Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám
Vörösmarty 1834-ben írta
A költő egyetlen kísérlete ez a vígjáték terén. Stílje a legtisztább vígjátéki romantika. Hogy az ember élvezni tudja, meg kell feledkezni minden realitás-kívánalmáról s bele kell élni magát abba, hogy amit lát, az a derű csillogásában lefolyó, önmagáért való játék, amely nem akar az élet valóságaihoz hasonlítani, hanem csak a kitalálás és képzelődés színes golyócskáival játszani. Kicsit tánc, kicsit bohóskodás, színek tarka kaleidoszkopja, testtelen fantomok ide-oda lebegése a fantázia dirigálása szerint, csak az áradó líra kötőanyagával összetartva. Shakespeare vígjátékainak hatása lebeg felette s dikciójában is minduntalan shakespearei nyomok tünnek fel. Különösen a bohózatos prózai részekben a Kacor-Rigó-Guta trió jeleneteiben. A verses lírai részekben ellágyítja a beszédet a fiatal költő lírájának feltartóztathatatlan ömlengése. De shakespearei a szerkezet alaprajza: a középen egy érzelmesen színezett vidám szerelmi játék, körülötte a bohózatos mellékfigurák és epizód-jelenetek bukfencezése. Itt-ott a mult századi népszerű bohózat egy-egy hangja csendül, jeléül annak, hogy a Shakespeareba elmerült költő nem tudta magát teljesen függetleníteni a kor ízlésétől sem.
A cselekmény kiinduló pontja a szerelmi törvényszékek középkori divatának motívumából szövődik. Csak hogy itt a törvényszék jogait egyetlen szép leány, Vilma gyakorolja komornája, Lidi segítségével. Ő állja a női nem bosszúját a csinos amorosón, Hangain, aki ellensége a szerelemnek és a három furcsa fickón, akik hetyke elbizottsággal indulnak menyasszonyt keresni. A bosszú módja: mind a négy férfit beleszerelmesíti önmagába. Ebben a levegőben a férfiak meglátják a szép leányt és már szerelmesek bele, a szerelmi ítélet végrehajtása tehát nagyon könnyű. Vilma felvonásról felvonásra játszik Hangaival, hol lefátyolozottan, mint rejtelmes ismeretlen jelenik meg előtte, hogy igaz valójában, szerelmét hol a fátyolos nő felé vonja, hol önmaga felé, kacérul ingerli és visszataszítja, közben persze maga is egyre szerelmesebb lesz bele. Az egész csak arra való, hogy a szerelmesek egy kicsit megcsiklandozzák egymást. Teljesen súlytalan, levegőben lebegő játék, csak arra való, hogy a szerelmeseknek módjuk legyen kijátszani az enyelgés skáláját, a lírai ömlengést, kötődést, duzzogást és kacérkodást, hogy mennél több kedves, táncos attitüdeben lássuk őket. A dolog eleinte kedves és mulatságos, aztán megsokalják, mert nem fejlődik csak nyulik, a szavak bő áradásának nincs drámai magva. A szereplők hol jobbra, hol balra tesznek egy táncmozdulatot, de azért mindig visszajutnak az eredeti pozicióba s mindvégig egy helyben maradnak. Mindig érezzük, hogy a darabot költő írta, kinek nagyon finom, gyöngéd mozdulatai és nagyon szép szavai vannak, de nem írta drámaíró, nincsen szerkesztő, fejlesztő és mozgató ereje. A bohózatos mellékcselekmény, a Kacor-trió ugrándozásai az ármányos Lidi komorna járószalagán, pajkosak és mulatságosak s a darab legelevenebb alakjának, a komikus pletykázó, férfi-bolond aggszűznek a közbelépése is bonyolítja a dolgokat, de itt sem tudta a költő vidám kitalálását a drámaíró kellően kiaknázni. A bohózat-rakéták többnyire vagy túlkorán vagy túlkésőn pattannak el.
A daramaturg után kívánkozó darabot a szinház többféle átdolgozással adja elő. Az egész meg van rövidítve, némely részletek áthelyezve, jelenetek összevonva, de amennyire egyszeri hallásra meg lehet állapítani, Vörösmarty szövegéhez nem adtak hozzá egyebet, mint az előjáték és egy-két egészen rövid kis közjáték táncszerű felvonulásait. S ezekre is szükség van: jelezni kell velük s az időnkint megszólaló zenével a darab táncos jellegét. S ezt hangsúlyozza az előadás is, mely stílusban, tempóban egészen a darabhoz símul. A szereplők kitünően össze vannak tanulva, stilizált mozgásuk, diszkréten stilizált beszédük folyton tudatunkban tartja, hogy itt nincs másról szó, csak ártatlan, kedves játékról. Az egész előadásnak valami könnyed, mosolygós tónusa van. A legjobb Nemzeti-szinházi előadások közé tartozik. A szinészek megérezték és reprodukálják a darab lelkét. A szereposztás is kifogástalan.
A magyar szinpad mindig nehéz helyzetben van, ha vissza kell nyúlnia a magyar dráma multjába. Nagy nemzetek a múlt századokból elővehetnek nagy írókat és valódi remekműveket, mi csak apáink és nagyapáink töredékes, bizonytalan kezü kísérleteit próbálhatjuk újraeleveníteni. Ha ezeket tulságos vastagon belepte a patina, azért mégis csak a mi multunk emlékei s nem szabad őket lenéznünk. S ha egyebet nem, azt a tanulságot mégis csak megkapjuk belőlük, hogy akkor, a próbálkozás nehéz idejében, mégis költők írták a darabokat, akik művészi feladatnak tekintették a drámaírást. Abban az időben az élet primitivebb volt, a technika bizonytalanabb, de a művészi erkölcs tisztább.
*
Turgenyev nem tartotta magát drámaírónak. Mikor vonakodva beleegyezett, hogy néhány fiatalkori szindarabját felvegyék összes gyűjteményébe, ő maga figyelmezetette olvasóit, hogy nincs tehetsége a drámaírásra. S ez nem volt írói szerénykedés, arravaló, hogy provokálja a tiltakozást. Igazság volt. Darabjait játszották Oroszországban, de nagy sikere egyiknek se volt. A mostani drámai hét szűk esztendőben, talán Csehov darabjainak sikerétől is felbátorítva, német dramaturgok előkerítették legjobb darabját, a
A Natália nem közeliti meg szépségben Turgenyev regényeit. Mindúntalan találunk benne jeleket arra, hogy kitűnő író írta és az egész darab azt bizonyítja, hogy ez a kitűnő író nem drámaíró. Nem az a főbaj benne, hogy egész szövetében epikai, - ettől még lehetne igen nagy hatása. De nem drámai természetű sem a mondanivalója s még kevésbé drámai annak tárgyalási módja. Turgenyev szemmelláthatólag a francia szalondráma formáit és motivumait akarta benne oroszosítani. Erre vall az orosz használatra szemérmesített háromszög, a férj, a feleség és az ideális házibarát, erre a főmotívum, a harminc éves asszony szenvedélyes szerelme az egészen fiatal férfi iránt s erre a jelenetezés módja: minden felvonásban epizód és előkészitő kis jelenetek után a döntő nagy jelenet A fiatal házitanító alakja is, akibe minden nő beleszeret, előbb francia volt, mielőtt Turgenyev kezén eloroszosodott volna. De a franciás kezet orosz elme vezette írásközben. A házassági háromszöget francia író nem merte volna olyan légiesen ártatlannak mutatni s francia közönség bizonyára komikus figurának tartotta volna a plátói házibarátot. Francia észjárás szerint a lelkiismereti skrupulus, ha ugyan egyáltalán, a befejezett cselekedet után szólalna meg. Itt ütközik ki az író oroszsága. Nála a lelkiismeret a támadó érzéssel együtt lép akcióba. A szerelmes úrnő, amint rájön, hogy beleszeretett a fiatal házitanítóba, már elkezd töprengeni érzése bűnös mivoltán. Előbb még össze akarta házasítani fogadott lányát, vetélytársát a fiúnál, az otromba vén szomszéddal, de aztán gondolkodóba esik, megbeszéli a dolgot a házibaráttal s a végén elküldi a fiút, aki pedig szintén szerelmes bele. Mindenki tele van szerelemmel, de senki sem hajtja végre a szerelmi cselekvést. Turgenyev alighanem akarata ellenére lelkiismereti drámát csinált a témájából. A cselekvény lényege belül, az emberek lelkiismeretében megy végbe s mivel ez mindenkit ugyanabba az egy irányba hajt, a szereplők egymással párhuzamosan haladnak s a konfliktus nem igazi és nem drámai. Ahhoz, hogy valóban dráma jöjjön létre, legalább egy személynek valamit erősen akarni kell s akaratát érvényesíteni, - ezért nincs igazi orosz dráma. A hősei nem tudnak akarni. Hiába szép és lélektani helyzetekből folyó, kitűnő író műve a dialógus, hiába érdekes és finom a főhősnő lelki válságának a részletrajza, a darabban nem tud feszültség összesűrűsödni. Ezért sincs az epizód-jeleneteknek sem igazi hatása, különösen mikor vidámságot akar az író kelteni. A cselszövő orvos figurája például majdnem mulatságos, de csak majdnem az, - olyan író alkotta, aki akart humoros lenni, de nincs benne humor. Jelenete a társalkodónővel, mikor valamikor sok év előtt olvastam a darabot, mulatságosnak tünt fel, most előadva már sokkal kevésbé találtam mulatságosnak. A bamba vén szomszéd mint kérő, a bohózati rekvizitum-tárból került a darabba, de egész visszásan hat. Ehhez a szörnyű figurához akarja a finom és nemes Natália hozzáadni tizenthétéves, kedves mostohalányát? Igaz, ez csak hirtelen ötlet, hamar felhagy vele, de még gondolatnak is szörnyű. És a végén ez a bájos kisleány elkeseredésében hozzá akar menni ehhez a rettenetes figurához? Inkább halna meg szegény, - gondolja a néző. Itt a szerző hibáját a rendezőnek tompitani kellett volna, nem lett volna szabad Volodinból olyan Dummer August figurát csinálni. Sajnos, még túl is hangsúlyozták ezt az alakot maszkban, beszédben, a bohózatos hatás kedvéért.
A darab
*
Az ember néhány nap mulva visszagondol a
A darabból pedig elsősorban valami zűrzavar érzése maradt meg. Jelenetek, melyek nem kapcsolódnak kellően, jövések-menések, melyek nincsenek semmivel indokolva, cselekvések, melyek egymás mellett haladnak el, de nem fonódnak cselekvénnyé, alakok, akik elindulnak és nem jutnak el sehová. Hiányzik valami az egész benyomásból: a zene mindent betakaró, jótékony köpenye. Talán az a baj, hogy még nem vagyunk ehhez a technikához hozzászokva, mert eddig csak operettben vagy revűben láttuk. Ott kibírjuk azt a hatáspazarlást, mely túltömi a szinpadot szinészekkel, kosztümökkel, jelenetekkel, viccekkel és szentimentalizmussal, ami mind arra való, hogy azt lehessen mondani: közönség úgy-e jól kiszolgáltalak úgy-e beletömtem a darabba mindent, amit szeretsz? Vígjátékban ezt ilyen mértékben még eddig nem láttuk, talán azért nem gondolunk rá vissza örömmel, mert szokatlan? Lehet, hogy hozzá kell szoknunk, mert ha ennek a darabnak sikere lesz, akkor majd mindenki így fogja csinálni. Akkor az lesz a törvény, hogy: lám, a közönség ezt kívánja, a közönségnek pedig azt kell adni, amit kíván.
S valóban, a közönséget ki kell szolgálni. Az író tartozik mondanivalóját úgy tálalni, hogy ezzel a maga részére hódítsa a közönséget. A világ nagy drámaírói mind közönség-sikert akartak Aischylostól Ibsenig. De ez forma volt, mely legalkalmasabb mondanivalójuk előadására. Ha azonban az író fölöslegesnek minősíti a mondanivalót s csak a forma az, amit felcicomáz? Elég-e ez a közönségnek? Lehet, hogy elég, hiszen a közönség olyan kis igényű, ha azt a keveset úgy adják neki, ahogy szereti. Talán beéri a dús tálalással és ösztövér pecsenyével. Mert azt nem tagadhatjuk le, a pecsenye nagyon is ösztövér. A cselekmény motívumai és alakjai Jókai-regényekből vannak kivágva: a pénzgyüjtés Kossuth Lajos számára épúgy, mint a gaz intrikusok settenkedése és az osztrák gúnyájú, magyar szívű katonatiszt lovagias hazugsága, mellyel megmenti a hazafias szereplőket. Ugyanígy a két szerelmes pár naiv kis történetkéje, a fellengzős poéta-kisasszony, akit ráncba szed a rusztikus vőlegény és a praktikus kis nővér, aki magához csalogatja a nénje iránt érdeklődő doktorkát. Olvasták az
Szinpadi technika? Lehet, hogy van benne, de a legprimitívebb fajtából. Valaki kileste, hogy a Noszty-fiúban mi volt az, ami annyira tetszett a közönségnek: bizonyos adag szentimentálizmus, bizonyos adag tréfa, sok alak mozgása, vidéki gentry-milieu, sok könnyen játszható és a szinészek testéhez álló szerep, sok mozgás a szinpadon, a kedves multnak képei és kosztümjei, egy kis diszkrét hazafiaskodás. (Ez utóbbi az adott esetben kétélű: Bach-korszakról beszélnek, irredentára gondolsz.) A nagy igyekezetben aztán mindúntalan túl van adagolva a dolog, a technikai túlbuzgóság esetében vagyunk. A cselekmény felépítésére, a belső kapcsolatok megteremtésére nem is gondolt a szerző, épúgy, mint az alakok megelevenítésére. Annak számára, amit ma szinpadi technika alatt értenek, mindezek a dolgok fölöslegesek. Nem lehet eltitkolni a drámai forma bomlásban van, a sikerért való esenkedés odahajtja az írókat és szinházakat, hogy a közönség igényei közül a legolcsóbbakkat, tehát legszélesebb rétegekre kiterjedőket keressék ki és ezeket aztán túltömjék táplálékkal. Valamikor azt mondták az ilyen metódusra: karzatra dolgozás. Ma, úgylátszik, arra jöttek rá, hogy az egész nézőtér karzat.
*
Biztosabb kezű író, ha már olyan kiinduló pontot választ, mint Hatvany Lili
Ott, ahol a darab a maga stílusa szerint tulajdonképen kezdődik, kezd érdekessé válni. A leány, Mária, magába zárva viseli szörnyű titkát, de nem tud tőle szabadulni, egész viselkedését ez határozza meg. A férfiak körüludvarolják, egy gazdag amerikai sportfiú bele is szeret. De ő neki nem kell férfi, hidegen leráz magáról mindenkit. Miért? Ő maga azt hiszi, azért, mert hazugság volna szűzként
Ami igazán jó a darabban, az a