosabb tányérunkon felséged elébe az asztalra. (Megleheli és megtörli hirtelen az almát a kezével.) Ehun az új aranyalma, la! (Feltartja és megforgatja az almát, odaviszi a király elébe. - Mutatja Richelieu felé is büszkén s azután leteszi a király elé komplimenttel.)

Király: Grand merci! Valóban, gyönyörű ahna!

Louise (Richedieuhöz): Magának is hoztam volna jó szívvel, uram. de a király csak egy almát parancsolt.

Richelieu: Majd megvigasztalódom, leánykám.

Király (megszagolja az almát): Mily boldog illatot ád.

Louise: Boldog is lehet, ha a király szagolja.

Király (elbájolva bólint és messzebb tartja az almát, úgy nézi): Mosolyog, mintha a május madárdalát élvezné.

Louise: Hallod-e, édes kis almám, milyen szépen beszél rólad a király?

Király (az almáról a lányra néz, halkabban): A bretagnei völgyek áldott napsugarától mosolyog. (Az almára néz.) Öröm a szemnek. (A leányra néz.) A léleknek. (Tubákot dug az orrába.) Valóban, jól esik.

Richelieu (gyöngéden meghajol, lábujjhegyen kihátrál.)

Louise: Imádkoztam ám szent Genovévához, hogy a király szívesen fogadja a mi együgyű ajándékocskánkat.

Király: Szent Genovéva meghallgatott, fiacskám.

Louise: Instállom szépen, Felség... Mikor tetszik megenni az almát? Úgy szeretném megint látni, mikor az én almám megeszi.

Király (elneveti magát): Hát most tüstént megeszem, mert ti nem várhattok itt holnap délig ugyebár?

Louise: Bizony sietünk vissza, felség, a diót leverni, ott járnak már a környéken a diószedő kofák.

Király (kést, villát vesz föl, hámozni kezdi az almát): Ülj le addig, gyermekem!

Louise: Óh, köszönöm, Felség, nem fáradok én el olyan hamar.

Király: Le szoktak ülni, gyermekem, ha a király azt parancsolja.

Louise (meghajol, halkan): Igenis. (Nézeget körül. Széket keres a falak mellett.)

Király: Ide ülj, fiam.

Louise: A király asztalához?

A Király (bólint kegyesen.)

Louise (rendberázva a réklijét, szoknyáját, odamegy. Leül, profillal a nézőtérnek): Legalább nem viszem el az álmát, ugyina felség. (Felnéz.) Istenem. (Aztán nézi a királyt.) Milyen figurális formán tetszik enni ezt az almát, felség!

Király (éppen meghámozta végig): Nem is láttad még, hogy így megadják a módját?

Louise: Nem én, felség, mink csak beleharapunk, úgy ahogy a jó isten megteremtette. Hiszen Felséged is úgy harapta ketté, azon pirosan, mikor minálunk vizitált.

Király: De most Versaillesban vagyok, gyermekem, itt az etikettre hallgatunk.

Louise: Mi az, instállom?

Király: Az etikett? Azoknak, akiknek illik, úgy kell tenni, amint illik.

Louise (bámészan): Ahá... (Nézi, hogy a király gerezdet vág az almából késsel és villával.)

Király: Azután meg akkor a vadászat után éppen nagyon meg is éheztem, hát tudod, egyszerűen felfaltam az almátokat.

Louise: Mostan pedig, amint látom, éppen megebédeltek, Felség.

Király: Tökéletesen.

Louise: Jaj, mi volt az ebéd?

Király (nevet): Az ebéd? Hááát... volt... Hors d'oeuvre. Hareng frais de la Baltique. Oeufs Brouillés á la Maréchal. Hure de Sangliére au grandveneur. Oiseau rôti á la Reine de Hongrie, Supréme de boeuf á la Richelieu. (Hátrapillant Richelieut keresve s mosolyogva bólint.) Azután Sorbet persan. Hát aztán. Péche á la Maintenon. (Behúnyta a szemét, ajkbiggyesztve.) És végül Fruit de Fointainebleau...

Louise (folyton Ahá! és c!c!c!-vel kíséri csodálattal, száját egyre nagyobbra tátva, a menut, aztán mikor a király befejezte): Több nem volt, Felség?

Király: Ma nem, gyermekem. (Nevet szeretettel.)

Louise: Nahát, jó sokat evett Felség; de azt mondom, akármilyen sok eledelt megérdemel a mi jóságos királyunk.

Király (fejet hajt neki, igen jól mulat): Voilá! Nem kívánsz egy gerezdet, kis leányom?

Louise (kezével elhárítja): Köszönöm, Felség, ehetek otthon eleget, csak fogyassza el egészséggel. Ízlik-e?

Király: Ízlik, gyermekem. Felüdítettétek a királyt, ez a kis bretagnei almácska...

Louise (ugrik a széken és összeteszi a kezét): Nohát, akkor hála szent Genovévának.

Király: Meg az a kis bretagnei leány, aki adta.

Louise: Meg még én is? Jaj!

Király: Valóban, te is, például. Felüdít a szíved szerinti hangos szavad. Csöppet se látszol félni a királytól.

Louise: Már mért félnék, instállom szépen? Az abbé úr is azt tanítsa az iskolában, hogy a nagy XIV. Lajos király mindnyájunk édesatyja.

Király: Nincs igazság nélkül, gyermekem.

Louise: És aztán füleltem ám a pitvarból, mikor ott szárították magokat a kandallónál, oszt tüszkölt a füsttől Felséged, de olyanokat, hogy majd leestek a tepsik a falról. (Szájára kapja a kezét ijedten.)

A Király (nevet): Igazán?

Louise: Hát osztán gondoltam, ni csak ni, a király is csak olyan ember, akár az én apám.

Király: Ah... de csak nem olyan öreg.

Louise: Majd lesz, ha az úristen élteti.

Király: Hát te, gyermekem, hány éves vagy?

Louise: Azt én nem tudom, felség, csak aztat tudom, hogy második húsvétja múlt, hogy bérmáltak.

Király (sóhajt): Nem tudja az idejét... mint az aranyalma nem tudja... csak melegszik a fán, irul-pirul és mulat a verőfényben. Olyan a te szép kicsi fejed is, mint ez az aranyalma volt. Állj fel, gyermekem, hadd szemléljem az aranyalma fáját.

Louise: Szolgálatjára. (Feláll.)

Király (nézi. Feláll utána): Szép, sudár fiatal törzs. (Símogatja a hátát.)

Louise: Most érzem, hogy szereti a francia népet XIV. Lajos királyunk. (Élvezettel sóhajt.) Csak idelátnának a faluból!

Király (nevet, hajlik az arca felé lassan): Ebben a pillanatban éppen nem óhajtom, hogy idelássanak... (A derekát fogva, megcsókolja kegyesen a leányt.)

Louise (hirtelen hatalmasan pofoncsapja a királyt. Utána jobban megrémül, mint maga a király; elugrik mellőle, megdermed. Keze a levegőben marad, előre bámul tátott szájjal. A király az arcát fogja és szintén szájtátva mered előre.)

(Ének)

Király: Mi volt e csattanás, e nagy?

Louise: Szent Genovéva el ne hagyj!

Király: Mon Dieu! E gyermek mit csinált?!

Louise: Képen törültem a királyt.

Király: Egy illanat, egy villanat.
Ah, moliérei pillanat!

Louise: Versaillesba érkeztem gyalog
Nem hittem, hogy ma meghalok.

Király: Ti csillagok, holdak, napok,
Hogy én egy nyaklevest kapok!

Louise: Hogy egy királyt képen nyalok,
Mennybéli fényes angyalok!

Király: A föld szédül most énvelem,
Felfordult a történelem.

Louise: Tudom, hogy felköt most ezér
Versaillesban a hóhérvezér.

Király: E percben látom, a Loire
Megáll és vissza folydogál.

Louise: Vagy négyfelé vágnak hamar,
Nincs varrónő ki összevarr.

Király: Két lábon járnak a lovak
S négy lábon mind a szép lovag.

Louise: Esetleg máglyán égek én
Mint Jeanne D'Arc annak idején.

Király: Szakállat hord a kisgyerek,
Nem lopnak a miniszterek.

Louise: De bármilyen módon halok,
Hozzátok szállok, angyalok. (Összeteszi a kezét.)

Király: A dámának nem kell fogat,
S imádót pénzér sem fogad.

Louise: (Égreemelt szemmel.)
És ajkam istenhez kiált;
Szájonkaptam Lajos királyt!

Király: Prókátornak nem kell a konc
S őszinte lesz az udvaronc.

Louise: E bűnömet beismerem,
Egyéb bűnöm nincs, istenem.

Király: Zokognak mind a franciák,
De jó világ, de szép világ!

Louise: Misére vándoroltam én,
Jámbor keresztény voltam én... (Sír, eldugja a két tenyerébe a szemét.)

Király (ránéz, hangtalanul nevetgélve símogatja a pofon helyét, aztán halkan):
Mon Dieu e gyermek mit csinált?

Louise (sirva, halkan):
Képen törültem a királyt!

Király (jóízűen elneveti magát. Prózában): Hogy történhetett ez?

Louise (szepegve): Szokásból, felség.

Király: Ugyan, gyermekem, mindennap pofonütsz egy királyt?

Louise (lassan leveszi a kezét a szeméről): Nem, instállom, nem mindennap. Hanem mindennap pofonütöttem a fiúkat, akik meg akartak csókolni.

Király: Úgy... hát te kis vadóc, te még sohase kaptál csókot?

Louise: Kapni kaptam volna, mondom, csak nem fogadtam el.

Király: Mit gondolsz, kis francia leány, a királyod csókját sem illik elfogadni?

Louise (lesüti a szemét): Aztat igenis, felség. Az volt a hiba, hogy az én királyom is olyan egyszerre akart megcsókolni.

Király: Egyszerre? Hát hogy csókoltalak volna meg?

Louise: Úgy, ahogy az almát ette, felség. Abba se harapott bele egyszerre, ugyina nem?

Király (nevet): Nem, kofácskám.

Louise: Mert azt nem engedi a tik, tik, micsoda is, instállom?

Király: Ah... az etikett.

Louise: Az. Akik tudják, hogy mi illik, úgy kell tenni, amint illik. Nemcsak az aranyalmával, hanem a leány orcájával is.

Király: Voilá, milyen épületes leckét nyert a király a bretagnei pórocskától. (Elkezdi cirógatni a Louise arcát, nevetgélve.)

Louise: Úgy, úgy, hámozzon instállom.

Király (cirógatja): Így, most már megehetjük az aranyalmát?

Louise (igent int, szemlesütve, mosolyogva.)

Király (megcsókolja a száját.)

Louise: Jó volt?

Király: Édesebb, mint az almácskád.

Louise: Kedves egészségére.

Király: Merci! (Méregeti élvezettel, tubákot szippantva és aztán tapogatja finoman mindenütt Louiset.)

Louise: Most már nem kell nekem meghalni?

Király: Soha, mert te tündér vagy, kicsikém.

Louise: És ezt a kezemet se vágatja le, instállom? (Nyújtja a jobb kezét.)

Király (elveszi, megsimítja): Gyémántba foglaltatom.

Louise: És fogságba se vetnek?

Király (nagyot bólint): Azt igen. Itt maradsz fogságban, Versaillesban.

Louise: Meddig, instállom?

Király: Örökké, babácskám.

Louise: Jaaaj... (A király mosolygó arcába nézve, sejt valamit és felderül.)

Király: Hogy hínak téged, például?

Louise: Louise, szolgálatjára.

Király: Louise, voilá. Milyen természetes; soha ki nem találtam volna. (Felemeli a Louise kezét; megcsókolja.)

Louise (el akarja húzni a kezét): Szent Genovéva! A körmeim csupa tiszta fekete a diótól, nem kell gondolni, nem piszok! Csak már annyi új diót kapartam ki a héjjából, mert úgy szeretem!

Király (nézegeti, símogatja a kezét): Majd kezelni fogják a kezecskédet. (Vállára teszi a karját, ringatja, ringatózik vele.) Palotácskád lesz a parkban, fogataid, szolgáló hölgyeid, zenészeid, lakájaid, lovászaid, selyemruháid, zománcaid és gyöngyeid, meg aztán lovaid, páváid, hattyúid, papagájaid, kolibrijaid... és egy kis légy lesz itt az orcád közepén.

Louise (mint az álmot, úgy hallgatta, édes sóhajokkal, motyogva, szivére vett kézzel. Most elneveti magát): Hát az mire jó, instállom?

Király: Hogy a legigézőbb rococo lehess az összes dámácskák közt a versaillesi udvarban.

Louise: Ilyen szépeket még a mesébe se hallottam.

Király (símogatja a haját): Hófehér selyem bárányfelleg fog fodorodni a hajad felett. Ilyen ni! (Saját parókájára mutat; felszisszen, az asztalról felveszi a vakarót, alápiszkál a parókájának.)

Louise: Ez meg micsoda, instállom?

Király: Ilyennel birizgálod te is leánykám a parókád alatt a bogaracskáidat a hajadban. (Belepiszkál a Louise hajába.)

Louise: Jaj, felség! Nekem nincs a hajamba bogaracska.

Király: Majd lesz, gyermekem.

Louise (elragadtatva csapja össze a kezét): C, c, c.

Király: A legtöbb bogaracskája annak van, akit a király szeret!

Louise: Édes, cukros istenem! A király szeret! (Ugrik, tapsol és énekli.)
Ezt Juliette nem hiszi el,
Rosszul lesz majd a szép Giselle,
A rátartós Sophiet, trala
Kitöri majd a nyavala.

Király (tubákot szippantva, nevetve ismétli):
A nyavala.

Louise: És mint a hólyag, Marie-Anne
Megpukkad, csak nem oly vigan;
Rosalie, az a hülye hal,
Az ebbe belehal. (A szájával: Ptty.)

Király: Az ebbe belehal.

Louise (fügét mutat):
Nesze füge, szegény Bretagne.
Ezer legény, ezer leány,
Ezer leány, ezer legény,
Lám, a királyé lettem én.
Ezer legény
Ezer leány
Szegény Bretagne!

Király: Ezer leány,
Szegény Bretagne.

Louise: Az a goromba Dominique
Már hallom, hogy káromkodik,
Aztán a féleszű Louis
Azt hajtja csak: Oui, oui...

Király: Oui, oui...

Louise: Kis Jean-Baptiste a pipogya,
Az úgy fog bőgni, hogy csoda
És nézd az a pimasz Pierre
Száját hogy táti el! (Aá!)

Király: Száját hogy táti el!
(Refr. együtt, mint előbb.)

Király (kézenfogja Louiset, gavotte-lépésekbe viszi.)

(Ének)

Király: Majd ha szépen kézenfogva
Lépünk együtt a gavotte-ba,

Louise: A gavotte-ba,

Király: Nézik, nézik a királyt,
S a kegyencnőt legkivált,
S a kegyencnőt legkivált.

Együtt: Lallalala... lalallala
A kegyencnőt legkivált.

Király: És madame de Maintenonnak
Könnyecskéi majd potyognak,

Louise: Majd potyognak.

Király: És lehetsz már bárkié
Száz kokett kis márkiné,

Louise: Száz kokett kis márkiné.

Együtt: Lallalalla... lallalalla
Száz kokett kis márkiné.

Király: Huncut márkim meg vicomte-om
Ne legyeskedj azt megmondom

Louise: Azt megmondom.

Király: Csak király kap ilyen ízt,
Aranyalmát, kis Louise-t

Louise: Aranyalmát, kis Louise-t.

Együtt: Lallalalla... lallalalla
Aranyalmát, kis Louisea.

Louise (kicsit elszédülve, támolyog, dörzsöli a szemét): Nem álmodom én? Felség! drága felség, hadd nyúljak hozzá... igazán ez a mi hatalmas nagy Lajos királyunk? (Tapogatja.)

Király: Aki legjobban szeretne csak olyan ici-pici tartományon uralkodni, mint a Louise szivecskéje. (Átöleli.)

Louise (kibontakozik, köröskörül néz, nagyokat lélegzik, kitárt karokkal.) Nem lehet ez álom, hisz honnan tudnék én ilyen elegánsat álmodni? És ha mégis álom volna, jaj, ne tessék engem soha felébreszteni, hadd álmodjam tovább ezt a felséges versaillesi fényességet.

Király (a Louise két orcáját a kezébe fogva): Te ezt a fényt, a király meg az árnyékot, a bretagnei alvó erdőknek az árnyát... a kamasz gyepet, a bodzafák szagát, a duruzsoló malmocskát, a szüreti dalt, a boldog dudaszót, a szabadságot, az ifjúságot a Daphnis és Chloe szerelmét.

Louise: Szerelmet. Istenem, hát csakugyan elveszen engemet? királyné leszek?

Király (félkarral átöleli): Az, kicsi Louise, a szivem királynéja leszel. (Kivette a szelencét, tubákot szippant, tüsszent.)

Louise: Igaz, rá is tüszkölt!

Király: Te is tüszkölj rá, kicsikém, hogy még igazabb legyen. (Tubákot nyom az orrába.)

Louise (nagyot tüsszent és kacag a királlyal együtt boldogan): Jaj, mondták is nekem, hogy szerencsém lesz az életben, mert én hetedik gyerek vagyok. Meg holdam is van itt a balkezem kisujjának a körme alatt ni, lássa? Ez is szerencsét jelent, megmondta volt a cigányasszony.

Király (megcsókolja a holdacskát): Lehozom a csillagokat ennek a holdacskának.

Louise: Osztán rögtön mindjár megesküszünk?

Király: No nem mindjárt, pihécském... előbb vőlegényed leszek. (Megcirógatja az arcát.) Először majd meghámozlak. Nem úgy illik?

Louise: Igenis. Hát persze! Jaj de örülök hogy ez itt én vagyok, de irígyelem magamat! Instállom, ugye kérhetek akármit, ha már a király menyasszonya lettem?

Király: Kedvesebb, ha parancsolod.

Louise: Van egy szöszke kocánk, aztat én moslékoltatom, minden estefele megvakargatom, mikor az ólba zárjuk, az engemet úgy megszokott, az tudom nem is enne szomorúságában, ha engemet nem látna többet. (Összeteszi a kezét.) Hadd jöhessen utánam az én szöszke kocám is Versaillesba!

Király: Üveges bársony hintó indul még ma este a szöszke kocáért.

Louise: Éljen! Most már olyan boldog vagyok! Borzasztó, milyen jó leszek az istenadta néphez! (Az ajtóhoz fut.) Apám! Édes jó apám, gyere már... (kinyujtja a kezét az ajtón, behúzza az apját.) No né, még mindig pityereg.

Mathieu apó (óriási kék zsebkendővel törülgeti a szemét.)

Louise (nevetve megtörli az apja orrát a kendőbe és nem engedi lerogyni az öreget): Nyisd ki a füled, öreg apám, olyan csudát hallasz, hogy rögtön a gerendáig ugrol! Most kérte meg a kezemet ebbe a percbe XIV. Lajos király! (A királyhoz.) Igaz-e? Elveszen feleségül, hallod! (Felugrik, mellére csap.) Éljen a mi felséges királynénk, XIV. Lajosné!

A Király (emelt karral mélyet bókol Louise felé.)

Mathieu apó (elengedve Louiset, nyögve, nevetve támolyog a király felé, nyújtogatva karjait): Szent József, Máriám... Szent József...

Louise (odaszökött a király mellé a másik oldalára; belékarol, úgy nézi büszkén a közelgő Mathieu apót.)

Mathieu apó: Áldásom reátok... édes vőm uram, Lajos... (Felzokogva a boldogságtól.) Lajcsi! (Meg akarja csókolni a királyt.)

Király (elneveti magát, kezével elhárítja az öreg fejét és Louisehoz hajol mosolyogva): Már inkább egy pofont...

Louise (a királyra felnézve, markába való pökést imitálva, nevetve tréfás nagy ívben emeli a kezét.)

 

[+] Színre fog kerülni az Új Szinházhan.