Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (3., befejező közl.)
XI.

Utazás közben Janit kellemesen lepte meg, hogy az öccse szeretetreméltó, kedves fiú; mindjárt nyilvánvaló lett, hogy se vigasztalás, se pedig terhes gyámkodás formájában eszeágában sincs bátyja személyével behatóbban foglalkozni. Minduntalan kifejezést adott várakozásteli kíváncsiságának, mert az ő számára az ő küldetése vidám kirándulást jelentett egy eddig ismeretlen világba, a nagyvárosba és egyben hízelgett az önérzetének, hogy ilyen fontos szerepre szemelte ki a család. Nem tudott hová lenni a jókedvétől és még Jani kisfiát se hagyta békén, aki a dajkának - egy kékbe öltözött sváb asszonynak - az ölében aludt. Ferinek hívták a kisfiút, de a dajka “Ferili"-nek szólította és az apróság - már sokat gagyogott - ha kérdezték, hogy hívják, szintén azt mondta: Ferili. Ezt Ernő nyomban meg akarta mutatni és ezért a dajka minden tiltakozása ellenére felköltötte álmából a gyereket. A kis Feri előbb bőgött, de aztán belátva, hogy úgyse hagyják előbb békén, csinálta, amit Ernő akart. Ernő fütyült és Feri tudta, hogy most neki csücsöríteni kell a száját és úgy tenni: hu-hu. Ez olyan mulatságos volt, hogy még a dajkát is megnevettette. Egyéb hasonló mutatványok közben a kis Ferinek elment a kedve az alvástól és most már szórakozni akart ő maga is és lecsúszva a dajkája öléből, egyenesen az apjához tipegett, aki az ablak mellett ült. Felmászott az apja ölébe és Jani azt hitte, hogy ez iránta való figyelmesség, melyet meg kell hálálnia s elkezdte a térdén ülő gyereket emelgetni: hopp-hopp-hopp. Feri azonban a kis kezével ráütött az apja térdére, hogy maradjon csendben, mert ő most nyugodtan nézni akarta, hogy szaladnak a nagy póznák, amiket csillogó drót fűz egymáshoz. Egy elismerő tekintettel jutalmazta apja értelmességét, aztán kényelmesen elhelyezkedve nézett ki az ablakon.

- Ez az én fiam - gondolta Jani és csodálkozott magán, akinek mellére a kisgyerek magától értetődő bizalommal hajtotta a fejét. Ha más valaki ült volna az ablaknál - hacsak nem nagyon barátságtalan tekintetű személy -, akkor annak is épígy mellére hajolna ez a kis szőke fej. És ha egy másik, idegen gyerek kis szőke feje hajolna így az ő mellére abból az egyszerű okból, mert kényelmesen elhelyezkedve akar kinézni az ablakon, akkor ő valami lényegesen mást nem érezne, mint most. Korán kellett a kicsit felzavarni, mert reggel hatkor indult a vonat és nemsokára elnyomta az álom az apja ölében. Nyugodtan, kicsit nyitott szájjal aludt s a vonat ment előre. Szegényke - gondolta kicsit elfogódva Jani és nem mert mozdulni, hogy véletlenül fel ne költse.

- Alszik, mint a bunda, nem ébred az fel - nyugtatta meg Ernő és Janinak egyszerre furcsa lett, hogy mintha a gyerek nem is volna már itt, Ernő megint beszél és beszél mindenről, ami eszébe jut. Gondtalanul és kicsit gondolattalanul is, de teljes közvetlenséggel mindenről, ami eszébe jut s nem sokat nézi, hogy az ember, aki vele szemben ül - ebben az esetben ő, Jani - hogy néz ki, mire gondol. Hogy hova lehet iroda után szórakozni menni, mert ő szeretné kihasználni a pesti tartózkodását. Még a dajka jelenléte sem zavarta benne, hogy a pesti nők után - így kérdezte: pesti nők - érdeklődjön. Túláradó bizalommal hajolt közelebb a bátyjához:

- Látod, én nekem még soha igazi szeretőm nem volt. Ne felejtsd el, én mindig vidéken éltem.

Máskép, talán nem ilyen naivan, de ez az éhség ismerős volt Janinak és elgondolkozott azon, hogy ez a szeleburdi fiú nem tudja miről beszél, mikor az élet után való éhségét beszéli, de ő, Jani se tudta már, hogy voltaképpen mi az az élet, amire olyan éhes az ember. Csakhogy valami egész más, mint a vidék, ahol élünk.

Az is kellemes volt Ernőben, hogy egyáltalán nem látszott rossz néven venni Jani szűkszavúságát; úgy látszott, hogy egyszer s mindenkorra elintézte, hogy Jani némileg szomorú ember, ami természetesen nem áll útjában annak, hogy ő, Ernő meg olyan legyen, mint amilyen.

- Te legalább éltél - mondta hirtelen Ernő - és gondtalanul folytatta: - Őrülten imponáltál nekem azzal a históriáddal az eljegyzésed estélyén. De tudod, én igazi úrinőt szeretnék, olyat, aki igazi, nagy szenvedélyre képes.

Janinak eszébe jutott, hogy szükséges volna ennek a romlott képzeletű s mégis ártatlan gyerekembernek pár komoly szót szólnia. De maga előtt szégyelnie kellett volna magát, ha ő bármiféle tanáccsal is állt volna elő. Különben is Ernő máris másról beszélt.

- Melyik szabónál dolgoztattál te? És ugye feltétlenül meg kell tanulnom a modern táncokat? Őrült kellemetlen, hogy nem tanultam meg gyerekkoromban táncolni.

Percre mintha elszomorodott volna.

- Biztos lehet esti kurzust is Pesten találni - mondta aztán mintegy magát vigasztalva.

- Biztosan - bólintott Jani.

Délben érkeztek. A kis Feri csodálkozva ébredt a szokatlan helyen és csodálkozó szemekkel bámulta az apját. Az apja is nézte ezeket a rábámuló gyerekszemeket és szintén úgy, mint aki nem ért meg valamit. Ernő most látta először bátyja lakását. Négy egymásbanyíló modern utcai szoba s bár a nemhasznált lakások jellegzetesen rideg állapotában, de kényelmesen bebútorozva. Ernő mindentől annyira el volt ragadtatva, észre se vette, hogy bátyja az őket fogadó cselédlány láttán hőkölve állt meg odakint az előszobában. Ernőt teljesen lefoglalta a számára új lakás és berendezés megszemlélése és a dajkával folytatott megbeszélés, hogy miként helyezkedjenek majd el. Jani mint házigazda biztos ugyanebben az ügyben ad kint rendelkezéseket a cselédnek.

Julis már jó pár napja Pesten volt és nap-nap után elment a házmesternéhez megkérdezni, hogy visszaérkezett-e már Glanz úr. A házmesternének - ki eddig egyben Jani úrnál takarítónő is volt - azt mondta, hogy azért jött, mert Glanz úr őt megfogadta; a házmesterné azonban nem engedte be az ismeretlen személyt a lakásba, mert nem kapott erre utasítást. Jani úrék az érkezésük előtt való napon sürgönyöztek, hogy legyen rendben a lakás, úgyhogy mikor szokás szerint reggel eljött Julis, a házmesterné felvitte magával, hogy ha már itt van, hát segítsen ő is a takarításban. Julis mindjárt le is vetette az ünneplő kék selyemkendőjét, felvette a perkálszoknyáját és a lába a kopogós piros bársonypapucsába bujt be. Még csak a haját kellett bekötnie valami fehér ruhával és szaporán hozzáfogott a poroláshoz, söpréshez, portörléshez; a házmesterné láthatta, hogy igazat beszélt és nem kell félni, hogy rosszban jár. Fönnhagyta hát Julist, ő meg ment a dolga után. Akaratlanul került Julis abba a helyzetbe, hogy Jani urat az ajtóban lepje meg, - de nem lehetett neki a házmesterné előtt mással okadatolni a Jani úr jövetele iránt való állhatatos tudakolódását, mint azzal, hogy nála fog szolgálatba állni.

Jani nehezen értette meg, hogy került ide Julis, mert ő levelet várt a levelére és arra nem volt elkészülve, hogy Julis mindjárt maga jön. Arra se gondolt, hogy cseléd számára két hét a fölmondás. Julis viszont nem értette, hogy ugyan mit írhatott volna ő, mikor több mint két éve már, hogy nem látta Jani urat.

Ha Jani az utóbbi időben gondolt rá, hogy Julissal még találkozni fog, egész másképp képzelte a találkozást. Most még csak kezet se fogtak, jó két lépés távolságban álltak egymással szemben. Úgy találta, hogy Julis semmiben se változott. A homloka époly síma, komoly, a szeme époly meleg, sötét és keskeny piros ajka mögött most is úgy villantak meg a fehér fogak, mint a hangtalan örök nevetés. Valami azt mondta Janinak, hogy rossz az, ahogy most itt áll az előszobában és csak lopva pillant egyszer-egyszer a lányra. Világosan érezte, hogy most már nem szabadna tovább is, még mindig arról beszélni, hogy hogyan került ide fel Julis, hogy miért nem válaszolt előbb, hanem egész más hangot kellene találni, egy szót, egy mozdulatot - de képtelen volt rá. Julis pedig mintha zavarban se volna már, csak mintha mindig nyugodtabb lenne. Jani úrnak szólította.

- Nagyszerű lesz minden, testvér, - hallatszott egyszerre Ernő hangja. - Gyere most ebédelni, megéheztem, ebéd után pedig megnézzük azt az Első Fővárosit. A dajka meg a gyerek ugye, majd kapnak valamit enni? - szólt oda a cselédlánynak.

- Új vagyok még itt a házban - felelte Julis - nem tudom.

- Nem baj, hozassák ma vendéglőből - tanácsolta Ernő.

Jani úr hallgatva nézte az intézkedéseket és ment el Ernővel ebédelni.

Ernőnek nem az ebéd volt annyira sürgős, hanem az irodát akarta már látni. A három még meglévő hivatalnoknak Jani bemutatta testvére személyében a helyettesét és nézte, hogy ez a szeles, fecsegő fiú perc alatt átváltozott arccal, ráncolt homlokkal ül le az íróasztalhoz - a boldogult fejedelmi öreg asztalához és hozatja be a pénztárkönyvet, a strazzát, a főkönyvet és egy félóra nem telt bele, már telefonálgatott és leveleket diktált. Mint a színpadon a nagy színész megjelenésével a színtér, minden szögletéig, valahogy ő vele lesz tele, Ernő jelenléte felvillanyozóan töltötte be - már az első órában - az egész irodát.

- Nekem dolgom van - kelt fel Jani.

- Csak ne zavartasd magad - nézett fel Ernő a munkájából.

Jani késő estig kószált az uccán, mert nem bírta magát rászánni, hogy hazamenjen és az irodában maradnia se lehetett, mikor bármi munkára is képtelen volt. Elképzelésnek is kínos volt, hogy felmenjen a lakásába. Mit csinál, mit mond, ha most megint megáll Julis az ajtóban? Mit csinált volna, ha délben Ernő el nem hívja? De miért? Miért ne tudna most, mikor zavartalanul beszélhetne Julissal, egyszerűen odamenni hozzá és mintha az utolsó csókot tegnap váltották volna, megcsókolni? Mért taszítja vissza még ennek a gondolata is most, mint valami csúf gondolat? És mégis úgy volt: a puszta elképzelés, hogy csak egy ujjával is közelítsen ehhez a nőhöz, valósággal kínzó volt. De még kínzóbb volt, hogy amint nem gondolt a most megcsókolásra, hanem átadta magát a mai találkozással csak még véresebben eleven lett emlékezésnek s maga előtt látta a barna arcot és ragyogó, szeme előtt összefolyó fehérségét a nyaknak és azt az egész egyszeri és páratlan illatot, ami az egész nyulánk, izmos testet mint felhő veszi körül, szédült a vágytól a megölelése után. Nézte a mellette, körülötte siető nőket és azok is, kiket szépnek látott, a másiknak a vonzó sugárzása mellett közömbös árnyékokká váltak. Úgy senki se mozgott, senkiben az a csendes pompa, ami abban. Ő csak egy levelet írt, hogy beszélni szeretne vele - és arra jön, ott van az ő lakásában, neki csak haza kellene menni és kinyujtani a kezét - és neki nemcsak ez lehetetlen, hanem még a nevén se tudta szólítani, mikor szemközt állt vele. Mért nem tudta neki azt mondani: Julis? Kerülte a megszólítást. - Ostobaság, amit csinálsz - mondta most magának. - Siess, siess haza...

Körülnézett, hogy hol jár. Közel volt a lakásához, öt perc se kellene hozzá és otthon lehetne; már esteledett is és a lámpák égtek. És sietett - a lakásával ellenkező irányban. Fantasztikus ötletek fordultak meg a fejében. Hagyni mindent, üzletet, lakást, úri életet és - hiszen van rá példa, hogy ilyent tettek már - elvenni Julist feleségül. Feleségül? - kérdezte magát. Ostobaság! Mintha a kérdés az volna, hogy az anyakönyvvezető egymás mellé írja-e a két nevet! De valami igazság van ebben a gondolatban - s megütődve nagyobbakat lépett, hogy távolabb kerüljön a lakásától. Az volt a rossz, a lehetetlen helyzet, hogy délben az én lakásomban, mint cselédem állt velem szemben - ismételte magának és ezt a gondolatot nem engedte el. - Ha valahol harmadik házban vagy uccán találkoztunk volna, minden másképp lett volna, mint volt délben. - Mikor Julis az öregnél szolgált, akkor ő, Jani, rangtalan és mindössze csak jobb ruhájú, de nem egy abba a társadalmi osztályba feltétlen belepréselt fiatalember volt, mely körökben szokásos a cselédek arcát megcsipkedni - hónapos szobában lakott és titokban látogatta és fogadta Julist - de most az ő lakásában, ahol Julis a konyhában és ő a perzsaszőnyeges szobában alszik! Ami akkor mámor, ifjúság és mindentől szabad, diadalmas élet volt - itt, így, most végső lealjasodás lenne és lealjasítása Julisnak is. De ha nemcsak az áll mindennek útjában, hogy őneki most négyszobás lakása van és hogy Julis most cselédként az ő lakásában van? Egyszerre nevetségesnek találta, hogy ezt akadálynak nézte. Egyszerű a dolog: Julis nem lesz a cselédje, nem lakik nála, egyáltalán nem lesz cseléd, hanem a saját külön szobájában lakik majd valahol és ő, Jani, dolgozni fog, mint még soha, hogy meglegyen Julisnak mindene. Ez az elképzelés is azonban csak első pillanatban vidította fel, mert most valami más jutott eszébe: hogyha a saját lakás, a Julis cseléd volta, mindez együtt csak azért akadály, mert más, belső válaszfal áll köztük? És talán nemcsak őbenne, hanem Julisban is? És talán csak azért nem tudott ma Julissal mint Julissal beszélni, mert öntudatlanul is érezte, hogy Julis nem tud vele mint a régi Janival beszélni. Jani érezte, hogy Julist szereti és kívánja és szédül, ha mindent újra maga elé képzel - lehetséges, hogy ez nem elég? Egyszerűen el fogja. felejteni, hogy valahol a háta mögött ott van a lakása, az üzlete, a fia, a dajka és kihívja Julist a városligetbe és ahogy - mindössze három éve - akkor beültek a ringlispílbe és Julis könnyekig kacagott, mikor ő szédülve, ügyetlenül ült a lovon, most megint nevetni fog rajta és ha leszállnak, akaratosan toppantva megmarad mellette, hogy az ő ringlispíldíját ő maga fizeti ki. Végre egy természetes gondolat - mondta vidáman magának és villanyosra ült, hogy hamarabb legyen otthon. A kalauz a jegyért már az éjszakai taksát kérte. Lábujjhegyen ment fel a lakásba és óvatosan forgatta meg az előszoba ajtajában a kulcsot. Ha rossz is volt arra gondolnia, hogy Julisnak rosszul eshetett az ő távolmaradása, kellemes volt, hogy most nem kell neki senki mással találkoznia és hogy vigyázva rá, hogy zajt ne üssön, épúgy lopakodva, mint régen, kell bemennie Julishoz a konyhába. A konyhaajtó csak be volt támasztva és a résen világosság vékony sávja. A dajka benn alszik a gyereknél és Julis várt rá - gondolta. Julis csakugyan várt rá. Az összecsukható cselédágyban, a színes huzatú takaróval nyakig betakarva feküdt és kétágba font hosszú haja sötéten húzódott elől a takarón. Jani csatakos volt, mert kicsit esett az eső este és Julis megmozdult a takaró alatt és a szemei még nagyobbak lettek. Olyan volt Julisnak, mintha álmodna. Az nem lepte meg, hogy Jani jött, hanem az arca. Kezében a kalappal, óvatoskodva úgy jött be az ajtón, félénken, de már előre is mosolyogva, mint fiatalkorában. Hiszen most se volt öreg, de fiatal csak akkor volt. Talán a nesztelen járás, a titkos besurranás, ez az akaratlan pontos megismétlése a régi találkozások módjának, talán ez volt az, amitől Jani arca szinte megszokásból, mindent elfelejtve, magától, a régi, akkori kifejezést öltötte. Janival is úgy volt, mikor a Julis megvilágított fejét ebben a csendben és környezetben meglátta, mintha csak teanap és akkor is így látta volna utoljára. Julis döbbenten ült föl az ágyban, de mikor Jani épúgy mint azelőtt, ugyanazzal a mozdulattal a kezét is már előre messze kinyújtotta feléje, nem bírta tovább Julis és ijedten mozdult hátra.

- Úgy megijesztett, mint valami hazajáró lélek - mondta önkéntelenül is szemrehányóan Julis. És a kísértet erre eltünt. Jani is mintha furcsa álomból tért volna magához, visszahúzta a kinyujtott kezét és előreejtett fejjel, mosoly nélkül ült le Julis ágya szélére.

- Épúgy szeretlek Julis, mint azelőtt - mondta halkan. - Egész délután, mostanig csavarogtam és azon gondolkoztam, hogy lehetne minden megint olyan jó, mint volt.

- Gondoltam, hogy szeret még engem - mondta Julis -, gondoltam akkor mindjárt, mikor a levelét megkaptam. Jól is tette, hogy megírta, én szívesen jöttem.

Julis halkan és lassan beszélt és érződött, hogy még akar valamit mondani, csak nehezen találja meg a szót. Jani nem nézett rá.

- Szívesen jöttem - mondta Julis - s ha megtűr így, maradok is, Jani úr, de az nem lehet, hogy mégegyszer a szeretője legyek. Isten bizony, mondom. Különben ezt Jani úr is tudja.

Minden okos elképzelés, a Julis külön szobája, a ringlispíl, semmivé foszlott. Olyan egyszerűen igaz és ellentmondhatatlan volt amit Julis mondott.

- De mért nem lehet, ami volt, mégegyszer? - kérdezte Jani. - Egész délután ezen gondolkodtam.

Most már ránézett Julisra és Julisnak ettől a csodaváró, csodát tőle váró tekintettől nevetni kellett. Csak egy pillanatra látszott a fehér foga és mintha megbánná ezt a nevetését, felkönyökölt és bizalmasan tenyerére hajtva fejét, belenézett a másik szemébe.

- Ha Jani úrfi egész délután hiába gondolkodott rajta, hogy mért nem lehet és nem tudta kitalálni, honnan tudjam én? De nem mindegy-e az, hogy mért nem lehet? Elég az, hogy nem lehet.

Jani bátortalanul emelte fel a kezét és simította végig a Julis hosszú, nehéz haján. A fejét is megsímogatta és Julis nem kapta el, hagyta, hogy símogassa.

- Ha tudtad, akkor mért jöttél és mért mondtad, hogy szívesen jöttél?

- Szívesen jöttem - mosolyodott el alig észrevehetően Julis, - mert jólesett, hogy nem hiába követtem el akkor este azt a cudar illetlenséget, megmaradtam az emlékezetében. Ez még most is jólesik.

- De minek jöttél, ha tudtad, hogy úgyse lehet előlről...

- Mert - szakította félbe Julis - nem tudtam még biztosan, hiszen Jani úr se tudta akkor még, mikor írt nekem. Egyformán jártunk. Látnunk kellett egymást, hogy megtudjuk. Magának is, nekem is másvalaki után kell nézni, de azért jó volna, ha itt maradhatnék, mert a Ferili is nagyon tetszik nekem.

Jani levette kezét a Julis hajáról.

- Azt nem bírom ki, hogy te nálam cseléd legyél.

Julis felemelte a sötét szemét.

- De mikor én jobb helyet sehol se fogok találni? És a dolgom azért úgy végezném el, mint akárki az én helyemben. Aztán csak nem rútultam meg annyira, hogy rossz rám nézni - nevetett Julis barátságosan kacér tekintettel.

Jani csendesen jóéjszakát kívánt és ment ki a konyhából. Julis szívesen megsímogatta volna még a szőke haját, mert az volt az egyetlen, ami olyan maradt Jani úrfinál, mint régen. De egészben könnyebb lett a szíve Julisnak ezután a beszélgetés után. Olyanféle nyugalom volt ez, mint amit akkor érzett, mikor végre eltemették az édesapját. Soká betegeskedett a szegény ember és mikor meghalt, jöttek a falubeliek a házba, mintha búcsújárás volna náluk, aztán a pap, meg a ceremóniák, meg a koporsó leeresztése a gödörbe, ami mind csak felzaklatja, megkínozza az embert, úgyhogy aztán, mikor már végre a halott átal van adva a sírbeli békességnek s vissza lehet fordulni a temetőből, majdhogynem örül az ember.