Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (3., befejező közl.)
XII.

Reggel fél nyolckor Ernő bekopogtatott Jani szobájába.

- Tegnap későn jöttél haza, tizenegyig vártalak - kezdte. - De kérlek, ezt egyáltalán ne érezd személyes szabadságod korlátozásának. Mi együtt lakunk, dolgozunk, de mindegyikünk szabad ember. Most csak azért jöttem be, hogy jelentsem neked: minden rendben. Este már szinházban is voltam; azért ne félj, az üzletet se fogom elhanyagolni. Képzeld, két helyről kértek már egy hét előtt árajánlatot repcére. Csomó offertet küldtem tegnap mindenfelé, mindenkinek, akivel csak az Első Fővárosi valaha összeköttetésben volt. Emlékezzenek rá, hogy még élünk... Most sietek be. Mondom neked, ha kedved nincs hozzá, ne gyere be akár egy hétig se az irodába, de aztán gyere be. Meglátod, hogy nem ismersz rá.

Jani hálásan fogadta el ezt az ajánlatot.

- Mit gondolsz - kérdezte -, nem volna-e leghelyesebb, ha én egy-két hétre elutaznék valahová, hisz az üzletet és a házat nyugodtan rád bízhatom.

- Meglátod, új körülmények, új emberek, jó levegő, nagyszerűen össze fogod magad szedni - helyeselt Ernő. - És én igazán szívesen maradok. Az üzletet egész nyugodtan rámbízhatod, a házat... a házat is, - folytatta nevetve s kicsit bátortalanul - hacsak... Tudod, tegnap este, mikor az irodából hazajöttem, hogy átöltözzem a szinházhoz, nagyot néztem. Nem mindennap lát az ember olyan szépet, mint a te szobalányod.

Jani kiugrott az ágyból s olyan hirtelen mozdulattal, hogy Ernő meglepődötten lépett egyet hátra.

- A kulcsokat akarom neked odaadni - mondta Jani feleszmélve és a székről levette nadrágját, hogy előkeresse a kulcsokat.

- Becsületemre azt hittem, hogy legalább is le akarsz ütni - nevetett kicsit bizonytalanul Ernő. Jani is nevetett.

- Ezek a szekrények kulcsai, mind egy karikán vannak. Még ma délelőtt utazom.

Jani egy stájerországi csendes kis fürdőhelyen szállt ki. Aránylag olcsón, szép, hegyekre néző szobát kapott és a két hét eltelt és még mindig nem utazott vissza. Ernő, amint megtudta Janitól a címét, mindennap hosszan és részletesen beszámolt neki az üzleti eseményekről, mint egy lelkiismeretes tisztviselő távollévő főnökének. Janinak eszébe kellett hogy jusson, ilyen leveleket írt volna ő annak idején az öreg Hermannak. De még különösebb volt, hogy eleinte unalomból, később már érdeklődéssel kezdte majdnem olyan figyelemmel olvasni ezeket a szakszerű leveleket, mint ahogy az öreg Hermann olvasta volna. Pedig semmi se kísértette a rémítésnek olyan erejével, mint ép a fejedelmi öreg. Mindent, csak azt ne, hogy egyszer úgy kelljen meghalnia, mint annak kellett. Egyébként: mért nem nősült meg az öreg Hermann annak idején másodszor is? Talán az ő életében is volt valami, aminek ez csak ismétlése lett volna és ő is egyszerűen csak érezte, hogy nem lehet? Egy bizonyos, hogy közte és az öreg Hermann között a biztató nagy különbség: az öreg Hermann senkit se szeretett igazán, nem tudott igazán szeretni és ezért halt meg dühhel. De ő, vajjon ő szeret valakit? Igen, biztosan, de ha ő olyan öreg lesz és akiket most szeret, mind elhalnak, tud újakat megszeretni? Ez az, nyugtatta meg magát, amit nem lehet tudni és csak ha odaér az ember, látja meg, hogy, hol van. Távolléte hatodik hetében félelmes nyugtalanság fogta el. Tulajdonkép egész idő alatt nem ment ki a fejéből, hogy hogyan vált el Ernőtől. Nevetséges lett volna, ha ő - Ernő az ő eljegyzési estélyéről tud, - Ernővel akkor szembeszáll és oktató hangot üt meg. Te már éltél, - mondta neki az úton Ernő és most is azt mondta volna. De mi az, ettől eltekintve is, amitől neki Ernőt óvni kellett volna? Az örömtől, melyhez Ernőnek is joga van, mint neki, Janinak? Az élettől kellett volna óvnia? Mert neki nem sikerült, Ernőnek azért sikerülhet. És megint arra gondolt, hogy az öreg Hermann dühhel halt meg és arra gondolt, nem volna-e a legokosabb, ha ő itt most megölné magát, Ernő ott maradna az Első Fővárosinál - ha ő most megöli magát, nem fog dühhel meghalni, hiszen nincs miért haragudnia sem. Eddig életéből talán két évig élt életet, de még ez a két év se biztos és az öreg Hermann, aki több mint kétszerannyi ideig élt, mint ő, azzal halt meg, hogy nem hagytak neki elég időt. Hátha az, amit ő életnek nézett a kerítés mögül, hátha az nincs is, csak fantóm és akik terhesek ezzel az elképzeléssel, azok nem tudnak oly nyugodtan járni és múlni, mint a többiek. Az öngyilkosság gondolata azonban csak a nagy hirtelen támadt nyugtalanság egyik arca volt. Jani tudta közben is, hogy szabad elhatározásból sohase tudná megölni magát.

Két hét helyett két hónapig volt távol. Sötétbarnára sülve ért haza és amint meglátta az öccsét, érezte, amit úgyis biztosan tudott: az öccse Julistól mindent tud... De nem akarta a gondolatot végiggondolni. A vasútról egyenest az irodába ment és figyelemmel hallgatta végig az öccse részletes beszámolását az üzleti ügyekről. Ezekben a szakszerű valóságos dolgokban egyszerre valami megnyugtató, kézzelfogható egyértelműséget fedezett fel, És otthon? - kérdezte végül. Ernő úgy értette, hogy az öreg Glanzékról kérdezősködik. Apa írt, hogy mikor jössz, mert szüksége lenne rám otthon - felelte Ernő.

- Majd elintézem apával - szólt Jani -, egyelőre igazán nem nélkülözhetlek.

Estig maradt az irodában. Ernő kicsit korábban ment el, azt mondta, tánckurzusra jár.

Nem hallották, mikor az előszoba ajtaját kizárta. Mikor bement a szobájába, a szomszéd szobából Julis hangját hallotta. Feri még nem aludt, Julis mesélt neki, hogy aludjon. A sváb dajkát elküldték, mert, mint Ernő írta neki, már semmi szükség se volt rá. Julis hangja semmit se változott, olyan üdén, melegen csendült, mint azelőtt, Mit is változhatott volna két hónap alatt?

- Észre se vettem, hogy megjött - rebbent meg Julis. Feri nagy örömmel csókolta meg apját, de aztán mindjárt figyelmét visszafordította Julis felé és a mese végét követelte.

- Hát Istenem, aztán hét országra szóló lakodalmat csaptak - fejezte be Julis -, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé és a békakirályfi meg a tündérszép királykisasszony még ma is élnek, ha meg nem haltak. De most már aludni kell.

- Mért - kérdezte Feri -, hisz Ernő bácsi még haza se jött?

Julis csendesen felelte:

- De az apád hazajött, azért.

Ferit ez a felelet nem győzte meg, de Julis fenyegetése, hogyha nem fog mindjárt aludni, holnap nem mesél neki, hatott és belenyugodott, hogy a villanyt eloltsák.

- Egész megfeketedett, Jani úr - mondta Julis, mikor a másik szobában egyedül szembenálltak egymással.

- Összeszedtem magam - szólt Jani -, de te, Julis?

Julis megértette és vörös lett, de a tekintete nyugodt maradt.

- Nem lettem rosszabb, mint voltam - felelte.

- És most is tudsz még annyi nótát?

Julis még vörösebb lett, de a tekintete nyugodt maradt.

- Most már csak akkor énekelek, ha dolgozom. Nem mindenki szereti úgy a nótákat.

- És arra nem gondolsz, hogy mi lesz veled, ha az öcsém elmegy?

- Akkor se gondoltam rá, hogy mi lesz velem, ha Jani úr elmegy, mikor Jani úrfit szerettem.

- Nézd, Julis - szólt félénken Jani -, nem bántani akarlak, lelkiismeretből beszélek.

Julis arca falfehér lett hirtelen.

- És mégis azt mondom, nem lettem rosszabb, mint voltam - dadogta reszketve.

Jani nem mert tovább egy szót se szólni, érezte, neki nem lett volna szabad Julissal így beszélni. Nem is akart. De mikor belépett a lakásba és meglátta, életében először egyszerre szinte szíven ütötte, mint egy ököl: a felelősség. Most meg akarta fogni a reszkető lány kezét, de az elrántotta és kirohant a szobából.

Janinak rossz éjszakája volt. Vizsgálta magát, de érezte, nem volt aljasság a szivében, csak Julisra gondolt, mikor Julissal beszélt. Ha, amit most tud, tudta volna akkor, mikor övé volt a lány, akkor is megmondta volna neki. És most, mert későn tudta meg, most hallgatnia kellett volna? Nyughatatlanul hallgatózott és éjfél már jóval elmúlt, mikor rászánta magát, hogy mégis kimegy a konyhába, még egyszer beszél Julissal. Mintha még sose beszélt volna vele, mintha most jött volna meg a megértett beszéd pillanata az ő számára is s mintha minden titkot ott érezne kimondásra várón a nyelve hegyén lebegni, sietett ki. Hiszen még semmit el nem mondott Julisnak az ő most-elmúlt életéből és tartozást érzett. De a konyhában Julis vetett ágya üresen állott. Jani a szégyennek irtózatos érzésével tért vissza szobájába és vetkőzött le újra. A fogai egymáshoz ütődtek. Mikor Ernővel felutaztak és Feri, a kisfia, ott aludt a mellén, akkor sejtett először valamit abból, amitől most a hideg lelte ki, a felelősséget egy másik ember sorsáért. Magát útálta, amiért Julis most az öccsénél fekszik és érezte a Julis igazát, hogy neki, Janinak, nincs joga szólni, mert mért nem szólt akkor, mikor az övé volt, vagy két hónap előtt, mikor akarta, hogy megint az övé legyen. Nem lehet jóvátehetően másik ember kárara tévedni; elvesztette az igaz szóhoz való jogot Julissal szemben.

Julis azonban ez éjszaka nem volt Ernőnél. Reggel egy cédula feküdt a konyhaasztalon: “Elmegyek, elemésztem magam, mert mégis rosszabb lettem, mint voltam. Julis."

Mindenét otthagyta, ép csak a ruháját és a kopogós piros bársony papucsát, ami rajta volt, vitte magával. Doroszlóról feljött a Julis édesanyja a többi hagyatékért. Julisnak pedig nyoma veszett.

A cédulát Jani találta meg a konyhában. Csak a rendőrségnek jelentette, Ernőnek nem szólt az egészről. Maga miatt nem bírt Ernő szemébe nézni, de még délelőtt, elfelejtkezve Ernő jelenlétéről, telefonált a rendőrségre, hogy van-e hír már Julisról. Ernő felütötte a fejét és akkor Jani elővette a cédulát, melyet a konyhában talált. Soha életükben erről egymással egy szót se beszéltek és Ernő aznap hazautazott az öreg Glanz irodájába.

Az Első Fővárosinál azonban most már nem lett többé baj. Glanz Jani neve a szakkörökben majdnem olyan tekintély lett, mint hajdan a fejedelmi öregé volt és különc hajlamai szinte kihívták ezt az összehasonlítást. Csak az öreg Glanz volt az egyetlen ember, aki haláláig nem bízott benne, hogy ez majd mindig így marad a Jani fiúval. Ez volt az öreg Glanz egyik gondja, a másik pedig - amit felesége is osztott vele -, hogy Ernő, noha époly élelmes és szorgalmas volt, mint azelőtt, mégis megváltozott és sokat vett fel a Jani rossz szokásaiból. A szépen fejlődő unoka, aki megint állandóan náluk tartózkodott, némileg kárpótolta őket, de sokkal-sokkal szebbnek képzelték öregségüket, mint amilyen valóban lett. Másról nem is szólva, mint arról, hogy két fiúk - egyetlen testvérek - époly hidegen érintkeztek egymással, ha Jani nagynéha hazajött, mint mielőtt Ernő Pesten volt. Pedig - mondta feleségének az öreg Glanz - a Jani fiú mégis csak Ernőtől tanulta meg, hogy nem lehet csak gyászolni, hanem ökölbe szorított kézzel kell a világban megállni. A fejedelemtől nem tudta megtanulni, pedig az értett hozzá!

Jani hidegségét az öccsével szemben rosszalták, de csak magukban és azt is észre kellett venniök, hogy Ernő is néha úgy rendezte, hogy elutazott, ha Jani hazajött.

(Vége)